Főkép

Maureen tudni akarja, mi következik a halál után. Testvérével, Lewis-szal mindketten ugyanabban a szívelégtelenségben szenvednek, és mindketten médiumok, ezért megesküsznek egymásnak, hogy amelyikük előbb hal meg, üzenetet küld a másiknak a túlvilágról, amennyiben az létezik. Lewis halála után pedig Maureen vár: a bátyja kihalt, ódon házában éjszakázik, ahol minden parkettareccsenésben jelet keres. És hamarosan talál is valamit – de talán nem azt, amit keresett.

 

Olivier Assayas új filmje minden olyan hozzávalót tartalmaz, amelyekből kísértetjárós horrorkoktélt lehetne keverni, de A stylist nem az olcsó jump scare jelenetektől vagy a sikoltozó áldozatoktól válik félelmetessé. Még csak horrornak se nevezném jó szívvel – hacsak nem létezik egy művészfilm-horror kategóriacímke –, ez a történet Maureen drámája a feldolgozásról, az elengedésről és az útkeresésről.

 

Bár főleg nem a zsánerfilmes eszköztárból merít, A stylist mégis végig feszült és sokszor idegőrlőn félelmetes. Ehhez két dolog kellett: precíz rendezés, amitől még egy olyan negyedórás jelenet is izgalmas marad, ahol semmi más nem történik, mint Maureen a telefonján egy idegennel chatel; valamint Kristen Stewart, aki szinte végig egyedül van a vásznon, alig kerül interakcióba más karakterekkel, a játékával mégis olyan közel húzza magához a nézőt, hogy szinte a bőre alá látunk.

 

A negyedórás chatelésből is érezhető, milyen szépen játszik a film a kontrasztokkal: az egyik pillanatban még magától kezd folyni a víz a csapokból a kísértetjárta házban, a másikban Maureen szinte összenőtt a telefonjával, és többet kommunikál azon keresztül, mint élőszóban. Maureen puritán, spiritualitásra fogékony élete nem is különbözhetne jobban attól, amit a munkájaként végez: egy feltörekvő sztárnak a személyi bevásárlója (nem „stylist”, hanem „personal shopper”), aki az időhiányban szenvedő híresség helyett rohangál a divatházakhoz begyűjteni a legújabb kollekciók darabjait és a méregdrága ékszereket, amelyeket a munkaadója szigorú kikötése szerint fel sem próbálhat. Huszonévesen, az elvesztett fivérrel Maureen különböző világok közé szorul: spiritualizmus és materializmus, viktoriánus szellemidézések és modern kütyük, Párizs forgataga és a világvégi faluban rá váró párja között kellene választania. Ezért is hat rá olyan erősen, amikor egy ismeretlen számról üzeneteket kap, és a feladó azt kérdezi tőle, akar-e valaki más lenni. És Maureen akar, csak még maga sem tudja, kicsoda. Ennek az útkeresésnek válik a katalizátorává a báty halála, így amennyire horror vagy pszichothriller elemeket használ a film, annyira nézhető coming-of-age történetként is.

 

Egyetlen helyen érzem azt, hogy a kontrasztok nem erősítik, hanem gyengítik a mondanivalót, és sajnos a végére elég sok áll vagy bukik ezen. Néhol a film túl direkt, a szellemeket például tejszerű, arccal és testtel rendelkező, lebegő alakoknak ábrázolja, és ezáltal a szellemvilág semmiféleképpen nem marad csupán metafora. Ezzel a lebegtetett, többféle értelmezés lehetősége elvész. Máshol viszont túl sokat hallgat el, a csúcsjelenetből szinte semmit se látunk, és túl kevés a kapaszkodó felfejteni, mire is ment ki a teljes pszichothriller szál. Elbillenhetett volna akár az elvontabb, akár a direktebb verzió felé is, de én személy szerint a visszafogottabbat preferáltam volna: egy huszonéves lány drámája, aki frissen veszítette el a testvérét, van olyan erős, mint bármely véres gyilkosság – így a film bizonyos részei túl harsánynak, feleslegesen magamutogatónak tűnnek. Mintha Assayas nem bízna annyira a saját történetében, hogy a nézőt le tudná nyűgözni e nélkül is.

 

A stylist fojtogató hangulatú film, amely lassú történetmesélési módja ellenére is végig feszült, a székhez szegező élmény. Senki ne várjon tőle klasszikus kísértetsztorit, de szívből ajánlom bárkinek, aki szokatlan hangulatú, nagyon személyes thrillert keres, és nem riad vissza a kísérletezéstől, vagy attól, ha végül nem kap minden kérdésére választ.