Beleolvasó - Lucinda Gray: Az aranykalitka

Fülszöveg:

A tizenhat éves Katherine Randolph egy virginiai farmon nő fel, így el sem lehetne képzelni számára távolabbi világot az angliai Walthingham-birtoknál. Öröksége folytán azonban belecsöppen az 1820-as évek angol elitjébe, és még arra sem jut ideje, hogy ezt megszokja, amikor bátyja rejtélyes körülmények között meghal. Képtelen elfogadni, hogy baleset történt, majd a következő tragédiát sem. Furcsa látogatók kezdik zaklatni a ház lakóit, és főhősünk számára is egyre több sötét összefüggés rajzolódik ki. Vajon Katherine képes megőrizni ép elméjét, és nem roppan össze, mielőtt rájönne az igazságra? Ha szereted a krimibe illő, váratlan fordulatokat és bírod a feszültséget, akkor ne félj, nézz a gyönyörű díszletek mögé, ahol az elfeledett múlt kísért.

 

Részlet a regényből:

1. FEJEZET

 

– Fel a kezekkel, drágám!

Felemelem a karom a fejem fölé.

– Jól van – mondja Grace, a kuzinom. – Ha ennél nem teszel hirtelenebb mozdulatot, talán a kebled is a helyén marad.

Nem mintha a keblemnek lenne más választása. Ő és a többi részem is bele van préselve egy krémszínű szaténból készült, könyörtelenül szoros képződménybe. Folyton a tükörbe pillantok, és egyre inkább egy olyan lány pillant vissza rám, aki nem én vagyok. Fekete fürtjeim feltűzve egy gondosan tervezett kontyba, a nyakam szabadon. Már majdnem megfeledkeztem a bal kulcscsontom alatti anyajegyről. A kezem könyékig be van bugyolálva egy ragyogó fehér kesztyűbe, aminek a ragyogása visszaköszön a nyakamban sorakozó gyöngyökön. Katherine, a farmerlány valahol ott van a sok cicoma alatt – látom határozott állkapcsát, durva érintését és sötétszürke szemét, amelyben unalom tükröződik. Grace elégedetten méri végig a karomat – bár még látszanak az izmaim körvonalai, de mivel nincsenek használatban, egyre kevésbé tűnnek feszesnek. Itt nincsenek vödrök, amiket cipelni kell, és a tűzifát is más aprítja helyettem.

Vajon mit szólna Connor, ha látna most engem?

– El a kezekkel – motyogja Grace, miközben Elsie, az öltöztetőnő, újabb hajtűvel fontoskodik. Ha nem forgatom a fejem túl gyorsan, lehet, hogy túléli a frizura az előttünk álló estét.

Grace hirtelen felsikolt, ahogy Stella éles csaholással kioson a szoknyája alól.

– Katherine, drágám, nem fér a fejembe, miért ragaszkodsz ehhez a korcshoz idebent.

– Mert szeretem, teljes szívemből. – Meg mert az állatokban legalább bízhatom, mondom magamban. Egy kutyában nincs semmi mű. – Különben nagyon odavan érted – teszem hozzá kedvesen.

– Ez nem kölcsönös. Tele van a ruhám a szőrével.

Elsie elszalad, hogy még egyet igazítson a kuzinom szoknyáján, így végre le tudok kuporodni, hogy megcsikizzem Stella állát. Ajándékba kaptam George-tól, másnap, hogy megérkeztünk Angliába, és egyszerűen imádom – ő az egyetlen, aki még nálam is slamposabb.

Odamegyek az ablakhoz, és elhúzom a vastag brokátfüggönyt. Nézem a birtokot, ahogy elterül a februári alkony tompa fényében. Olyan, mint egy téli kárpit, tele barnával és fakó zölddel. Dél felé, a horizonton túl ott a kőbánya, amely egykor lehetővé tette, hogy annyi ház és minden más épülhessen a környéken. Néhány évtizede már nem használja senki, legalábbis George ezt mondta. Lefelé, a gyepen túl ott feketéllik a tó, mögötte pedig fák magasodnak, hogy kibéleljék a völgyet. A walthinghami erdőt kétszáz évvel ezelőtt telepítették, és több száz holdon terül el. Megérintem a kezemmel a hideg üveget, és hallgatom az esti éneket a madárház felől.

