Sophie Hannah: A zárt koporsó - Hercule Poirot új esete

Hercule Poirot, Agatha Christie kis belgája, sokak kedvenc magándetektívje 2016-ban volt százéves. Még ha nem is lehet pontosan tudni a pompás bajszú nyomozó valóságos életkorát, hiszen megalkotója már első feltűnésekor idősebb úrnak ábrázolta, legalább az bizonyos, hogy alakja tavaly éppen száz éve született meg a krimi királynőjének jóvoltából. Agatha Christie ugyanis 1916-ban írta meg első detektívregényét, s egyben Poirot első nyomozását, A titokzatos stylesi esetet. Ezt a százéves évfordulót ünnepelte meg Sophie Hannah A zárt koporsó című új Poirot-regényének külföldi és hazai, egyidejű megjelenése is.

Alig két évvel korábban történt, hogy Hercule Poirot először feltámadt. Pedig állítólag ő az egyetlen olyan könyvbeli szereplő, akinek a New York Times szabályos gyászjelentést szentelt a címoldalán. Agatha Christie talán legismertebb hőse, az öt láb négy hüvelyk magas, kényelemszerető, ámde zseniális belga úriember több mint félévszázados karrier, harminchárom regény és majd’ hatvan novella főszerepének eljátszása után 1975-ben végleg nyugalomba vonult. 2014-ben azonban, sok-sok várakozás után, mégis újjászületett, mégpedig Sophie Hannah A monogramos gyilkosságok című regényében. Nálunk, Magyarországon is hónapokig tartotta lázban a rajongókat az a lehetőség, hogy kezükbe vehetnek egy új nyomozást kedvenc detektívjükkel a főszerepben. Azután végre megjelent a szép külsejű, izgalmas kötet: s számomra beteljesült egy álom, hiszen végizgulhattam a kis szürke agysejtjeivel a legbonyolultabb talányokat is kinyomozó Poirot egy eddig sosem hallott, ismeretlen és körmönfontan bonyolult ügyének a történetét.

Persze nem tetszhetett mindenkinek ez a folytatás, vagy inkább újrateremtés: de talán balga dolog is olyasmit várni, hogy kedvenc regényhősünk visszatérésével egyben megalkotója, a rég halott szerző is feltámad és ír egy ugyanolyat, amilyenek korábbi, eredeti munkái voltak. Már csak azért is, mert Agatha Christie saját Poirot-regényei is igen sokféle hangulattal rendelkeztek. Sophie Hannah a saját változatában egyesítette a csak rá jellemző, meglepő, drámai és keserűen pszichologizáló stílust és Agatha Christie anekdotikus alakteremtő fantáziáját: így születhetett meg egy klasszikusan körmönfont, mégis modern Poirot-regény.

Amely egyébként 1929-ben, Londonban játszódott, s Hastings helyett egy új barátot és munkatársat szerepeltetett Poirot mellett: Edward Catchpoolt, az ifjú és önmagában bizonytalan nyomozót. S bár a rejtélyt végül a piperkőc, apró termetű és zseniális észjárású Poirot oldotta meg, Edwardnak is fontos szerep jutott a gyilkosságok felderítésében.

Az új regény, A zárt koporsó, amely Poirot immár második visszatérése, ott veszi fel a fonalat, ahol az előző könyv leejtette: még mindig 1929-ben vagyunk, igaz, már októberben, a helyszín pedig egy előkelő nemesi kúria, a dallamos nevű Lillieoak, Írországban. Ide érkezik meg Catchpool a ház úrnőjének, Lady Playfordnak a hívására, s nagy meglepetésére azonnal Poirot-ba botlik. Úgy tűnik, a lady mindjárt két nyomozót is a házába rendelt, pedig még Poirot sem tud felfedezni semmi olyasmit, ami egy közelgő bűntényre utalna. Vacsora után azonban felgyorsulnak az események: Lady Playford ugyanis bejelenti, hogy megváltoztatja a végrendeletét, vagyis kitagadja mind fiát és annak feleségét, mind lányát, s ezzel annak, egyébként dúsgazdag orvos vőlegénye is elesik a reménybeli örökségtől. Ráadásul a vagyonos hölgy, számos sikeres gyerekkrimi írója, ezután mindent a titkárára szándékozik hagyni: egy rendkívül vonzó és szellemes fiatalemberre, aki azonban pusztító vesebetegségben szenved, s talán már csak hetei vannak hátra.

Mi magyarázhatja ezt a teljesen logikátlan döntést? Vajon Lady Playford maga is halni készül, ezért véli úgy, hogy érdemes egy haldoklóra hagynia mindenét? Vagy éppen most hagyta cserben a józan esze, amelyik mindvégig kitartott, miközben buzgón írta az alig tinédzser Shrimp Seddon nyomozásainak okos kis történeteit? Netán a beteg titkár fiatal ápolónője hatott rá, aki őrülten szerelmes gondozottjába? Mielőtt azonban Poirot és Catchpool választ kapnának ezekre a kérdésekre, gyilkosság történik: az áldozat a titkár, akit a ladyn kívül tulajdonképpen bárkinek oka lehetett volna megölni. Ám az elkövetés módja, az időrend, és az összes családtag tökéletes alibije valahogy nem illik a képbe… Poirot, a rend és a módszeresség mintaképe pedig nekiáll, hogy megértse a megérthetetlent és bebizonyítsa a lehetetlent.

Amikor befejeztem a csavaros történetű könyvet, arra jutottam, hogy Sophie Hannah-nak sikerült még közelebb kerülnie Agatha Christie világához. A veszekedő nagycsaládtól a vagyonos idős hölgyig, a látszólag tökéletes gyilkosságtól Lady Playfordnak, a különc írónak az ábrázolásáig, az asztali beszélgetésektől a szalonbeli csevegésekig, a halottszemlétől a könyvet záró, Poirot által szervezett nagy leleplező jelenetig minden szerepelhetne a krimikirálynő egy kötetében is. A hangulat azonban mégis egészen más; sokkal irracionálisabb, kissé taszítóbb, a legkevésbé sem békebeli: ahogyan az egy 21. századi krimihez illik. A cselekmény talán kissé rejtvényszerűbb, a szereplők pedig kevésbé tűnnek hús-vér alaknak, ám Poirotnak ez az új esete is örömet okozhat minden rajongónak.

Nem egészen Agatha Christie Poirot-ja a benne szereplő kis belga, s talán kissé kevésbé áll helyre a világ rendje a könyv befejezésekor, mint ahogy azt a krimikirálynőnél megszokhattuk. Mégis pompás szórakozás, sokszor újraolvasható kedvenc lehet a könyv, akár saját jogán is. Méltán viseli az Hercule Poirot új esete alcímet: elmondható, hogy benne sokak kedvenc mesterdetektívje ismét feltámad – érdemes követni ezen az újabb nyomozásán is!