Beszámoló: Alex Clare, Window – A38 hajó, 2017. február 23.

Alex Clare jó három és fél évvel ezelőtti fellépéséből nagyjából annyira emlékszem, hogy próbálok nem napszúrást kapni a kánikulában, és a párakapuk alatt hűsölve figyelem ezt a fiatal brit srácot, amint egészen stílusos soult énekel. Közben meg néha meglepődök, amikor az egyik társa megnyomja a megfelelő billentyűket, és ettől a hangszórókból menő elektronikus dallamok robbannak elő. 2013 óta persze két lemeze is megjelent – én ugyan a Three Hearts-ot nem hallgattam túl sokat (pedig itt sokkal kevésbé vannak jelen az elektronikus mókázások, és dominánsabbnak tűnik a soult/r’n’b, akár az első, akár a harmadik koronggal összehasonlítva), viszont az új Tail of Lions már a megjelenés óta gyakran megfordul a lejátszómban, hiába tűnik hangyányit gyengébbnek. Még jó, hogy ez élőben egy pillanatig sem érződött.

 

De mielőtt még rátérnék Alex Clare-re és két társára, mindenképp érdemes mesélnem kicsit az előzenekarról. Előzetesen (feltételezem az A38 gyomrában szépen növekvő tömeg jelentős részéhez hasonlóan) én sem tudtam sokat a Window-ról, legfeljebb annyit, hogy – akárcsak a főzenekar – egyfajta soulos irányvonalat követnek nagy adagnyi elektronikával karöltve. Ebből pedig gyorsan le is vontam a faék-egyszerű elvárásomat: ha meg tudnak lepni, és még Alex Clare után sem érződnek harmatgyenge utánérzésnek, én lelkes leszek.

 

Márpedig nemhogy utánérzésnek nem tűnnek, de bőven meg is leptek: a szűk háromnegyed óra alatt kiderült, hogy nemcsak jó dalaik vannak (kedvenc a „Gravity” no meg a Missy Elliot cover „Sock It 2 Me”), de azokat ütősen és menőn meg is tudják szólaltatni. Pedig nem vagyok egy trip hop rajongó, de élőben simán megvettek ezek a számok. Kifejezetten jól mutatott, hogy az ének és az elektronika mellett a többi hangszer sokkal finomabban működik, ügyesen törik meg a ritmust, nem tolakodnak előre, tényleg csak kísérik a számokat, pedig amúgy minden zenészben benne lenne jóval több is. Jó ütemben adagolják az elektronikus torzításokat és segítségeket, van stílus és lazaság az énekben, még akkor is, amikor a soul helyett inkább a hip hop felé halad. Nem mellesleg most is bizonyítást nyert örök elméletem, miszerint minden együttes jobb, ha van benne rézfúvós – Zahár Fanni a szaxofon mellett fuvolán is emlékezetes volt, sokat tett azért, hogy igazán jól működjön ez a neosoulos hangzás. Engem meggyőztek, hogy a hamarosan megjelenő lemezüknek is adjak egy esélyt.

 

Azonban akármennyire is szimpatikusak és profik voltak a magyarok, Alex Clare úgy robbant be a hajóra, hogy sokáig csak az állunkat kapkodtuk utána. Szerencsére nem igazolódott be az, amitől előzetesen féltem, vagyis hogy hosszú távon unalmasak lennének a hasonlóan működő dalok – a szűk másfél óra, amíg hárman (Alex, illetve Christopher Hargreaves gitáros és Chris Prendergast dobos) zenéltek együtt, simán megállás nélkül telt. Egymás után sorjáztak a legjobb számaik, középpontban Alex énekével, amit csak néha nyomott el a körítés. Furcsa módon még ez sem zavart: az a végtelen mennyiségű zaj, zörej, dallamtöredék, amit ránk ömlesztettek, dobhártya-szaggatóan ütős volt (minek álltam a hangfalak elé...), és valójában kellett ahhoz, hogy kiemelkedjenek az énekes hangjában rejlő lehetőségek.

 

Bár Budapest volt a turnéjuk utolsó állomása, nem érződött a társaságon, hogy fáradtak lennének: talán épp ellenkezőleg, mintha kaptak volna még egy utolsó lehetőséget, hogy kitombolják az utolsó energiatartalékukat is. Hihetetlenül szimpatikus volt látni Alex állandó mosolyát, végig érződött rajta a felszabadultság, ahogy minden dal közben rádöbben: ez a párszász ember tényleg csak miatta jött el a koncertre, és nagyon élvezik mindazt, ami itt történik. Már csak ezért is szeretem az A38 jellegű klubok színpadát, mert itt még egy ismert zenész is közel kerülhet a közönséghez. A fizikai távolságot pedig simán áthidalta Alex: ahogy folyamatosan figyelte a közönséget, az végtelenül szerethetővé tette az egész produkciót (hiába, az is csak egy ekkora helyen történhet meg, hogy megállítja a számot, biztosan rendben van-e minden az első sorokban).

 

A rajongók szerintem egy számot sem hiányolhattak, végighaladtunk a legismertebbeken, főleg az új lemezre koncentrálva (természeten a „Too Close” is elhangzott, de nagy örömömre nem azt tartogatta a végére, akármennyire is az a legismertebb dala), viszont ami még ennél is jobb, hogy a ráadást már egyedül tartotta – mindössze egy gitárral kísérve magát. Nem kell valami nagyon egyedire gondolni: egyszerűen csak szívből énekelt pár dalt, halkan, finoman, sokat kommunikálva velünk, hogy az utolsó perceket tényleg családias, intim élménnyé varázsolja (amit legfeljebb csak a részegebb szórakozók akadályoztak). Így aztán mindenki jókedvűen, mosolyogva tudott távozni a hajóról.

 

„Szerethető produkciónak” tituláltam 2013-ban Alex Clare fellépését, és igazából a véleményem azóta sem változott – jó hallgatni ezeket a dalokat, legyen szó akár lemezről, akár élő koncertről –, de valahogy mégsem érzem elégnek ezt a szókapcsolatot. Mert ami anno a Sziget nagyszínpadán nem jött át, az most az A38 hajón egyszerűen elvarázsolt: Alex személyes jelenlétének ereje, ahogy mindent beleadva énekel, mi meg bátran kitombolhatjuk magunkat a soulos elektronikára. Ha jól érettem az utolsó mondatait, hamarosan újra találkozhatunk vele (talán pont a Szigeten?) – engem simán meggyőzött, hogy azon is ott akarjak lenni.