Főkép

Fülszöveg:

Gerencsér János fantasyjében a koldussá vált királyfi, az igazságos uralkodó mítoszát teremti újra, ármánnyal és szerelemmel átszőtt meséjét a történelmi regények rajongói is örömmel forgathatják. A Kalászkirály igazi tanulságos olvasmány minden korosztály számára.

 

Az Úr 1151. évében, egy képzeletbeli világban két királyi sarj, egy fiatal hercegnő és egy ifjú lovagkirály menekül üldözői elől. Eime, Ektíria birodalmának volt úrnője a testőrével bujdosik, míg a trónról őt letaszító Aceras király, aki immár maga is trónfosztott lett, koldusgúnyában vegyül el alattvalói között. Ellenségek ők, sorsuk mégis összefonódik, miközben földönfutóként a szabadságukért küzdve, lassan felnőtté válva nemcsak saját magukat ismerik meg egyre jobban, hanem népük akaratát is. Ám ezalatt a kegyetlen háborúskodások, öldöklő hatalmi harcok világát éppúgy át kell vészelniük: vérgőzös csatákon, halálélményeken tanulják meg a túlélés könyörtelen törvényeit. Márpedig azokat még a bukott uralkodóknak is tudniuk kell, főként, ha vissza akarják szerezni koronájukat.

 

Részlet a regényből:

Talán a Nagyúr barlangja emlékszik a hontalan lovagkirályra. Talán a vén Medvehegy is a testőrével menekülő királylányra; de annak az apró állatnak, amely a Mangilsből jövő utat próbálta átszelni, már az emléke is feledésbe merült.
Megtorpant a poros szekérút előtt. Apró orrát a levegőbe emelve szimatolt, majd elindult. Pár lépés után rezgést érzett parányi talpai alatt, megriadt, visszafordult. A rezgés dübörgéssé erősödött, száguldó lovasok bukkantak fel. Mintegy tizenöt-húsz királykék testőrruhába öltözött legény fogta közre azt a tizenhat év körüli, aranydíszítéses, téglavörös ruhába öltözött leányt, aki könnyeivel küszködve hajolt vágtató lova nyakára. Robogva érkeztek, robogva tűntek el.
A sündisznó várt, amíg elült a por, ismét a levegőbe szimatolt, újra elindult. Megint pár lépésig jutott, az újabb dübörgés hallatán csüggedten fordult vissza. Az üldöző férfiak testét barna katonai egyenruha fedte, legalább százan lehettek.
Eime hercegnő és testőrei megálltak a Medvehegy szürkésfehér csúcsán. Ektíria szinte gyermek úrnője a szikla szélére lovagolt, megérintette a nyakában zsinóron lógó gyűrűt, körülnézett. Látómezeje peremén a királyi székhely, Mangils romos falai sötétedtek. A múlt évben épített román stílusú kapu fölött talán még domborult az évszám, „MCL”, épült az Úr ezeregyszázötvenedik esztendejében. Fakéreg fedeles házainak lángjai nem látszódtak a szikláig, de a gomolygó füst szürkére törte a tavaszi nap sugarait. Haldoklott a város, haldokoltak a védői, meghalt a leány apja, Ektíria királya. Eime hercegnő elkeseredetten pillantott üldözőire, majd a háta mögött várakozó testőrök maroknyi csapatára. Karját tehetetlenül emelte az ég felé, kétségbeesetten kiáltott fel.
– Légy átkozott, Aceras király!
– Felség! – léptetett mellé csöndesen a testőrparancsnok.
Megragadta a hercegnő lovának kantárját, és kék egyenruhás emberei által követve levágtattak a kavicsos lankán. Pár száz méter után elérték az erdőt, a fák között megálltak.
– Hercegnőm, kérlek, kegyeskedj átöltözni ebbe a gúnyába! – szólalt meg a parancsnok. – Te is öltözz át! – utasította harmadik emberét a túlsó málhára mutatva.