Mozgásra leszek figyelmes az erdő szélén, mintha valaki a fák között szökellne.

– Valaki van a fák között – mutatok az erdő felé.

Grace odajön, mire azonban újra odanézek, már nincs ott senki.

– Nem látok semmit – közli.

– De én biztos vagyok benne, hogy…

– Egy szarvas lehetett. Néha idejönnek inni a tóhoz.

– Szerintem egy férfi volt – mondom, és addig meresztem a szemem, míg könnyezni nem kezd.

Az ablakban látom, hogy Grace hátrálni kezd. Majd újra kinézek, és látom, ahogyan a fák közül előtűnik, és a házhoz vezető úton közelít két kocsi. – A vendégeid! – jelenti ki Grace felvillanyozva. – Nem várattak sokat.

Az én vendégeim. Az ablaküveg hidege átitatja az ujjaimat, és megpillantom kísérteties, fekete szemű tükörképem az ablakban, ahogyan gúnyosan néz vissza rám. Elfordulok.

Grace tetőtől talpig végigmér.

– Ne ráncold a homlokod! Tökéletesen fogsz szerepelni.

Egyáltalán nem szeretnék szerepelni, köszönöm szépen, gondolom magamban. Nem vagyok vándorcirkuszos.

Grace-t nyilvánvalóan megtévesztette erőltetett mosolyom.

– Nagyon jól haladtál az elmúlt négy hét alatt, Katherine, igazi szenzáció leszel.

Még csak négy hete, hogy itt vagyok? Amerika és Connor, mintha egy emberöltő választana el tőlük. Egy pillanatra elfog a bűntudat. Nem azért, mert itt vagyok, hanem mert máris felejtek.

– Köszönöm – mondom. – Mindent, amit értem teszel.

Grace feláll, és a szoknyáját igazgatja. Ő is csipkét visel, csak az övé skarlátvörös, és magasabban van kivágva, mint az enyém. Bár kimondottan kérte, hogy tekintsek rá úgy, mintha a testvérem lenne, igazából apám generációjához tartozik – az ő unokatestvére. És úgy is viselkedik, mint egy fontoskodó nagynéni, miközben bevezet engem az angol társasági élet szövevényes és rejtélyes bugyraiba.

– Élveztem minden pillanatát – feleli. – Most megyek, beszélnem kell Mrs. Whitinggal. Te csak lazíts, és érezd jól magad: már úgyis átrágtuk magunkat mindenen, ami fontos. Gyere velem, Elsie!

Kiviharzik a szobából, mögötte a szolgálóval, én pedig magamra maradok.

Mindenen, ami fontos. Feltételezem, a sok-sok szabályra gondol. Egy teljes hónapot töltött azzal, hogy belém verje őket. Az evés szabályai, a táncolás szabályai, a beszélgetés szabályai. Hogyan kell öltözködni, pukedlizni, egyszóval: hogyan kell angol „lady”-nek lenni virginiai farmerlány helyett. És persze: hogyan kell férjet fogni, hiszen minden út ide vezet.

Csak azt nem értem, hogyan tudnak ezek az emberek egyáltalán egyenesen menni, miközben ennyi szabály van a fejükben – de természetesen arra vonatkozó szabály is létezik, miként kell egyenesen menni.

Gyakorolni kezdek a tükör előtt, egyik lábam a másik elé teszem, és próbálom a mozdulatot összehangoltan véghezvinni. Nehezebb, mint amilyennek tűnik. Mintha azon a hídon szeretnék átjutni, ami a Miller tavacska felé vezető patak fölött ível át, és folyton csúszósak a deszkái. Egyetlen rossz mozdulat kellett csak ott is, és sárfürdő lett a vége.

Három hónap telt el azóta, hogy Herman DeLaney, a városból érkező ügyvéd megváltoztatta a sorsunkat. Mindenről a cége, a Cryer és Thompson gondoskodott – hogy eljussunk New Yorkba, és legyen hálókabinunk a St. Elizabethen. George és én csak sodródtunk az eseményekkel. Még most is elpirulok, ha belegondolok, milyen arcot vágott DeLaney, amikor megkérdeztem, mégis ki fogja ezt kifizetni. Természetesen maguk, Miss Randolph – válaszolta vigyorogva.

