Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Red Baraat: Bhangra Pirates (CD)

 

Az indiai szubkontinens zenéi közül egyértelműen a bhangra az, amelyik a legközelebb áll a szívemhez. Tudtom szerint ez a legfiatalabb muzsika, amelyik ebbe a régióba vezeti vissza gyökereit, és éppen ezért sokkal hajlamosabb, nyitottabb a kísérletezésre, mint az évezredek tapasztalatait felhasználó „klasszikus” indiai. Az elmúlt évtizedekben a bhangra meghódította a világot, manapság már olyan távoli helyeken is felbukkan, mint mondjuk New York, ahol a nyolctagú Red Baraat együttes székel immár hét éve.

 

Idén márciusban jelenik meg harmadik lemezük, amit a hagyományos pandzsáb bhangra és az amerikai dél rezesbandáinak jazzes játéka jellemez, kiegészítve némi funkkal. Az egész alapja a ritmusszekció, amiben egyszerre van jelen India (Sunny Jain – dhol, Rohin Khemani – ütőshangszerek), és egy kis rock/hip-hop, Chris Eddleton dobosnak köszönhetően. A fúvósok hozzák a jazzt (szouszafon, trombita, szaxofon, harsona), Jonathan Goldberger gitárja meg elborult hangokat tesz hozzá az egészhez. A világszerte adott ezernél több koncert a bizonyság arra, hogy ez élőben remekül működik, és gyakorlatilag olyan bulihangulatot teremt, vidámságot, életigenlést okoz, amire legalább olyan szükségünk van, mint a rendszeres D vitamin adagunkra.

 

Az albumindító „Horizon Line” megnövelt dózisban nyújtja mindezt: a fúvósok, kivált a félidő környéki szólózásnál tiszta jazzt, a dobos pedig rockos alapot biztosít, míg a gitár lebegő hangja egy nem valós világ felé taszigál, amibe a belépést csak Jain fergeteges ritmusai akadályozzák meg. Pár perc az egész, de olyan energiákat szabadítanak fel a hallgatóban, aminek eredményeként annak is mosolyra húzódik a szája, aki még sosem hallotta őket játszani – és ez csak a kezdet.

 

„A zenekar, a dalaink, a különböző nézőpontok sokszínűségéről szólnak” – meséli Jain – „Vegyük például a `Zindabad`-ot, ami hindiül azt jelenti, `Éljen Soká`. Ebben a dalban az életet ünnepeljük és az elhivatottságot – de ugyanakkor az ellenállást és a forradalmat is. Meg kell kérdőjelezni a dolgokat, és csak előre nézni; támogatni a barátainkat és szeretteinket, és mindig hallgatni a szívünk szavára. Ezekért a dolgokért élünk; ugyanakkor a közösségről is szólni szeretnénk, a felelősségről, és mások megsegítéséről. Egyszerű élőlények vagyunk, akik mind valamilyen közösségbe szeretnénk tartozni. Ha a különböző háttérrel rendelkező és más és más etnikumba tartozó embereket a zene univerzális nyelvén keresztül egyesíteni tudnánk, hogy mind felismerjék az élet ajándékát és bőségét, és elmerüljenek a sokszínűségében, akkor az élet mindenki számára édesebb/jobb lehetne.”

 

Biztosan sokáig fog tartani, mire elérik céljukat, mi viszont addig is jól szórakozunk – egyszer jó lenne őket élőben látni.

 

Kinek ajánlom: bhangra és jazz frenetikus ötvözete, ezt mindenkinek hallania kell.

2017-ben megjelenő album (Rhyme & Reason Records).

Az együttes weboldala: http://www.redbaraat.com/

 

 

 

Zoord: Zoord (CD)

 

Nézegettem a Fonó februári rendezvénynaptárát, és fájó szívvel szembesültem azzal a ténnyel, hogy családi programok miatt ezúttal is lemaradok pár érdekes fellépőről. Ezért aztán inkább azt néztem, hogy a szabad estékre milyen lehetőségek maradtak, és így vettem észre a február közepére meghirdetett Zoord koncertet. Korábban még sosem hallottam róluk, viszont az eseménynél olvasható pár sor alapján kíváncsi lettem arra, hogy milyen az a táncháznál zsigeribb muzsika.

 

A koncert előtt a korábbi tapasztalatok birtokában jobbnak láttam felkészülni, és ezért az ismerkedést az háromtagú trió (Szilágyi Áron – doromb, kaval; Drabant Béla – hegedű, citera, ének; Almási Krisztián – dob, ütősök, ének) 2016 elején megjelent albumával kezdtem, amely lényegre törően egyszerű. Kezdve azzal, hogy az együttes nevén kívül már csak egy tenyérre helyezett dorombnak jutott hely a borítón. A hátsó oldalon pedig a téli tájban elhelyezett három muzsikus néz szembe velünk, kiegészítve tracklistával, névsorral és más, a megjelenésre vonatkozó adatokkal. Semmi cicoma, semmi figyelemelterelő motívum – tetszik.