A máskor állandóan feleselő hercegnő szó nélkül engedelmeskedett. Hamarosan két jobbágy állt a testőrök gyűrűjében, a tiszt intésére beléptek a sűrűbe. Régi ruhájukat maguk alá gyűrve egy mélyedésbe hasaltak, a többiek pedig melléjük helyezték az élelmiszert és lefedték őket gallyakkal. Munkájuk befejeztével Eime hercegnő köpenyét egy hozzá hasonló alkatú és hajú testőr terítette magára, majd visszatértek az útra és vágtattak tovább. A hegytetőn felbukkanó üldözők azonnal a lovasok után vetették magukat.
Miután elült a por, Eime hercegnő kíváncsian emelkedett föl.
– Kérlek, felség – szólt rá a testőr –, ereszkedj vissza!
– Eltűntek.
– Várjunk, amíg minden lecsillapodik.
– Utána hova megyünk? – bújt vissza kelletlenül a lány.
– Mangilsbe.
– Onnan jöttünk! – lepődött meg a hercegnő.
– Igen, felség. Ha kitombolták magukat a győztesek, nem létezik jobb búvóhely a királyi székhelynél. Szülém, Ramáta titoktartó, vendégszerető asszony. A falvakban kirívó az idegen. Finom bőröd, ápolt hajad, tenyered, alkatod, stílusod, jobbágymunkában való járatlanságod feltűnést kelt. Csakis a városba mehetünk.
– És ha felismernek?
– Felséges urunk nagyon óvott. Emlékezz rá vissza, milyen sokszor küldte el a hintódat üresen, a függöny állandóan összehúzva, csak mi, testőrök tudtuk, mikor ülsz benne. A nép megszokta, és egy idő után figyelmen kívül hagyta. Ünnepekkor csak apád barátait engedhettük közel hozzád, ők sajnos elestek az ostromkor.
– A társaid ismerik édesanyádat?
– A társaimat többé nem látjuk.
– Kár. Ha mégis elém járulnak, Makár győzelme után gondoskodni fogok pazar jutalmukról.
– Nem lesz rá lehetőség.
– Miért vagy olyan biztos benne?
A testőrre pillantott, az ifjú lehajtotta a fejét.
– Szólalj meg! Parancsolom!
– A többiek hamarosan halottak lesznek – válaszolt a legény vontatottan. Felállt, óvatosan kiosont az útra, és körülnézett.
– Hogyhogy halottak? – követte tekintetével döbbenten a hercegnő. Felugrott, az ifjú után szaladt, és megragadta a karját. – Ti apám testőrei vagytok, a legjobb vitézek a világon!
A legény visszasietett a levetett ruhákért, bebugyolálta és összekötözte őket a többi málhával, majd a batyut a vállára kapva elindult a hegy irányába. Eime hercegnő lassan kezdte megérteni az ifjú szavait, de képtelen volt elhinni, amit hallott. Utánaeredt.
– Ezt a pimaszságot! Ha nem válaszolsz, lecsukatlak! – rivallt rá.
– Vigyázz, felség, hova lépsz! – sóhajtott szomorúan a testőr. – A talajon nyomunk maradhat, sőt, a kavicsokon is, mert a súlyunktól elmozdulnak. Mindig egy-egy fűcsomó hajlott szálait illesd becses lábaddal, azok visszaegyenesednek. Ne a közepét, a frissen tört hajtást könnyen felfedezik! Ami a legjobb vitézeket illeti, Aceras király testőrparancsnoka, Monza kapitány embereit senki nem múlja fölül. Ők nyernek minden lovagi tornát, mégis úgy vélem, itt ők sem tudnának felülkerekedni. Kevés testőrre nagyon sok barna gúnyás jut. Társaim addig csalják maguk után az üldözőinket, ameddig csak tudják… Kérlek, szíveskedj jobban ügyelni, ne maradjon sehol nyomunk!
