Főkép

A fényképen egy pozőr szónokol. Egy alacsony, kövérkés, kopaszodó férfiú, aki rövid alsó lábszárát katonásan fényes csizmákkal, rövid felsőtestét pedig világos katonai öv viselésével rövidíti tovább. Jobb karját színpadiasan csípőre vágja, bal karjával széles mozdulattal hadonászik. Szája üvöltésre nyílik, ám ettől csak még jobban megereszkedik a tokája.

 

Ilyen vagy ehhez hasonló leírását adhatnánk Christopher Duggan könyvének, A bódult nemzetnek a magyar borítójáról, ha csak úgy elnézegetnénk: ha nem tudnánk, hogy rajta a huszadik század egyik legfélelmetesebb diktátoráról, Mussoliniről látható fénykép. És ha nem olvasnánk el a kötet alcímét: A Mussolini-imádat anatómiája.

 

A divatok változnak, akár a politikában, akár az öltözködésben. Manapság is igen nagyra értékeljük Churchillt, de hangja hangfelvételről fele olyan lenyűgözőnek sem tűnik, mint azt a visszaemlékezések alapján várná tőle az ember. Jávor Pál hetyke bajuszkája igen vonzó a saját arcán, a filmvásznon vagy a régi fotókon, de aligha szeretnénk, hogy a barátunk ilyet viseljen. Nehéz elfogadni Bethlen István szinte agárszerű, majdhogynem kóros soványságát is, s sokan nevetségesnek találják a sok fényképen rosszul lefésült, a kopaszodó homlok mögött felálló hajkoszorúját: pedig ilyenkor a huszadik század első fele legsikeresebb magyar miniszterelnökének és legnagyobb hatású politikusának a képét szemlélik. Mégis: ezekben az emberekben van valami, ami még ma is érződik: jelentőség, sajátosság. És ez ellensúlyozza a változó divatokat.

 

Van azonban két személy, két diktátor a huszadik századi történelemben, akik gesztusaikkal, szónoki stílusukkal, öltözködésükkel, sőt, tulajdonképpen egész politikusi imázsukkal együtt sem mások, csak nevetségesek – abban a pillanatban, hogy elfelejtkezünk arról, mit is tettek és miért is felelősek. Ők: Hitler és Mussolini. S közülük is a súlytalanabb, a hihetetlenebb és hiteltelenebb egyértelműen az olasz vezér: a duce, akiről azután végképpen nehéz elképzelni, hogy nem csak hatalmas és erős politikus tudott lenni, aki átnevel, militarizál és háborúba rángat egy nemzetet, de egyúttal szinte vallásos imádat tárgyává és szexszimbólummá is képes volt válni…

 

Márpedig ez az igazság: s erről szól az angol szerző könyve, amelyből részletesen megismerhetjük Mussolini életét is, ám legfőképpen azokat a vélekedéseket, gondolatokat és mesterségesen megalkotott képeket, amelyek ehhez az élethez hozzáfűződtek. E „fasiszta hangok” segítségével (amelyekről a kötet eredeti címét nyerte) rakhatjuk össze az apró részletekbe menően azt a folyamatot, ahogyan az olaszok elfogadták, megszerették, szinte családtagjukká, atyjukká tették ezt a viszonylag közepes kvalitású politikust, s azután ehhez a bájos, sőt giccses és az átlagember mindennapi életétnek valamennyi színteréhez hozzákapcsolódó képhez kényszerűségből, megszokásból, hamis reménykedésből vagy épp érzelmi és politikai elkötelezettségből akár még a vezér halála után is ragaszkodtak.

 

A történész szerző rengeteg forrást dolgoz fel a könyvben: a Mussolinihez írt levelektől és köszöntésektől kezdve különféle naplókig, magánjellegű feljegyzésekig és visszaemlékezésekig számos különféle anyagból olvashatunk részleteket. Megtudhatjuk, miként gondoltak Mussolinire a kocsmákban és a leányszobákban, a párthivatalokban és a katonaságnál, fénykorában és a háború kitörése után.

 

A kötet felteszi a kérdést, miként válhatott a fasizmus szinte politikai vallássá? Miként láthatta egy ország megmentőjének és bajnokának a kövér, jelentéktelen pozőrt? S egyúttal feltérképezi azt is, hogyan tudjuk becsapni magunkat: hová vezethet egy nemzet elégedetlensége, s megmagyarázhatatlan, olthatatlan vágya egy mindent megoldó vezér, egy erős ember, egy diktátor iránt? Izgalmas történelmi séta, s komor figyelmeztetés Christopher Duggan kötete: érdemes elolvasni. Az önbecsapás ugyanis kortalan dolog: újra megtörténhet…