Főkép

Még 2013-ban történt, hogy felnőtt létemre beleszerettem egy gyerekkrimi-sorozatba. Mégpedig nem azért, mert gyerekek között dolgoztam volna (bár ha általános iskolai tanító lennék, biztosan ajánlanám nekik e könyveket), nem is azért, mert a saját gyermekem számára fedeztem volna fel őket (bár hasonló helyzetben mindenkinek ajánlom, hogy mutassa be egymásnak a három barátot és a saját fiát-lányát, hátha megkedvelik egymást). És, remélhetőleg, nem is az volt az ok, hogy gyermeteggé váltam. Egy jó gyerekkönyv ugyanis a felnőtt számára is ugyanakkora (legfeljebb más) élményt nyújt: én pedig megkaptam ezt az élményt, még 2013-ban.

 

Ekkor jelent meg ugyanis magyarul a Sherlock, Lupin és én széria első darabja, A fekete dáma, amelyben az ifjú Sherlock Holmes, későbbi reménytelen szerelme, az egyelőre kamaszlány Irene Adler és a fiatal, ám már gyakorló mestertolvaj, Arsène Lupin együtt indultak egy titokzatos bűnügy nyomába. Azóta megjelent újabb hét regény, én pedig maradtam továbbra is lelkes olvasója, sőt, újraolvasója a sorozatnak. Irene Adler, pontosabban valójában a sikeres olasz gyerekkönyvszerző, Alessandro Gatti bevonult a kedvenc regényíróim közé.

 

A Manó Könyveknek köszönhetően nagyon igényes és érdekes szemléletű gyerekkönyvek jelennek meg a magyar piacon. Így nem csoda, hogy az ő felfedezésük Gatti olaszul immár tizenöt kötetessé bővült sorozata is, amelyet szerzője Irene Adlernek, a kötetek elbeszélőjének, a hamisítatlan Sir Arthur Conan Doyle-féle hősnőnek a neve mögé bújva ír, olaszul immár hat éve folyamatosan. A magyar kiadó gyors tempóban követi olasz társát: négy év alatt nyolc Irene Adler-regényt adtak ki, így a három barát magyar rajongói semmiképpen sem unatkozhattak. A könyvek megformálása rendkívül hangulatos: a kedves képpel díszített papírborítót levéve egy-egy régi naplókötetet vagy épp bőrbe kötött, tizenkilencedik századi díszkiadást idéző keménykötés tárul elénk, hátlapján mindig a három főszereplő aláírásával, szennylapján pedig korabeli – és nem egy esetben ötletesen a történethez kapcsolódó – múltidéző újsághirdetésekkel. Belül pedig gyönyörű könyvjeleket találhatunk minden fejezet elején, amelyek szintén a századfordulós metszeteket idézik.

 

A megformálásban minden adott tehát, hogy a gyerekolvasók visszarévedhessenek az 1870-es évekbe, s gondolatban beutazhassák Irene-nal a korszak Párizsát, Londonját, Svájcát és sok más vidékét. Az igazi élményhez azonban még kellenek a pompás krimitörténetek, amelyek mind egy-egy önállóan is megálló, izgalmas nyomozást mondanak el, magyarul Todero Anna kitűnő fordításában. Közben pedig kötetről kötetre bonyolódik egy háttértitok, Irene Adler valódi családjának, származásának a rejtélye is. Szurkolhatunk a lánynak, hogy megtalálja a titok nyitját, és hogy eldöntse, kit is szeret jobban két barátja közül: a leendő nagy mesterdetektívet vagy a leendő nagy mestertolvajt. Eközben pedig olyan eseteket deríthetünk fel, mint Nelson, a barátságos főkomornyik eltűnése és egy, a londoni kikötőben elkövetett gyilkosság (A Kobra bosszúja) vagy éppen egy különös gyilkosságsorozat, amelynek egy rejtélyes egyiptomi fáraósír felfedezéséhez van köze (Szfinx a Hyde Parkban).

 

Utóbbi, a 2016-ban magyarul megjelent második regény egyébként egészen különleges karácsonyi kaland: a benne szereplő gyilkosságok borzongató és szomorkás titkának megoldása véleményem szerint tökéletesen megállná a helyét egy „felnőtt krimiben” is, ugyanakkor végig sikerül olyan ízlésesen, izgalmasan, de visszafogottan bemutatni, hogy a könyvet nyugodtan kezébe veheti egy tízéves gyerek is.

 

Valószínűleg most írok utoljára erről a pompás sorozatról, épp ezért mindenkinek csak ajánlani tudom a továbbiakban is: a két, 2016-ban kiadott kötetet, A Kobra bosszúját és a Szfinx a Hyde Parkbant, a korábbi regényeket, s természetesen az idén megjelenő, újabb történeteket is.