Eime a könnyeivel küszködve igyekezett lépést tartani a legénnyel, aki időnként hátrapillantott, bevárta őt, aztán újra felgyorsított. Hamarosan elérték a hegyet, keresztezték az országutat, és továbbsiettek. A testőr óvatosságból a város túlsó kapuján szándékozott visszamenni, ezért pár napos út állt előttük. A gyalogláshoz nem szokott hercegnő egyre jobban elfáradt, egyre lassabban haladt, és bár a legény pillantására igyekezett összeszedni magát, végül kimerülten roskadt a földre. A testőr megtorpant, elindult visszafelé. Miután meggyőződött arról, hogy nem követik őket, a lány mellé guggolt.
– Hercegnőm, igyál pár kortyot! A városban unokatestvérként kell megjelennünk, nem ejthetem ki a neved, címed, rangod. Kérlek, szólíts Rátnonnak.
– Nem vagyok szomjas.
– Akkor is innod kell!
– Úrnőd vagyok, vagy nem?
– De igen. Viszont csak úgy menthetem meg az életed, ha alázatos szolgádat társadul emeled, ellenvetés nélkül teljesíted minden hódolatteljes kérését. Innod kell, mert hosszú út előtt állunk, és nem tudni, mikor lesz újra alkalmunk pihenni.
Eime kelletlenül ivott pár kortyot, majd durcásan felpattant. Testőre bekötötte a tömlő nyílását, átvetette hátán, és jókora léptekkel védence után eredt.
Amikor a kiszáradt árokhoz értek, a nyugvó nap már vörösen kandikált a fatörzsek mögül. Eime hercegnő bágyadtan ereszkedett a földön heverő villámsújtotta száraz rönkre, Rátnon pedig szokása szerint ellenőrizte a környéket. Maréknyi szamócával és ánizsízű levelekkel tért vissza. A hercegnő elutasítóan emelte fel a kezét, de testőre kérlelő pillantására pár szemet a szájába vett. A legény elégedetlenül unszolta, míg végül elfogyott a gyümölcs. Rátnon elővette a többi élelmiszert, komótosan falatozni kezdett. Számítása bejött, a gyümölcsöktől megéhezett lány hamarosan a méz és a lepény után nyúlt.
– Úrnőm, rágd meg jól a tésztát! – piszkálta ki tőrével a lépet az agyagkorsóból Rátnon. – Kiürítjük a csuprot, akkor nem kell cipelnünk.
– Holnap mit eszünk? – nyelte le a falatot Eime hercegnő.
– Szalonnát.
– Utálom a szalonnát.
– Holnap ilyenkor imádni fogod.
– Na, arra kíváncsi leszek.
Rátnon sokatmondó mosollyal válaszolt. Az étkezés befejezése után fekhelyet varázsolt az árokba, kiszórta belőle a gallyakat, kavicsokat. A hercegnő érdeklődve nézte, miképp szűri át a talajt apránként az ujjai közt. Elegyengette a gödröket, leveleket hordott rájuk, arra terítette a pokrócot. Ő maga az árok peremére heveredett, ahonnan szemmel tudta tartani úrnőjét és a körülöttük lévő területet.
– Nem őrködsz? – ásított a hercegnő.
– Őrködik helyettem az erdő. Szép lassan átvált éjszakai zajra, ami ha váratlanul megváltozik, megszűnik vagy felerősödik, fölébredek.
Az utolsó szavak már nagyon messziről hallatszottak, Eime királylány mély álomba szenderült.
Dobogásra ébredt. Zihálva pillantott a fölötte lévő ágakra, letörölte verejtékes homlokát, és körülnézett. Az árok peremén felbukkant a testőr feje, majd eltűnt. Felbukkant, és újra eltűnt. A lány értetlen tekintettel szemlélte, aztán rájött, Rátnon szökdeléssel melegíti magát. Eszébe jutott az előző nap, valamint az álombéli ostrom, és kibuggyantak a könnyei.
A kimelegedett fiú ekkor felhagyott az ugrálással.
– Mi a baj? – guggolt a lány elé.
– Semmi – törölte meg a hercegnő az arcát.
