Beszámoló: Gregorian – 2017. február 5.

Már nem az első alkalom, hogy a Gregorian nevű formáció Magyarországra látogat – 2011-ben is jártak már a Kongresszusi Központban, így akár innen is ismerős lehet többeknek a bársony csuhás nyolcas. Természetesen nem ez az egyetlen út: az elmúlt bő 20 aktív évükben számos lemezt adtak ki, amelyek hazánkba is eljutottak. Furcsa, de nem tudom felidézni, nekem annak idején ki mutatta meg az akkor még frissnek számító Masters of Chant Chapter II című albumukat, ami aztán az azt követő két koronggal együtt életem azon szakaszának meghatározó élménye lett. Ezután valahogy eltévesztettem őket szem elől, legfeljebb újrahallgattam a régi kedvenceket, így most meglepetésként ért, mennyi minden történt velük a köztes időszakban.

 

Mikor tavaly ősszel megtudtam, hogy Magyarországra látogatnak, egyértelműen elfogott a nosztalgia, és tudtam, hogy ha esély adódik, mindenképpen látnom kell őket élőben, már csak a régi idők emléke miatt is. Nehéz megfogalmazni, miért lettem annak idején rajongója a zenéjüknek, ami lényegét tekintve nem más, mint slágerszámok gregoriánszerű előadása, feldolgozása. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy általában szívesebben hallgattam az általuk feldolgozott verziót, mint az eredeti számokat – egészen odáig merészkednék, hogy adott számokat eredetiben végighallgatni sem bírtam, míg a Gregorian-verzió kellemesen szórakoztatóra sikerült.

 

Kétségtelen ereje és hatása van ugyanis annak, amikor bármilyen zeneszámot kórusra átdolgozott verzióban adnak elő, nemhogy gregoriánra hajazó stílusban. Nem véletlen, hogy maga az eredeti gregorián stílus akkora szerepet kaphatott az egyházzenében. Bár eredetileg sokkal szigorúbb, kötöttebb formájú, kis hangterjedelmű, hangszeres kíséret nélküli, mindig egy szólamban előadott műfaj, ezek a szabályok popszámok feldolgozása esetén nehezen lettek volna betarthatók úgy, hogy az adott sláger felismerhető maradjon, de az előadás stílusa és az érzelmi hatás hasonló a gregoriánéhoz. Mindezt a koncerteken sejtelmes füsttel, fényjátékokkal és egyéb extra látványelemekkel fokozzák – vitathatatlanul hatásos előadásmód.

 

Ambivalens érzés volt élőben megtapasztalni mindezt, hiszen minden unalomig hallgatott régi kedvenc felcsendülése egyfajta érzelmi fröccsel ért fel, és nem tagadom, hogy ez jelentősen befolyásolta a véleményem a látottakkal és hallottakkal kapcsolatban. Nem tudom, ha bármilyen előismeret nélkül érkeztem volna, valószínűleg sokkal cinikusabban állnék hozzá minden eleméhez. Így bevallottan elfogult vagyok, és a hibákat inkább aranyosnak és kedvesnek éltem meg, mintha régi ismerősök parádéztak volna a kedvemért, akkor is, amikor épp a fejemet fogtam, hogy vajon ennyire „elvadult” gitárszólóra ugyan miért volt szükség? Valahogy összességében úgy érzem, hogy az együttes számára a sok közösen töltött év nem a profizmus irányába vitte az útjukat, sokkal inkább afelé, hogy továbbra is örömmel zenéljenek együtt, és ha ez néha bizony megmosolyogtató elemeket is tartalmaz, hát belefér.

Valahol az egészséges mértékek megtalálása nem sikerült igazán. Például nagyon jól illett a koncepcióhoz, a bársonycsuhás éneklő szerzetesekhez, hogy a színpadi mozgást gyakorlatilag folyamatos körbesétálás jellemzi, közben néha meg-megállva, változó formákban kimerítve a koreográfiát. Mivel minden énekes fejmikrofonnal volt ellátva, így nem okozott gondot az sem, ha éppen a nézőközönségnek háttal állva énekeltek, és például ezt semmiképpen nem hagytam volna ki én sem a helyükben – látványos, ahogy nyolc csuhás alak háttal állva énekel. Előnyös ez a megoldás azért is, mert az énekesek minden irányba kitekintenek a színpadról, így az oldalt ülők számára is hasonlóan élvezetes lehet az előadás. Sajnos néha túl sok lett a mozgás, sok esetben a zenei szüneteket is felesleges gyaloglással töltötték ki, és ezért kár.