Nem hiszem, hogy bármelyikünk is túl sokat gondolt volna a Miller tavacskára vagy az egész életre, amit magunk mögött hagytunk. Edward és Lila szemtanúja volt könnyes búcsúnknak, amint azt ígérgettük, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást. De aztán hagytuk, hogy elragadjanak bennünket az események. Egy hónapos New York-i tartózkodásunk alatt inkább azon törtem a fejem, hogy kiismerjem magam a félelmetes utcákban, mint hogy belegondoljak, mennyi minden változik. Azt hiszem, csak ennek a küzdelmes huszonnyolc napnak a végére esett le mindkettőnknek, mibe is csöppentünk. Talán egyetlen gondtalan pillanatunk volt az egész utazás alatt, mégpedig az, amikor koccintottunk az új évre egy üveg borral, amit Hermantól kaptunk. Írt egy sort is a címkére: Legyen 1821 a siker éve!

George kénytelen volt legalább öt alkalommal elmagyarázni nekem azt az egyszerű, ám kissé valószínűtlennek tűnő tényt, hogy mi is a mi szerencsénk. A nagyapánk, akit nem is ismertünk, meghalt. Hetvenévesen leesett a lováról, azonnal a nyakát törte, és szörnyethalt. Mivel apánk volt az egyetlen egyenes ági leszármazottja, így a vagyonát mi örököltük. Na mármost, ahonnan mi jövünk, ott a jólétet egy másik szemszögből vizsgáljuk. Mindenkinek, akit ismertünk, beleértve Connort is, megvolt mindene: még ha az nem is tűnt valami soknak. Talán a McConnells családnak jobban ment, nekik nyolc lovuk és húsz hold földjük volt. Herman DeLaney, a csinos kis házával Manhattanben igazi milliomosnak tűnt a szemünkben.

Természetesen akkor még fogalmam sem volt, mit jelent az igazi vagyon.

– Mit keresel itt, Katherine Randolph? – suttogom.

Stella felemelte a fejét a hangomra a kandalló mellől. Otthon mindössze egyetlen kandallónk volt, ebben a házban tizenkettő van. Vagy itt ez a szoba, ami akkora, mint otthon az egész házunk. Az ágynemű és a falak aranyszínűek, és vörös berakások díszítik, a szőnyeg pedig annyira besüpped, hogy mezítláb rá sem mernék lépni.

De vajon otthon vagyok? Úgy érzem magam, mint egy vadon élő növény, amit behoztak a szobába és idegen földbe ültettek. Nem vagyok jól, nem tudom megszokni ezt a levegőt. Mintha el akarnék hervadni.

Kopogás zaja szakítja meg gondolataimat. Megfordulok, és George-ot pillantom meg az ajtóban. Mosolyt erőltetek az arcomra. A dzsentrihez való felemelkedésünk rajta sokkal zökkenőmentesebbnek látszik. Éjfekete szmokingot visel, és egy gallért, amely bársonyba borítja a nyakát. Régen mindig valami viseltes kabátot meg bakancsot hordott, mindegy, milyen idő volt. Most pedig selyemzoknit és ezüst csatos cipőt visel. Még csak húszéves, négy évvel idősebb nálam, de a ruházata olyan méltóságot kölcsönöz neki, mintha idősebb lenne.

– Az én koszos kis George-om! – mondom. – Nem hiszem, hogy az összes piszkot le lehet törölni.

Elkezd grimaszolni.

– Te beszélsz!

– Ez Grace és Elsie munkája – felelem. – Jobb, ha nem jössz közelebb, még tönkreteszed a művüket.

– Anya és Apa nagyon büszkék lennének – közli egyszerűen, és felém nyújtja a kezét. Tudom, hogy csak jóindulatból mond ilyeneket, de jobb szeretném, ha nem említené a szüleinket ebben a helyzetben. Ilyenkor azonnal nagyon törékennyé válok, és félő, hogy elsírom magam.

– Rád is – vágom rá, miközben megfogjuk egymás kezét. Az enyém olyan, mintha nem is a sajátom lenne – a körmömet régen mindig rövidre vágtam, hiszen dolgos kezem volt, tele ezernyi kis baleset nyomával… most viszont egész hosszúra nőtt a körmöm.