– Sokkal keményebb vagy, úrnőm, mint amilyennek véled magad.
– Keményebb? Mindenki makacs, önfejű lánynak tart.
– A makacs önfejűség és a keménység egyazon gyökérről sarjad, fivérük a bátorság. Körülnézek, úrnőm, addig nyugodtan frissülj fel!
– Nocsak! Ennyire ismersz? – fogadta el Eime a hajnali harmattól nedves kendőt.
– Elnézést a tapintatlanságomért, úrnőm, de az egész palota ismeri sajátos szokásaidat.
– Nyugodtan mondj bolondságot, tudom a köznép rólam alkotott véleményét. Hóbortos eszelősnek tartanak.
– Dehogy, úrnőm, csak…
– Menj! Siess vissza!
Eime hercegnőnek jólestek a keménységről, bátorságról hallott szavak, amik sokkal jobban hangzottak, mint apja feddései. Tisztálkodás után elővette a lepényt és azt a kevés maradék mézet, amit a legény, látva az elkeseredését, mégis meghagyott neki. A testőr, ahogy ígérte, húsz rigófütty múlva tért vissza. Földbe rejtette málhájuk értékes részét, tetejére avart hintett, majd elindultak az ellenségtől megszállt város felé.

 

Egerészölyv vijjogott a magasban az ugaron vonuló katonaság fölött. Tett pár kört, aztán lecsapott. Teste zuhanó kőként csapódott a legelőre, karmai közt vergődő zsákmánnyal emelkedett a magasba, majd eltűnt a látóhatár peremén.
Díszes kíséretű, Garyland-címerű hintó haladt az ugart átszelő úton Trintia felé. Utolérte a menetelő sereget, és a kísérteties tömeg lassan megnyílt előtte, hogy aztán ugyanolyan némán záródjon össze a fogat cifra öltözékű kísérete mögött. A hintó ablakából két főnemes követte tekintetével az éles csőrű madár vadászatát.
– Ó, már látom a város tornyait! Beszélj az ifjú királyról, drága baron! – mutatott előre a deres hajú férfi.
– Mondd, kedves Hrowsky grafio, mit akarsz tudni? – érdeklődött a magas rangú udvarnokkal szemben elhelyezkedő vazallus.
– Igazat és pletykát, vagyis mindent, amit hallottál, elvégre három hete vendégeskedsz Aceras királynál.
– Nos, bizonyára hallott a király igényességéről: felséges királykisasszonyunk a tizennegyedik feleségjelölt. Tizenhármat, különböző ürügyekkel, elutasított.
– Érdemes próbálkoznunk, ha ennyire finnyás?
– Igen. Avaranta birodalom, valamint szövetségesei egy fél földrészen terülnek el. Túl veszélyes szomszéd, biztonságunkat jelentheti a királyi házasság.
– Apropó, veszély! Mit szólsz ezekhez a marcona harcosokhoz?
– Nem sok jót nézek ki belőlük, de talán az ifjú uralkodó tudja, miért rendelte magához seregét – érintette meg titokban kardját a lovag.
– Gyí! – szakította félbe a társalgást a hintó kocsisa kiáltással, ostorcsettintéssel.
Kiértek a katonák vonuló oszlopából, akadálytalanná vált az út.
– Gyí! – ordított újra, és a paripák vágtatni kezdtek.
Friss lendületet kapott a hintó, elszáguldott a szálláskertek, majd a gazdaságok fakéreg fedeles faházai mellett, egyenest a királyi székhely nyugati kapuja felé, amelynek román stílusú boltívét alabárdosok őrizték. Öreg strázsák, akik már ismerték a kíséret egyenruháját, a címert, fegyverükkel tisztelegve, szótlanul engedték őket a városba. Avaranta első városa jómódú házainak falait fa helyett döngölt földből építették, és csomózott szalma fedte őket. Beljebb a nagyurak épületeihez már követ használtak, fagerendáikat nádfedél óvta az esőtől. A lándzsahossz szélességű utcák közül egy – amelyik egyenesen a várkastélyba vezetett – üresen várta őket. Pórnép ott nem ácsoroghatott, azt a főurak részére tartották fenn. A szintén román stílusú királyi palota udvarának félkörív boltozatú bejáratát őrző testőrök is emlékeztek a követ hintójára. Kitárult a vasalt tölgyfakapu, a termésköveken sündörgő szolgák mély meghajlással köszöntötték a diplomatát, aztán siettek dolgukra.
