Főkép

Olivér és a tengerkócok volt a címe az első gyerekregénynek, melyet Philip Reeve brit író és Sarah McIntyre illusztrátor közösen alkottak meg, és ránézésre cikkem két tárgya annak a folytatása is lehetne, de valójában csak a külsőségek hasonlóak, egyébként teljesen különálló történetekről van szó. Melyek ugyan néha utalgatnak egymásra, de csak elszórt poénok szintjén.

 

Az Olivér… tetszett, de valami kevéske hiányzott nekem belőle. Cikkem két tárgyában ez már megvan, bár nem biztos, hogy meg tudom fogalmazni, mi is az. Talán a történet gördülékenysége, vagy hogy a sziporkázó ötletek szintén sziporkázó történetté álljanak össze. Mindenesetre ezek jobban tetszettek.

 

Az Astra és aZűrsütik olyan témát dolgoz fel, amihez hasonlót mostanában többen is a gyermekirodalomban (Kepler62 sorozat, Majoros Nóra: Bolygóvadászok). Egy új bolygóra tartó űrhajón játszódik a történet. Astrának, szüleinek és kistestvérének, s további rengeteg űrutazónak évszázadokon át kellene hibernációban aludnia, míg hajójuk elér a Nova Mundi nevű planétára. Ám valami baj történik, és Astra (s egyedül ő) felébred a mesterséges álomból. Az átaludt évtizedek alatt valami roppant furcsa történt az űrhajón, és Astrára vár a közel lehetetlen feladat, hogy mindent rendbe hozzon, s ebben csupán egy robot lesz segítségére. Ahogy a címből és a borítóból sejthető, űrsütik okozzák a bonyodalmakat, olyanok méghozzá, amik arra jutottak, hogy őket inkább senki meg ne egye, ellenkezőleg…

 

Amilyen bolondul hangzik ez, annyira szórakoztató a regény mégis, mind Reeve, mind McIntyre remek poénokat hoz. A szöveg és a képek talán még inkább összhangban vannak, mint az Olivér… esetében, a fordító pedig kedvére sziporkázhat.

 

A Sen és a száguldó szán sem kevésbé hajmeresztő ötletre épül: 66 mopsz húz benne szánt. Elég bizarr elképzelés, ugyanakkor aki látott már mopszot egy percnél tovább, az tudja, hogy amilyen mókásan festenek ezek a pinduri, nyomott képű kutyák, annyi szenvedély van bennük. Azt azért nem állítom, hogy tényleg el tudnának húzni egy szánt, de kurázsi dolgában sok kutyafajta fölött állnak. A történetben egy árva és immáron hajótörött fiú egy északi ország partjára vetődik, ahol megismerkedik egy lánnyal, akivel aztán nekivágnak egy nem mindennapi szánversenynek. A nem mindennapit szó szerint kell érteni, ugyanis olyan tél, amikor ezt a versenyt egyáltalán meg lehet rendezni, csupán emberöltőként egyszer van, és a cél az Északi-sark, ahol a győztes szíve vágyát egy mitikus, legendás valaki teljesíti. Márpedig a lányka azt szeretné, ha a nagypapája, aki a maga idejében megjárta ezt a versenyt, újra fiatal lehetne…

 

A szerzőpáros újfent számtalan őrült ötlettel áll elő, elég csak a hótrollokra vagy a jetikre és azok hótésztájára utalnom, de közben ebben a kötetben van a legtöbb mondanivaló is. Bár mindegyik regény követendő példát állít az ifjú olvasók elé, hiszen hőseik mind bátrak és kitartóak, ám a Sen és a száguldó szánban ennél több is van, s az bizony megható.

 

Közeleg már a Luccka és a Holdvidámpark című negyedik kötet. Tárt karokkal várom.