 

A számos fényjáték természetesen nem merült ki a színes reflektorokkal elérhető lehetőségekben, számos extra módot találtak rá, hogyan tehetik még kaotikusabbá a show-t. Láthattunk fejlámpát, lézerfénnyel világító kesztyűket, a teljes sötétben belülről világító esernyőket, egy ponton a reflektorok fényét a szerzetesek tükrökkel irányították a közönségre, sőt, végül a koncepcióba talán leginkább illő fáklyás felvonulás sem maradt el. Ezek az elemek részben tényleg hatásosak és érdekesek voltak, de a teljes egészet tekintve talán túl sok és túl sokféle, és nem vagyok biztos benne, hogy minden esetben adott annyi pluszt, ami még ténylegesen javított az élményen, vagy éppen izgalmasabbá tette azt.

 

A nyolc szerzetesbőrbe bújt figura mellett két vendégművész (talán nevezhetem őket így) kapott lehetőséget a koncerten: Amelia Brightman és Narcis Iustin Ianău. Amelia extravagáns öltözékeiben markánsan eltért a csuhás énekesektől, és a női szólók is jól beleillettek a zenébe. Narcis csak pár éve vendégeskedik a társulatnál, a román kontratenor énekes szintén meglepő színfoltként kerülhetett bele az előadásba. Sokan bizonyára megbotránkozva hallgatták a magas férfi énekhangot, számomra kellemes meglepetés volt az új hang – lehetne állandó tagja a csapatnak, csuhában, a többiek között. Természetesen meg kell említenem, hogy egy rockbanda is tartozik a teljes képhez, akik viszont sajnos túl sok szerephez jutottak a koncert során, és a két stílus közötti kontraszt kiemelése akár még jó ötlet is lehetett volna, hiszen a zenében ez működik, de a színpadon sajnos számomra nagyon erőltetettnek hatottak a gitárszólók, a lángoló dobverők, a fejrázás és keménykedés. Hatásosabbnak éreztem volna, hogy mindvégig a háttérben kísérik csak a koncertet.

Hiába a túlzó, néhol giccsbe hajló látványelemek, amelyek miatt véletlenül sem tudtam véresen komolyan venni, amit látok, de az élmény még így is pozitív, és kellemes emlékként marad meg bennem. Rettenetesen becsülök minden olyan előadót, aki ennyire jó hangulatot tud teremteni, aki ennyire felszabadultan tud létezni a színpadon, ilyen mértékben képes érzelmeket közvetíteni, és éppenséggel bolondozni is, ha arra van szükség. Azt hiszem, ennek így ebben a formában van értelme, és sokkal kevésbé élveztem volna egy kevésbé baráti, sokkal inkább profi hangulatú, elefántcsonttoronyból előadott műsort – valamilyen szempontból biztosan erőteljesebb hatása lenne, de nem vagyok biztos benne, hogy összességében jobban szórakoztam volna, vagy maradandóbb élményt jelenthetett volna. Az biztos, hogy mindig emlékezni fogok arra, amikor megszólaltak az „Engel” első akkordjai, hogy aztán a csontomig hatolva beleremegjen minden porcikám – főleg, hogy addig nem is tudtam, hogy a kedvenc Rammstein számomból is készült Gregorián-feldolgozás. A legkedvesebb, legszerethetőbb momentum pedig, amikor a nagy finálé előtt az énekesek lejöttek a színpad elé, és mindenféle effekt és látványelem nélkül énekeltek pár perc erejéig – ez mutatta meg számomra igazán őket, ezen a ponton vált minden kritikus megjegyzés teljesen feleslegessé és értelmetlenné. Meghatározó élmény volt, örülök, hogy ott lehettem.

 

Fotó: Nemo Studio (nem a magyarországi koncerten készültek)