Hrowsky grafio sokadszorra csodálta meg Aceras király palotájának fenséges, pazar díszítésű előterét, a falból kidomborodó szobrokat, a falakhoz simuló színes szőtteseket. Kísérőjével fellépkedtek az aranyszegélyű piros szőnyeggel fedett lépcsőn, végighaladtak a folyosón, majd az előteret átszelve beléptek a trónterembe. A csarnok méretű helyiség falain élénk színekkel megfestett zord királyi ősök fogadták az érkezőket. Talán e rideg tekinteteknek köszönhető, hogy alig pár ember tartózkodott a helyiségben. Nyolc testőr állt az üres trón mellett, a királyi udvarokban megszokott bíbor díszöltözék helyett harci gúnyában. Monza testőrkapitány többre értékelte a mozgást nem akadályozó kényelmes, puritán öltözéket, mint a nagyúri pompát. Megtehette, hiszen ő volt az első, akiben a király vakon bízott. Létezett második is, de az az ember nem az udvarban élt.
– Valami történhetett – súgta a baron a grafiónak, aki egy díszes öltözetű úrhoz fordult. – Mondja, kedves comes uram, mi történt? Miért vannak ilyen kevesen?
– Rég járt nálunk, kedves Hrowsky – válaszolt a követ felé fordulva a megszólított. – Átvettük a nyugati mintát, immáron az én rangom is grafio. A kérdésére válaszolva, Aceras király leváltotta Godor nagyvezért.
– Mélységes tiszteletem – hajolt meg Garyland követe, amit a megszólított viszonzott.
A kölcsönös udvariassági gesztust követően Hrowsky követ úr tovább érdeklődött.
– Miért? A legfrissebb hírek szerint a nagyvezér pár hete verte szét Avaranta keleti szomszédjának, Ektíriának seregét, és a királyi vár sem tarthatja magát sokáig.
– Épp ezért. A nagyvezér a meghódított terület feletti kiskirályságot kérte jutalmul, de uralkodónk elutasította kérését, mivel – szavai szerint – birodalmon belül csak egy király létezhet.
– Értem – válaszolt a grafio, majd az elköszönés után ismét régi barátjához, a baronhoz fordult. – Tehát ezért vonul a katonaság a királyi város felé – suttogta. – Úgy gondolom, a házassággal jobb, ha megvárjuk a hatalmi harc végét, sőt…
– Aceras király, Avaranta ura és parancsolója, Pákiarát királya, Cagíala királya, Lebarus királya, Ekrainu királya, Paltova királya, Varamoi királya, Hobemia királya, Ciroata királya, Sialezi királya, Riuthena királya, Voldamia királya, Walilah hercege, Carime hercege, Kasatrhan hercege, Sesarabbia ura és Ektíria királya! – vágta félbe a mondatot az ajtónálló.
Egyenes tartású, magas barna férfi lépett a helyiségbe. Magabiztosságáról, öltözékéről korona nélkül is felismerhető volt a birodalom ura és parancsolója. Különös tekintetű, puha járású fiatalember érkezett vele. A testőrparancsnokot húsz válogatott embere követte, az oldalajtókon újabbak léptek be. Elállták a terem bejáratait, arcukról önfeláldozó elszántság sugárzott.
– Kezdjük az élvezetekkel! – szólalt meg a királyi felség, miután helyet foglalt a trónon. – Kérem, Hrowsky nagykövet úr, mutassa azt a festményt, közben árulja el nekem a hercegnő rossz tulajdonságait!