 

A lényeg persze a zene, ami egész egyszerűen fenomenális. Valamint céltudatos, mentes minden felesleges sallangtól, mintha a három muzsikus nemcsak a közönségnek játszana, hanem valami magasabb cél, a zene megszólaltatása, az alkotás során megfogalmazott kép hangok útján történő közreadása, megelevenítése vezetné őket. Fél lábbal a sámánok révülésével, mágiájával rokon, fél lábbal pedig a magyar óidők hagyományaiból merítkező muzsikát kapunk, ami él, tele van energiával, és magával ragad.

 

Nincs értelme bárki kiemelni a trió tagjai közül, mert minden alkotóelemre szükség van a hatás eléréshez: a doromb, a hegedű és a dob közös játéka eredményezi ezt az egyedi zenét. A produkció alapvetően instrumentális tételekből áll, amit helyenként kiegészítenek/díszítenek énekkel, de mégis azokra a számokra emlékezem jobban, ahol csak a hangszerek szólalnak meg. Kedvencet ezúttal sem tudok megnevezni, mert mind a nyolc szerzemény tetszik, aki elköveti azt a hibát, hogy nem az egész lemezt hallgatja meg, annak a „Feteke” és az albumzáró „Vertkezes” darabokat ajánlom (ez látható a mellékelt videón).

 

Ilyen nincs, de mégis van – mert aki így képes a magyar népzenét felhasználva világzenét kreálni, az nemcsak muzsikusnak, hanem dalszerzőnek is kiváló.

 

Kinek ajánlom: magyar népzenei alapokból építkező, letisztult és erőteljes világzene, különösen a doromb kedvelőinek ajánlott.

2016-ban megjelent album (Aural Records)

Az együttes weboldala: http://zoord.net/

 

 

 

Roberto Fonseca: ABUC (CD)

 

Egyelőre még várat magára a nagy egymásra találásunk a jazz muzsikával, és eltekintve pár futó fellángolástól, tisztes távolból szemléljük egymást. Mindezek után talán mondanom sem kell, hogy alaposan meglepődtem, mert amikor megnéztem a kubai jazz zongorista, Roberto Fonseca tavaly novemberben megjelent lemezéhez készített klipet (Afro Mambo) – azonnal megtetszett. Már a képi világ magával ragadott, a lefelé zuhanó, lassított képeken közelről mutatott Fonseca, a táncosok, a helyenként szürreális jelenetek, és persze az áradó, echte latin ritmus. Ennyi elég volt, hogy tudjam, ezt a lemezt hallanom kell, mert különlegességnek ígérkezett, ráadásul kíváncsi voltam arra, hogy az a betét, amikor bakelitről szól a dallam, és olyan hangzása volt, mintha tényleg egy múlt századi felvétel szólna, szóval ez miként szólal meg stúdióban.

 

Ugyan nézegettem a lemez címét, de bevallom nem jutottam el odáig, hogy felismerjem a KUBA szót visszafelé – pedig ez nem véletlen, hanem nagyon is tudatos lépés volt, mert ahogy azt Fonseca interjúiban több ízben is elmondta, ezzel az albummal a megszokottól eltérő módon szerette volna bemutatni hazáját. Erre csak azt tudom mondani, hogy nekem nagyon tetszik ez a tizennégy szám, egyaránt megtalálom benne a jazz improvizációs kötetlenségét és sokféle latin muzsikát, a napsütést is.

 

A jazz jelenléte a zenében olyan, mint az apály/dagály váltakozása: a „Tierra Santa” című szerzemény zongorajátékában kifejezetten hangsúlyos, miként az előző, „Contradanza Del Espíritu” tétel sem tagadja le a gyökereit. A latin szekciót olyan gyöngyszemek erősítik, mint a „Cubano Chant”, „Afro Mambo” és a „Habanera” – ez utóbbi egyfajta átmenet a filmzene és a bárzene között, elmélázó hangulattal, intimitással. Tény, nem ez a hangulat a jellemző a korongra, hiszen az „Afro Mambo” kifejezetten táncra ingerel, de említem a fura zenei koktélként ható „Soul Guardians” számot, ahol a rappelő szövegelés érdekes kontrasztot képez a jazzes zongorajátékkal és a töredezett ritmussal.

 

Úgy vélem, Roberto Fonseca pazar módon idézte meg a múlt század középső évtizedeinek hangzását, és Kuba zenei örökségét valóban sikerült újszerűen bemutatnia. Ebben a ködös időben kifejezetten jól esik ezeket a napsütésben fogant dalokat hallgatnom.

 

Kinek ajánlom: latin zene és jazz, zongora és mambo, hagyomány és kortárs – ezt a lemezt is nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek.

A 2016-os album (Impulse).

Az előadó weboldala: http://www.robertofonseca.com