Filmlánc – Kramer kontra Kramer

Színészek, rendezők, operatőrök, producerek, zeneszerzők, sminkesek, díszlettervezők és még sokan mások: két filmet könnyen össze lehet kötni egy (vagy több) azonos alkotójuk alapján. Mi pedig pontosan ezt tesszük ebben az új, havi sorozatunkban: cikkírónk kijelöli, hogy az ő általa ismertetett film melyik alkotójával folytatódjon a lánc, akinek egy másik filmjével haladunk tovább, amiből a szerzőnk ismételten megnevez egy alkotót.

Szeretem azokat a filmeket, amelyek évek múltán is jelentenek valamit. Ha valaki ma meghallja a Kramer kontra Kramer címet, nagy valószínűséggel tudni fogja, miről van szó. Talán Dustin Hoffman és Meryl Streep neve is be fog ugrani, no meg esetleg még a téma: a válás, a gyermekelhelyezés nehézségei. Pedig maga a film nem feltétlenül a legzseniálisabb, legerőteljesebb, amit valaha láttunk, mégis hosszan velünk marad, és mára joggal nevezhetjük a klasszikusok egyikének. Miért lesz mégis ennyire szerethető, érzékeny tálalása ez ennek a sokak számára is túlontúl ismerős témának?

A szétszakadó családok esetén vannak klasszikus alapesetek, itt nagyon leegyszerűsítve a magát beteljesíteni vágyó, boldogtalan, háztartásbeli létre kényszerült feleség az, aki magára hagyja a gyermekét, elhagyja a férjét, hogy megkeresse, felkutassa, mit is akar valójában az élettől, hogyan valósítsa meg önmagát. A kapcsolatban a férj volt a sikerember, a kenyérkereső, akinek természetesen folyamatos előrejutást kell felmutatnia, fizetésemelést, előléptetést, és ehhez persze rengeteget kell dolgoznia, így nem jut ideje a családjára, és a problémák csak nőnek. Ugye mennyire tipikus ez a helyzet? 

A gyerekkel egyedül maradó apuka kénytelen a karrierjét lényegében feladni azért, hogy apaként mindenre jusson ideje a gyereknevelés terén. Különösen nehéz helyzetbe kerül azáltal, hogy az elmúlt években minimális szerep jutott csak számára a gyerek életében, gyakorlatilag szinte semmit nem tud arról, hogyan kell egy kisiskolás fiúgyerekkel bánni. Emlékeimben a film sokkal inkább tárgyalótermi történetnek rémlett, de a hangsúly voltaképpen ezen a motívumon van, azon, hogy az apa és a fiú hogyan alkalmazkodik az új helyzethez. Aztán természetesen a végjáték elér a gyermekelhelyezés kérdéséig is, de valahogy azt már egészen súlytalannak éreztem a teljes film mondanivalójának tekintetében.

Számomra ez az alkotás egyike azoknak, amelyek gyönyörűen bemutatják, milyen és mekkora galibát okoz az emberek közötti kommunikáció hiánya. Mennyi olyan probléma, és könnyedén (vagy éppen kevésbé könnyedén, de) megoldható nehézség lehetne túlélhető, ha a szereplők képesek lennének kommunikálni egymással, megfogalmazni egymásnak a vágyaikat, érzéseiket, gondolataikat, hogy az egymásra való odafigyelésnek mekkora jelentősége van. Ijesztő belegondolni, hogy a talán tévesen, átgondolatlanul kitűzött életcélok ész nélkül űzése mennyire szűklátókörűvé, vagy éppen teljesen vakká teszik az embert, valamint nagyon hamar az egymás mellett élés állapotába kerülhet a család az együtt élés helyett.

Egyszerre bosszantó és fájdalmas minden nehézség, amellyel a szereplők szembekerülnek, de nagy előnye a filmnek, hogy nem a szélsőségesen drámai helyzetekre helyezi a hangsúlyt, nem akarja ráerőszakolni a nézőre, hogy mennyire szörnyű és válságos helyzetről is van szó, hanem sokkal inkább a hétköznapokról, amelyek megoldása néha bizony nehezebb lehet, mint egy krízishelyzet kezelése. Ezzel a finom visszafogottsággal tud érzékenyen beszámolni az eseményekről – számomra sokkal meghatóbb, reálisabb lesz, hihető, hogy a bemutatott cselekmény a valóságban is hasonlóan játszódna le.

A Kramer kontra Kramer célja nem a világmegváltás, nem kínál megoldást, vagy éppen megváltást, csupán teljesen egyszerű emberi problémákat, és érzelmeket mesél el,  (sajnos) teljesen hétköznapi és mindennapos eseményeket, amelyeket mindannyian figyelemmel kísérhetünk a saját vagy hozzánk közel állók életében. Hogy miért érdemes erről még filmet is nézni? Leginkább az összességében pozitív üzenetért, főleg, hogy a befejezés is a realitás talaján marad, így vigaszt jelenthet azok számára is, akik személyesen átéltek hasonlót. Hiszen a végkicsengés az, hogy van tovább, és ez a tovább nem kell, hogy szörnyű és szenvedéssel teli legyen, hanem lehet boldog, még ha nem is pont úgy, ahogyan eredetileg elképzeltük.

Legközelebb Dustin Hoffman egy másik filmjével, az Hookkal folytatjuk rovatunkat.