– Ó, felség! – lépett a trón elé a grafio, mialatt intésére szolgái sebtében kicsomagolták a festményt. – Hiann hercegnőnek nincs rossz tulajdonsága. Istennői szépsége mellett csodálatosan énekel, nyolc hangszeren játszik tökéletesen, hat nyelven beszél folyékonyan. Rendkívül művelt, jártas a művészetekben, a tudományokban, a…
– Nos, ahogy elnézem, valóban kellemes jelenség – vágott a szavába a király. – De vajon ez a szépség a leány sajátja, vagy a festő látását orvosolta pár zacskó arany? Ami pedig a felsorolt erényeket illeti, hallottam már tizenháromszor. Azt áruld el nekem, miben más ez a lány, mint a többi fejedelmi sarj! Mi többet tud nekem, a föld leghatalmasabb uralkodójának nyújtani?
A grafiónak elakadt a hangja a pökhendi szavak hallatán. Nyelvén ült a válasz: „Uram, ahogy útközben láttam, pár hónap, hét, esetleg nap, és nem vagy többé a föld leghatalmasabb uralkodója!” A nyelvén ült, ott is maradt. Nem jött a világra olyan ember, aki Monza testőrkapitány legényeinek gyűrűjében ki merte volna ejteni ezeket a szavakat. Segélykérően pillantott a mögötte álló baronra, de a segítség onnan jött, ahonnan a legkevésbé várta. A folyosóról.
Ajtót felügyelő testőrök hulltak a földre, testükből nyílvessző állt ki. Társaik csupasz karddal várták az íjászok közül előretörő lovagok rohamát.
Godor nagyvezér lovagjai. Barna gúnyába öltözött katonai elit, akik minden csatában győztek. Termetük hatalmas, hírnevük félelmetes, létszámuk a testőrökének legalább tízszerese, többen nem fértek az aulába.
A velük szemben álló, tróntermet védő legények alacsonyabbak voltak, mégis magabiztosan várták őket. A testőrgárda válogatott tagjait gyermekkoruk óta harcra képezték, otthonosan küzdöttek, nem csupán a csatatéren, hanem – a lovagokkal ellentétben – zárt terekben, épületekben is. Nem kötődtek senkihez, semmihez, a kard volt az életük. Az a kard, amelyet parancsnokuktól kaptak, attól az embertől, akinek apja a király apját, nagyapja pedig a király nagyapját szolgálta odaadással, hűséggel.
A harcművészet két válogatott alakulata csapott össze, azonos földön születtek, azonos nyelvet beszéltek, de más-más urat szolgáltak. Godor nagyvezér páncélos lovagjai meglepetten tapasztalhatták: ami a szabadban előny, a teremben akadály. Egymást gátolták a mozgásban, kénytelek voltak eldobni pajzsukat, letépni fejükről a látást akadályozó sisakot, fedetlenné tenni a legsérülékenyebb testrészüket. Az elesettek száma a testőrök tudásbeli fölényét bizonyította, de amíg a kihullott lovagok helyére kettő új ugrott, a testőröket nem pótolta senki. Egyre beljebb szorultak az ajtókból, körülöttük lovagok holttesteitől barnállott a trónterem kövezete. Aceras király testőrei hátukat egymásnak fordítva hulltak el, de Godor nagyvezér pirruszi győzelmet aratott. Lovagjai önbizalma megtört, keserűen néztek össze. A nagyvezér érkezésének hírére félrerángatták a holttesteket, sebesülteket, ösvényt készítettek uruknak.
– A királyt! Hol van Aceras hullája? Azt akarom látni! – ordította Godor nagyúr.
Az életben maradt lovagok szétválogatták a holttesteket, külön a társaikét, külön a testőrökét, és külön a főurakét, köztük Hrowsky grafio tetemével. Ám az uralkodó holttestét sehol sem találták. Monza kapitány, a testőrök ifjú parancsnoka hírnevének megfelelően kimenekítette Aceras királyt.