– Nézzenek oda – mondom, miközben megszorítom a csuklóját. Egy égszínkék paca száradt a bőrére. – Még a végén elárulsz bennünket!

– Jó is lenne – motyogja az orra alatt. – Lefestettem a kilátást az északi ablakból.

– És hogyhogy kéket használtál? Az ég errefelé majdnem mindig szürke.

Megpróbálja megcsavarni az orromat, ahogy kiskoromban csinálta, de kitérek a támadás elől, már amennyire ezt a hajam engedi. Tudja jól, hogy csak ugratom. George képei figyelemreméltóak, és most végre megkapja azt a figyelmet, ami jár neki. Holnap elmegyünk Londonba, hogy találkozzunk egy kurátorral a Királyi Akadémiáról. A kezükbe került néhány tájkép, amit George még otthon festett, és máris kiállításról beszélnek.

A folyosón összefutunk Johnnal, az inassal, aki a szolgálók lépcsője felől érkezik, kezében egy halom kivasalt ágyneművel. Félreáll, mély meghajlással köszönt minket, és egy pillanatra – mielőtt lesütném a szemem – találkozik a tekintetünk. Sokszor nehéz vele szemkontaktust találni. Fakó haja pont olyan, mint Connoré, és hátulról, erős válluk és hasonló termetük miatt, egészen könnyű lenne összetéveszteni őket. De John nem tud olyan lazán mosolyogni, mint Connor. Gyakran szomorúnak látszik, főként olyankor, amikor azt hiszi, nem látják.

John volt az első, akit megpillantottam Angliában. Az unokatestvéreimmel várt rám a bristoli kikötőben. Ő cipelte a kocsihoz az ősrégi, kék bőröndömet, ami már majdnem fehérre kopott.

Érzem a tekintetét a csupasz nyakamon, és majdnem biztos vagyok benne, hogy elvörösödtem. – Uram, hölgyem – motyogja az orra alatt. George bólint egyet válaszul. Neki könnyebben megy, amit Grace magyarázott, miszerint a személyzettel bánjunk úgy, mintha bútordarabok lennének.

George erősen szorítja a karomat, ahogy a lépcsőhöz érünk. Nyilvánvalóan sokkal jobban izgul, mint amennyire mutatja.

– Lehet, hogy nem ártana újra megerősíteni a karomat, nehogy elroppantsd – mondom.

– Bocsánat – feleli. – Én csak… te várod ezt az egészet?

– Most vezetnek be minket a társaságba – válaszolom. – Olyasminek érzem, mint amikor megbélyegezzük a szarvasmarhákat. Egy éles fájdalom, és már tudjuk is, hova tartozunk.

– És aztán megyünk a vágóhídra? – kérdezi George.

Lentről már hallatszik a vonósok játéka, és a beszélgetésfoszlányok. – Nincs mitől félnünk, George – állapítom meg.

– Nincs?

– Lehet, hogy nem vagyunk olyan finomak, mint ők – mondom. – De sokkal gazdagabbak vagyunk.

Próbáljuk abbahagyni a nevetést, miközben lemegyünk a lépcsőn, és folyamatosan azon ügyeskedem, hogy ne botoljak el a ruhámban. Carrick, az inas, a bálterem ajtajánál várakozik. Grace testvére, Henry Campion kuzin jelenik meg a társalgóból, és a lépcső felé tart. Nagyon fess a katonai egyenruhájában. Ő vigyázott a Walthingham-birtokra, amíg meg nem találtak és nem azonosítottak bennünket a család ügyvédjei, a Crowne&Crowne, és amióta csak itt vagyunk, nagyon kedves velünk. Sosem mertem a sérüléséről kérdezni, de Elsie kikotyogta, hogy Franciaországban harcolt, és majdnem elvesztette az egyik lábát.

– Úgy látom, a fiatalúr és a hölgy készen állnak a nagy találkozásra – állapítja meg. – Katherine, gyönyörű vagy ma este! Mr. Carrick, legyen szíves!

George még jobban megszorítja a karom, miközben az inas kinyitja az ajtót. Az egész terem az ő hangjától zeng. – Hölgyeim és Uraim! Lord George és Lady Katherine Randolph!