Némaság (film)

Hogyan lehet megbirkózni Isten némaságával? A kérdés örök, de mindig aktuális – úgy gondolom, minden hívő feltette már magában legalább egyszer. Válasz pedig nincs. Nem is lehet. Ezt elfogadni viszont olyan erőt igényel, ami nem biztos, hogy mindenkiben megvan. Hiszen kérdésből mindig több van, mint megnyugtató válaszból. Itt van még egy: Isten miként engedheti meg a földi szenvedést? Ha valóban olyan mindenható, ha valóban Ő a szeretet, akkor miért nem tesz valamit? Miért tereli az embereket olyan életre, aminek végén csak szenvedés, fájdalom és magány várja? Miért állítja őket olyan dilemmák elé, aminek nincs, nem is lehet „helyes” megoldása? Válasz nincs, csak némaság.

Ez a némaság nehezedik ránk is az azonos című film közben. Nézzük, amint két jezsuita misszionárius, Garupe (Adam Driver) és Rodrigues (Andrew Garfield) küszködik Japánban, ebben a „mocsárban”, ahol nem tud semmi gyökeret verni, és egyre jobban fáj a tehetetlenségük. Pedig amikor elhatározták magukban, hogy elindulnak megkeresni egykori mentorukat, Ferreira atyát (Liam Neeson) – akiről hosszú évek gyümölcsöző tevékenysége után teljesen megszakadtak a hírek, viszont egyre nyugtalanítóbb pletykák keringenek arról, hogy megtagadta a hitét –, ekkor még mi is úgy érezzük, hogy a két fiatal jezsuita talán sikeres tud lenni. Kiderítik, mi történt Ferreirával, és talán arra is képesek lesznek, hogy visszaállítsák az üldözések előtt még sok ezer tagot számláló japán keresztény közösséget.

Aztán megérkeznek erre a vidékre, ahol mintha állandóan esne, és még a szép tájakban is mintha csak a sarat, a nincstelen lakókat lehetne észrevenni, és kezdjük már érteni, hogy itt nem vár dicsőséges küldetés, ebből nem lesz lenyűgöző utazás és nagyszerű misszionáriusi tevékenység. Csak szegény emberek, akik látszólag Isten és Jézus útját választották, emiatt még sincs másban részük, mint fájdalomban. Hitüket rejtegetni kell, nincsenek papjaik, nincs dicsőség, sőt, szeretet és könyörület sem sok, legfeljebb a túlvilágon – ahol majd nem kell adót fizetni, és nem vár kemény munka. Milyen hit ez? A japánok azonban még rájuk is vadásznak. Rodrigues és Garupe egyre mélyebbre merül Japánban, én pedig egyre nehezebbnek érzem a mellkasomra telepedő súlyt.

A súly pedig nemhogy szűnne, inkább csak nehezebb lesz. Rodrigues-t elfogják, és ördögi próbatétel elé állítják: tagadja meg hitét, ezzel pedig nemcsak magát szabadítja meg, de a többi ártatlan, szenvedő keresztényt is. Szívfájdító, ahogy Rodrigues összeroppan a képtelen helyzet alatt. Személyes Júdásával, a japán Kicsidzsiróval (Yosuke Kubozuka) vagy éppen magával Ferreira atyával beszélget, én meg ülök letaglózottan, megrendülten, lélegzethez sem jutva. Jönnek egymás után a jelenetek, számolatlanul, kíméletlenül, kompromisszum-mentesen, mindegyik egy fokkal megterhelőbb az előzőnél, mindegyik még erősebben töri Rodrigues lelkét, mindegyik után még fojtogatóbbá válik a légkör. Pedig hosszan, rendkívül hosszan nézzük: a Némaság két és fél óránál is hosszabb játékidejét nagyon nehéz befogadni. Ráadásul mindent megtesz azért, hogy még véletlenül se tudjunk „könnyű” élményként tekinteni rá, aminek következtében sokáig tart, mire szabadulni tudunk a mellkasunkat fogságban tartó erőtől.

De ez így van jól: a Némaság nem a könnyű megoldások filmje. Neked, magadnak kell vele dolgozni – túljutni a visszafogottságán, látni a megtört szerzetesekben az embert, a fájdalmat, a némaságot. És persze értelmezni Martin Scorsese gondolatait. Válaszait, ha úgy tetszik. Nagy projekt ez számára, évtizedekig érlelt, sokáig előkészített projekt (ez látszik is a hibátlan operatőri megoldásoktól kezdve a csendességig), ami most látszólag mégsem fog igazi sikert hozni számára. De hiszem, hogy ettől még egy pillanatig sem fogja azt gondolni, nem érte meg – mert annyira benne van ő maga, amennyire csak Endo Suszaku eredeti regénye engedi. Nem számítottam ennyire erős jelenlétre, ennyire megfogalmazott válaszokra. Scorsese ugyanis ad, de nem vagyok biztos abban, hogy ez mindenkinek tetszeni fog.

Abban sem vagyok biztos, hogy nekem tetszik-e. Hogy ezektől vagyok még mindig ennyire a film hatása alatt, vagy ez csupán a témának és a film erejének szól. Scorsese állást foglal, de ezzel mintha kicsinyítené, bagatellizálná a korábban történeteket. Mintha ezzel a jelenléttel a könnyebb utat választotta volna, ami persze biztosan nem könnyű számára, de nekünk mintha mégis megoldást kínálna. Megoldást Isten szótlanságára, megoldást a szenvedésre. Ami persze nem megoldás, de mégis annak érzem – és nem merek ennél precízebben fogalmazni, mert tényleg az lenne a legjobb, ha mindenki maga járna utána. Ha mindenki maga gondolná végig, neki hogy csapódik le Scorsese filmje.

Merthogy megéri, ebben biztos vagyok. De ne várjon senki légies-hangulatos, távol-keleti mozit. Ez nem a szépség filmje. Itt Adrew Garfield a szívét is kijátssza, annyira elképesztő (nem szívesen hasonlítanám össze A fegyvertelen katonával, ez nagyon más kategória) – és persze Adam Driver, Liam Neeson és Yosuke Kubozuka is remek választásnak bizonyult. Szükség van rájuk, azért, hogy ellenpontként szolgáljanak Garfield figurájához: hármójukkal való kapcsolatán át formálódik személyisége, míg végül eljut oda, ahova kell. Ezt a folyamatot pedig borzalmas átélni: neki is, nekem is. A Némaság ettől lesz kegyetlenül erős film, ami után mégsem tudsz felsóhajtani a katarzistól. Mert az valahol mélyebben, sokkal mélyebben van – ott, ahol te sem találsz magadban mást, csak némaságot.