Főkép

Ma, amikor mindenfelől támadják a globalizációt, minden korábbinál fontosabb megmutatni annak pozitív hatásait – arról nem is beszélve, hogy már a középkori és reneszánsz udvarok is mennyire „globalizált” kultúrájúak voltak, és amit az elmúlt évtizedekben, a nagy birodalmak felbomlása után tapasztalunk, pusztán a korábbi jelenségek kiterjesztései, s voltaképp semmi új nincs bennük a távolságok drámai lecsökkenését, jóformán megszűntét kivéve. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, mint amikor egy iráni, teheráni születésű fiatalember a csembalót választja élete hivatásául, majd az Egyesült Államokban és Prágában folytatva tanulmányait, a hangszer egyik legkiválóbb kortárs előadójává válik, aki ráadásul kiszélesíti a határokat, és a historizáló előadások mellett a jellegzetesen huszadik századi – annak is a második felére jellemző – minimalizmussal kísérletezik. És mindehhez T. S. Eliottól merít inspirációt.

 

Már a lemez címadásakor Eliot egyik nagy költeményének, a nálunk Vas István fordításában ismertté vált Négy kvartettnek az első sorát vette kölcsön, és ezzel a folytatásra, a tézisre úgyszintén utal: „Jelen idő és múlt idő / A jövő időben talán jelen van, / S a jövő idő ott a múlt időben. / Ha minden idő örökké jelen, / Úgy minden idő helyrehozhatatlan.” Esfahani értelmezésében mindez ugyanúgy vonatkozik a minimalizmus folyamatukban kibomló, szűk keretek közé szorított témáira, mint általában a zene fejlődésére. Mindez David Lodge eddig magyarra tudtommal lefordítatlan egyetemi regényét, a Small Worldöt juttatta eszembe, melynek fiatal tudósa „T. S. Eliot hatása Shakespeare-re” címen készítette el mesterképzését lezáró szakdolgozatát. Elsőre abszurdnak tűnhet a dolgozat alapjául szolgáló tézis, pedig a jelen tudás ténylegesen változtat a múltbéli művek előadásán, értelmezésén, és mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint ahogy Esfahani a minimalizmus megismeréséből fakadó tudásával felvértezve vág neki a barokk és rokokó művek interpretációjának.

 

A dolog persze megfordítva is működik, és Steve Reich Piano Phase-ének csembalóval előadott változata a múlt – képletes és a szó legszorosabb értelmében vett – felhangjaival gazdagítja a nemrég még kortársnak tekintett zenét. Olyannyira, hogy maga a szerző szintén magasztalta az előadást. És valóban elég meghallgatni e felvételt, és rájövünk: időnként a kompozíció eddig rejtett dimenziói tárulnak fel előttünk. Gyakorlatilag ugyanez igaz Górecki kéttételes concertójára, melynek mögöttes, politikai tartalmát különösmód tökéletesen képes értelmezni a sem az európai, sem a volt szocialista kultúrát nem beleszületve ismerő előadó.

 

Rám ugyanakkor legalább ilyen, ha nem nagyobb hatást tett a La Folia-téma különféle variációsorozatainak megszólaltatásával. Scarlatti még viszonylag egyszerű eszközökkel dolgozta fel a zeneirodalom egyik leggyakrabban hallható akkordsorozatát (a Dm, A7, Dm, C motívummal indító akkordmenettel többek között Vangelis 1492-filmzenéjében találkozhatunk, a régi nagyokhoz képest persze „lebutított” formában), C. P. E. Bach ellenben a poszt-barokk szertelenségével bontotta ki a benne kínálkozó lehetőségeket. Ám az egyik legismertebb verzió mégis Corelli csodálatos szonátája, amit itt Geminiani kamarazenekari átdolgozásában hallhatunk. A csembaló ebben csupán a continuóban van jelen, nem kap szólisztikus szerepet, a mű mégis újra Esfahani gondolatmenetét tükrözi, amennyiben visszautal valami ismertre, megváltoztatja azt, miközben a régi hatással van az újra, kiindulásként szolgál hozzá, és ezt az egész tortát a huszonegyedik század csokoládémázával öntjük le, és így kapjuk meg a végtelenül ízletes desszertet.

 

J. S. Bach versenyműve szinte már csak a ráadás. Ő olyan magasságokba juttatta a kompozíció művészetét – ráadásul a régit, az ellenpontot Vivaldi újabb, kötetlenebb stílusával keverve –, hogy a művei gyakorlatilag elronthatatlanok, amennyiben a kottához hűen kerülnek előadásra. Ennek ellenére sokat emelhet a színvonalon, ha valóban értő, ihletett művész szólaltatja meg őket, mint a jelen esetben Esfahani.

 

Egy szó mint száz, rendkívül magas színvonalú és tanulságos albumot foghat a kezébe, aki a Time Present and Time Past megvételére szavaz – vagy hallgathat meg, ha inkább a streaming szolgáltatók valamelyikét választja –, és úgy érzem, garantáltan elégedett lesz az anyaggal. Esfahani talán még annak is képes visszaadni a komolyzenébe vetett hitét, akiben az valamiért megrendült volna. De talán még ennél is értékesebb a megerősítés, hogy a hihetetlenül összezsugorodott világ (a már említett „Small World”) hihetetlen csodák megszületéséhez teremt esélyt.

 

Előadók:

Mahan Esfahani – csembaló

Concerto Köln

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1. Alessandro Scarlatti: Variations on „La Folia”

2-3. Henryk Górecki: Harpsichord Concerto, op. 40

4. Carl Philipp Emanuel Bach: 12 Variations on „Les Folies d’Espagne”

5. Francesco Geminiani: Concerto grosso in D minor

6. Steve Reich: Piano Phase for Two Pianos

7-9. Johann Sebastian Bach: Harpsichord Concerto in D minor