Főkép

„Ronádó, Istenke, mossegíccs!”

 

Sajnálom a Brazilokat, mert tipikusan az a film, amire a kutya se fog beülni a moziba – pedig kéne! Na de majd a tévében…

 

Oké, nem leszek ennyire szkepticista, no.

 

Acsa egy eldugott kis porfészek. A falu nem éppen nagyvilági hely, de az emberek eléldegélnek – ki jobban, ki rosszabbul. Akad itt kiskirály, kocsmáros, boltos, munkás, alkoholista, szóval mindenféle, ami ilyen helyen szokott. Meg hát ugye azok. Tudjátok, ők, azok a fajta. Jól van, csak kimondom: cigányok. Ők a falu csóróbbik végén élnek, és ezzel a falu vezetői teljesen meg is vannak elégedve. Szóval mindenféle népek élnek itt.

 

Egy dologban viszont mindenki ugyanolyan: imádja a focit. Persze, hogy kinek drukkol, az más tészta, de most nem is ez a lényeg. Ezt a békés vidéki idillt töri meg két dolog. Az egyikre lehetett számítani: kiengedik a cigány Áront (Nagy Dániel Viktor) a sittről, ahova azért került, mert lecsapta az alpolgármester (Schmied Zoltán) fiát, a Törököt (Dóra Béla). A másikra viszont senki se gondolt: egy Brazíliába szakadt acsai milliomos felajánlja, hogy vendégül látja a falusi focibajnokság győztesét. Több se kell a falunak, mindenki bezsong, de amikor a helyi cigánycsapat, a Brazilok is beszáll a versenybe – amit az új pap (Bánki Gergely) eszközölt ki a polgármesternél –, valahogy több lesz ez az idény, mint egyszerű foci.

 

Ne ijedjen meg senki, ez nem egy komor szociodráma a sötét nyomorból, ami a cigányokkal foglalkozik. Persze szó van róluk, és fontos témák is előkerülnek, mint például hogy milyen nehéz kitörni a nyomorból, ha az embert már a bőrszíne miatt megbélyegzik, vagy hogy valaki biztos csak „balhés” meg bűnöző lehet, ha cigánynak született. De a film sokkal inkább arról beszél, hogy a kirekesztett fiatalok a focin keresztül hogyan érnek el valamit, az egyetlen dolgot, amit elérhetnek ebben az intoleráns, gonosz környezetben. A foci több lesz, mint sport: egy lehetőség, hogy megmutassák, igenis érnek annyit, mint bárki más.

 

De, és itt jön a lényeg: a Brazilok nem megy bele a jófiúk-rosszfiúk játékba. Igen, vannak „gonoszok”, de ők inkább csak azért kellenek, hogy legyen másik oldal, akikkel jobban tudunk azonosulni. Utólag felróhatjuk a készítőknek, hogy nem mentek bele jobban a kérdésbe, de az igazat megvallva, a filmjük annyira szerethető és szórakoztató, hogy nem igazán foglalkozunk ezzel.

 

Ugyanis nem lehet nem szeretni a Brazilokat. Már az első jelenettel megveszi a nézőt, nem utolsó sorban a remekül eltalált narrátorral, a kis cigányfiúval (Lakatos Erik), aki derűsen és sziporkázó mondatokkal kalauzol végig bennünket az acsai cigányok meséjén. De mellette még rengeteg szerethető figura bukkan fel a filmben: az Áront játszó Nagy Dániel Viktor ugyanúgy emlékezetes, mint Fekete Ernő groteszkbe hajló polgármestere vagy a jó szándékú, de kissé esetlen Csaba atya. A mellékszerepekben cameózó ismertebb színészek ugyanolyan jópofák, mint az amatőr vagy félamatőr színészek, mindenki élettel teli; látszik, hogy élvezték a film elkészültét, és ez – a hihetetlenül tűző nappal együtt – süt a vászonról.

 

Ráadásul a készítők még arra is figyeltek, hogy ezek a karakterek ne csak lógjanak a levegőben, mindenkinek megvan a maga kapcsolati rendszere, mindenki viszonyul valakihez. Ennek legjobb példája Rozi (Farkas Franciska mindig elbűvölő alakításában), aki egyrészt Áron húga, így rávetül a bátyja árnyéka, de két férfi is szereti: a rendőrnek készülő cigány Ábel (Bergendi Barnabás) és a Török. Mindeközben ő csak el akar jutni a faluból, egy jobb életről álmodozik, ezt pedig Gáspár Laci dalaiban látja meg (aki maga is cameózik a filmben, kissé furán is hat egyébként). De ezen túl is látszik, hogy helye van a faluban, és ez igaz mindenkire – ettől pedig nagyon élő lesz a Brazilok.

 

Ettől, meg a nagyon jópofa humortól: az ember néha teljesen megfeledkezik mindenről, annyira el tud merülni benne, és ha akad is néhány nem éppen sikerült poén a filmben, attól még remekül szórakozhatunk. Aki nem szereti az Üvegtigris-filmek suttyó humorát, annak is bátran ajánlom, mert itt nem azon röhögünk, hogy mindenki mennyire „sötét” és csóró. Persze, vannak ilyen poénok is, de még azok is ülnek. És igen, néha azon nevetünk, mennyire kilátástalan a helyzet – például amikor a razzia során az eddig egyébként jófiúknak beállított cigányok méterszám dobálják bele a kábeleket és a vasat a kútba a rendőrök elől –, de ez is olyasmi, ami közel áll hozzánk. (Ezt egyébként kifejezetten szerettem a filmben: nem emel pátoszt, itt mindenki simlizik, mert hát máshogy nem is tudna boldogulni.) Nem azért áll közel, mert mi is dobáltunk már vasat egy kútba, dehogy! Hanem mert ha kilátástalan a helyzet, akkor néha mi is csak nevetni tudunk. A Brazilok pedig ezt mutatja meg: mindig lehet nevetni, mindig meg lehet találni a boldogság forrását.