Danielle Paige: A gonosz ébredése

Nehezen szántam rá magam a véleményezésre, mert bevallom, picit engem is összezavart a második rész – időbe telt, mire helyreraktam az érzéseimet, gondolataimat a történet alakulásával kapcsolatban. Tipikus sorozatbeli középrész, amiben minden a feje tetejére állni látszik, felborítja ugyanis az első részben lerakott alapokat, és semmire nem ad megoldást, csak a káosz növekszik a könyvben, és ez elsőre tényleg furcsán hat. Picit azt az érzést kelti az olvasóban, mintha nem is közvetlen folytatás lenne, holott ott veszi fel az elbeszélés fonalát az írónő, ahol az első részben elengedte.

Vagyis egy csata utáni fejvesztett menekülésbe ugrunk fejest, nincs ismertetés, nincs összefoglaló, hogy mi történt az előző részben, Paige semmilyen magyarázattal nem szolgál, hanem belevet minket Amy-vel együtt az események sűrűjébe. Ezt sokan kifogásolják az olvasótársak közül, én azt mondom, hogy a Dorothy-sorozat tipikusan olyan, ahol zavarólag hatna egy magyarázat, mert megtörné a történet lendületét.

Négy nagyobb szerkezeti egységre oszlik a mesélni való, ami a négy regény jelenti, és nagyon sok kiegészítő novella létezik (angolul), minden bizonnyal azokban rejlik az innen hiányzó sok-sok magyarázat és plusz információ. Vannak, akik számára nehezíti az olvasást, ha nem készen kapják a megoldásokat, hanem maguknak is gondolkodniuk kell. Márpedig Paige mindenkit gondolkodásra késztet, mind a szereplőit, mind az olvasóit, és elismerem, hogy ez energiát igényel, de mindenképpen megéri a fáradságot. Felvet ugyanis olyan kérdéseket, az első részhez képest sokkal konkrétabban, amelyek miatt nekem személy szerint az az érzésem, hogy komoly politikai áthallások vannak a sorozatban. A zsenialitását abban látom, hogy nem aktuálpolitikai kérdéseket feszeget, hanem általában veti fel a hatalomra kerülő, a hatalmától akár józan eszét vesztő embert, személyeket.

Ebben az értelemben véve A gonosz ébredése egy elég komoly pszichológiai kérdéseket is taglaló rész, amit az én olvasatomban alátámaszt az Ozma-Pete-kérdéskör, Amy személyiségfejlődése, Nox karakterének változása, a Kétségek Köde, Az Elveszett Dolgok szigete mindenekelőtt, így számomra messze túlmutat a Dorothy-sorozat az ifjúsági regényeken.

Ez a történet nem egy pörgős eseménysorozat, mint amilyen az előző volt, ebben komoly karakter-összecsapások vannak /akár egy testen belül is, és bevallom, nagyon szeretem Ozma-t, de Pete-t is, és az, ami Pete-tel történt, nem hagy nyugodni, az egyik legfontosabb kérdésem pontosan ezért vele kapcsolatos, így alig várom, hogy a harmadik részt is olvashassam végre. Spoilerezni nem szeretnék, mert a második rész legnagyobb poénját lőném le, ha többet elárulnék Pete-ről. Szinte kézzelfogható Amy kamaszból felnőtté válása, nagyon gyors fejlődésen megy át, amit viszont a nem szokványos kamaszkora alaposan előkészített. A Dorothyval közös jeleneteiket kifejezetten élveztem, alig várom, hogy úgy istenigazából szembekerüljenek egymással a harmadik részben.

 
A mellékszereplők, mint Polikróm, Bright, Lulu királynő, a kentaur színesítik a történetet, kitöltik, és érdekessé teszik zömében úgy, hogy első látásra kevésbé tűnnek fontosnak a cselekmény szempontjából. Mégis abszolút megerősítik a tényt, hogy ebben a tsorozatban senki nem az, akinek elsőre látszik. Ráadásul parádés jellem- és helyzetkomikum elemeket olvashatunk miattuk. Például Lulu királynővel kapcsolatban:

„ – Te most Lulu királynőről beszélsz? – Azt hiszem, manapság így hívatja magát – válaszolta Pete szomorkás mosollyal. – Már mindenkinek és minden bébiszitternek koronája van ebben a nyavalyás királyságban? – Ami azt illeti, Lulu királynő tütüt és napszemüveget visel – mutattam rá. Pete fojtottan felnevetett. – Jelképesen értettem a koronát – mondta. – Mert egy dolgot tudnod kell Ózföldéről: itt csak egy igazi királynő van.”

A humor rendívül fontos alkotóeleme a regénynek, és kiegyensúlyozó szerepe van a véres, komoly jelenetek mellett. A legszebb példa erre számomra a kentaur (faját tekintve unikornis és macska egy „személyben”), akinek a neve olvasásakor például hangosan felkacagtam, mert annyira szürreálisnak éreztem, ugyanakkor tökéletesen illik a név a szereplőhöz. A kentaurt ugyanis Heathcliff-nek hívják.

Összességében szerintem egy megosztó, és egyben remek második részt kap a kezébe az olvasó, brutálisan kemény függővéggel. Paige mestere a dramaturgiának, és úgy hagyja az olvasóit lógva, hogy szerintem biztosan nem voltam egyedül, aki levegőt kapkodva pislogtam, hogy most akkor mi is van. Várom a folytatást, a sorozatot pedig mindenkinek ajánlom, aki szereti az intelligens, elgondolkodtató történeteket, és nem kizárólag kikapcsolódásra, hanem továbbgondolásra is vágyik.