Főkép

Legyen szó arénakoncertről vagy klubbuliról, nálam az élő zenei produkciók kiválóságának egyik fokmérője az: lenne-e kedvem még egyszer megnézni az egészet rögtön az után, hogy véget ért az előadás. Lindsey Stirling második Aréna-beli show-ja maradéktalanul teljesítette e feltételt, és azzal az érzéssel indultam haza, hogy bár aligha lesz alkalmam a koncertturné valamelyik későbbi állomásán újra végigélvezni a számokat, talán készül videofelvétel a körútról, és valamilyen formátumban azt kiadják, vagy más módon közzé is teszik, és akkor – ugyan a rögzített élmény sosem érhet fel az ott és akkor megszülető varázslattal – legalább részben ismét átélhetem az egyszer már megtapasztalt csodát. Mert bizony újfent egészen lenyűgöző volt mindaz, amivel Lindsey az érzékeinket bombázta ebben a pillanatok alatt elrepülő másfél órában.

 

A nem veterán előadókban többek között az a nagyszerű, hogy amikor új albumot jelentetnek meg, hajlamosak annak számaiból összeválogatni a promóciós turné anyagának zömét, és ez ebben az esetben sem alakult másképp. Az újdonság ereje pedig hihetetlen frissességet kölcsönöz a koncertnek, és elismerem, nekem is hiányoztak az olyan régi dalok, mint a „Transcendence” vagy a „Shadows”, egyrészt kaptunk egy döbbenetesen szép „Crystallize”-t és egy hasonlóan lélegzetelállító „Elements”-et, másrészt az új kompozíciók így sokkal jobban érvényesülhettek, bomolhattak ki teljes pompájukban.

 

A show legnagyobb erényének a magam részéről azt találtam, hogy gyakorlatilag három zenész produkciója teljességgel képes lekötni a közönséget. Persze némi csalással, hiszen a színpadkép oly mértékben látványos, a színek és fények olyan szinten mozognak-kavarognak szinte megállás nélkül, hogy a hatás jóformán valamilyen ősi szertartás transzállapotához hasonlítható, ráadásul a modern technikának köszönhetően a lemezen közreműködő művészek is „jelen lehetnek”, ha csupán digitális formában is, mégis arcukat és hangjukat kölcsönözve. Ám amikor hárman a színpad elejére gyűltek, és gyerekhangszereken szólaltatták meg a „Mini Set”-et, egyértelműen bizonyították, hogy bármivel és bárhol képesek szórakoztatni a nagyérdeműt, méghozzá nem is akárhogyan. És persze nem szabad megfeledkezni az elsőrangú táncosokról sem, akik ugyan nem folyamatosan színesítették a színpadképet, amikor megjelentek, mindenképp sokkal gazdagították az összhatást. A kilencven perc alatt mindvégig az motoszkált valahol a tudatalattim mélyén, hogy az ilyen pillanatok megéléséhez érdemes igazán gyakorolni a mindfulnesst, a tudatos jelenlétet.

 

Máskülönben hogyan merítkezhetnénk meg igazán az „Elements” fenomenális vizuális és hangeffektjeiben? Lindsey ugyanis jó érzékkel megőrizte az előző turné egyik fontos elemét, a színpad előtt leereszthető fátyolfüggönyt, így a kivetített elő- és hátterekkel mintegy megsokszorozta, újabb dimenzióval bővítette a hátsó képernyőkön megjelenített képeket.

Új elem volt viszont az illúzió, az a két bűvészmutatvány – a „Hold My Heart” Lewis Carroll-i mesevilágába repítve minket –, amely másnál esetleg túlzásnak tűnhetne, egy vérbeli amerikai show esetében azonban abszolút elfogadható. A magam részéről még sosem láttam élőben a szétdarabolós trükköt, és bizony eléggé meggyőzőnek éreztem, amikor a „megfelezett” Lindsey fejét és talpát összefordították egymás felé. De a letakart üvegkalitka is elég hatásosnak bizonyult, amelybe valamilyen úton-módon aztán Lindsey belekerült, hiszen jól rá letetett látni a színpadra, mégsem tűnt fel a csalás.

 

Az est fénypontja számomra mégis az „Arena” volt. Igen, tudom, Lindsey többször elmesélte már, mennyire megalázónak érezte, amikor az America’s Got Talentben elmagyarázták neki, hogy nem elég tehetséges, hogy a művészetével sosem fog megtölteni koncerttermeket, és íme, itt az ékes bizonyíték, hogy tévedtek – a nézőtér a legmagasabban lévő, leghátsó sorokig megtelt. De ez a szám valahogy összehasonlíthatatlanul erősebbnek hatott élőben, mint lemezen vagy a hivatalos videón. Pedig semmi extrát nem tettek hozzá a többi dalhoz képest, csupán tökéletesnek és lehengerlőnek éreztem az egészet, és nem hinném, hogy a felvezetés miatt. Másik telitalálatként a „Mirage”-t említeném, a maga egzotikus skáláival és ruháival, de ezt a dalt már a lemezen is meglehetősen ütősnek találtam. Ráadásul szavakkal tényleg nem átadható az a szinte katartikus, gyönyörteli borzongás, amit az egész így együtt adott.

 

A színkép másik végén a „Gavi’s Song” és a „Those Days” található. Lindsey, ahogy el is mesélte, bő egy éve elveszítette korábbi billentyűsét, Jason Gaviatit, aztán egy hónapja, az európai turné kezdete előtt az édesapja is megtért Teremtőjéhez. Koncertekre nyilván nem meghatódni járunk, itt mégis sikerült nem csöpögősen, ál-együttérzéssel, hanem a szépség révén átélni a gyászt és a fájdalmat, s közben felülemelkedni az egészen.

 

Igaz, hogy a spektrumnak nincs harmadik kiterjedése, a finálé és ráadás, vagyis a „Roundtable Rival / Don’t Let This Feeling Fade” egyvelege a vadnyugati hangulat és a neonfényű ruhák tobzódásában a legendákat a számítógépes játékok virtális valóságával ötvözte. Az ezúttal Kit Nolan gitárjátékával megszólaltatott „Roundtable Rival” megint csak azt bizonyította, hogy Lindsey-vel és a dobos Drew Steennel együtt mindössze három hangszeren játszva képesek betölteni a teret, egy egész arénaszínpadot és csarnokot.

 

Mint már mondtam, nem hiszem, hogy még egyszer láthatom Lindsey-t és csapatát ennek a turnénak egy másik állomásán, azt viszont alig várom, hogy – valószínűleg egy újabb album elkészültével – megint Budapestre jöjjenek, hogy újra elkápráztassanak.