Interjú: Bíró Szabolcs – 2016. október

2016, Az Olvasás Éjszakája, és több hónapos csúszással ugyan, de végre sikerült leülnünk egy kötetlen beszélgetésre Bíró Szabolccsal. Aki eddig el akarta olvasni az új könyvedet, már elolvasta, aki kérdezni akart róla, az már úgyis kérdezett, tehát erről igazából nem látom értelmét beszélgetni. Úgyhogy a hagyománytisztelet jegyében beszéljünk a hagyományokról. Az első, ami ezzel kapcsolatos, és kíváncsi vagyok rá, a lovagságod. Mit jelent neked ma, 2016-ban egy több száz éves lovagrendhez tartozni?

 

Számomra ez elsősorban két dolgot jelent: megtiszteltetés és szolgálat. Én azt hiszem, hogy a legfontosabb lovagi eszme, ami ezer évvel ezelőtt is a legfontosabb feladat volt, az a szolgálat. Aki lovag, annak attól függetlenül, hogy egy király, az egyház, egy földesúr vagy éppen a kultúra szolgálatában áll-e, az a legfontosabb dolga, hogy szolgáljon. Ezt sajnos már a középkorban is sokan elfelejtették, és ma is sokan elfelejtik, de a Szent György Lovagrend, amelynek tagja vagyok, alapjaiban erről szól. A rend egyik jelmondata az, hogy „sokat tenni, keveset látszani.” A karitatív munka az elsődleges, amit a rend végez, és ez már önmagában is egy odaadó szolgálat. Tehát nekem ez a lovagság.

 

Viszont hagyománytisztelet vagy hagyományőrzés nálad a középkori öltözéked, a korhűség iránti… nem mondanám mániának, de messze túlmutat egy hétköznapi ember energia-ráfordításán. Szóval, ez honnan van meg nálad, és meddig mész el benne?

 

Én még messze nem vagyok olyan megszállott hagyományőrző, mint amilyen hagyományőrző körökben mozgok, vagy amilyen hagyományőrző ismerőseim vannak. Ugye nekem van egy XIV. század elejével foglalkozó hadi hagyományőrző csapatom, ez a Csallóközi Anjou Károly Bandérium, és úgy vélem, hogy ha valaki ebbe belevág, azt csakis száz százalékos odaadással és a korhűségre való maximális törekvéssel lehet csinálni. Tehát hogy akkor tényleg az utolsó szögig – és akkor ezt most itt nyugodtan érthetjük szó szerint – legyen a felszerelésünk minden egyes darabja a lehető legkorhűbb. Nálam már előfordult, hogy egy-két ruhadarabomról kiderült, hogy az nem feltétlenül annyira autentikus, és ezeket félre is raktam, helyettük újakat készíttettem. Nem mindent tudok sajnos saját kézzel elkészíteni, nem vagyok ügyes szabó, de találtam egy varrónőt, aki ebben partnerem lett, hogy a korabeli szabástechnikákat elsajátította, és együtt szoktunk dolgozni.

 

De egyébként én még nem vagyok annyira megszállott hagyományőrző, inkább csak maximalista – ebben is, meg az írásban is, meg szerintem mindenben, amit csinálok. Az elmúlt években lehetett látni, hogy néhány dolgot leépítettem az életemben, azért, mert csak félgőzzel tudtam volna csinálni, és én olyan ember vagyok, hogy félgőzzel semmi nem szeretek csinálni. Azzal magamat is átverem, azokat is, akikkel együtt csinálom, és az adott dolognak – legyen az akár éneklés, akár könyvkiadás – a közönségét is. Semmit sem szeretek félgőzzel csinálni, tehát nálam ez is egy hagyomány, mondhatjuk így, hogy amibe belevágok, azt teljes odaadással és száz százalékos energia-bevitellel csinálom.

 

 

Arról, hogy semmit sem akarsz félgőzzel csinálni, szerintem mindenkinek a kiadód juthat eszébe. Ez akkor most azt jelenti, hogy a kiadódnak vége, mert effektíve nem foglalkozol vele, nem fordítasz rá annyi energiát? Viszont hagyomány, hogy az évek során több novelláskötetet is kiadtál, amikbe a nevesebb szerzők mellett elég sok feltörekvő új író is bekerült, ezzel a hagyománnyal mi fog történni?

 

Ezt most éppen folytatom. 2014-ben jelent meg a Historium Kiadó eddigi utolsó kiadványa, és maga a kiadó olyan értelemben már nem létezik, hogy már honlapunk sincs, már nem működik úgy az aktív marketing-gépezet sem, mint egykor. Mint klasszikus kiadó, már nem működik ez az egész dolog, viszont én, mint egyéni vállalkozó, megmaradtam, és továbbra is megvan a könyvkiadáshoz való hivatalos jogom, hogy így mondjam. Most például úgy alakult, hogy ki tudom adni a 2015-ben összeállított Forradalmak című kötetet, úgyhogy éltem ezzel a lehetőséggel, és folytattam ezt a „hagyományt”, ha ezt is hagyománynak nevezzük. Aktívan könyvkiadót üzemeltetni már szerintem soha nem szeretnék, nekem ez annyira nem ül, de a jövőre nézve is vannak olyan terveim, hogy ha két-három évente lesz egy jó lehetőség, és minden adott lesz hozzá, akkor miért ne lehetne egy unikumnak számító novelláskötetet a piacra dobni?

 

Ahogy például unikumnak számított az I. világháború kitörésének 100. évfordulóján megjelent 100 magyar baka, ami már szintén egy olyan könyv volt, hogy sajnos nem tudtunk bele túl nagy reklámot fektetni, nem kapott akkora hangsúlyt a piacon, mint az előző könyveink, és mégis, a jellegéből fakadóan ez volt az egyik legsikeresebb Historium-könyv. Most ilyen lesz az ’56-os emlékév alkalmából megjelenő Forradalmak, és lehet, hogy Trianon 100. évfordulójára is jön majd valami. Ezt természetesen nem tudom, nincs még meg így a fejemben, csak erre gondoltam, hogy ezt a hagyományt a továbbiakban is lehetne ápolni. Ez nem azt jelenti, hogy ezt félgőzzel csinálom, hiszen kiadót már egyáltalán nem működtetek, de ha adódik egy ilyen lehetőség, hogy egy jó novelláskötetet én, mint szerkesztő és jogilag mint könyvkiadó kiadjak, akkor abba megint száz százalékosan beleteszem magam.

 

Szerintem ezt folytatni kéne, mert amennyire én látom, a hazai novelláskötetek terén eléggé hullámzó a felhozatal, úgyhogy dicsérni és üdvözölni tudok minden pozitív és előremutató kezdeményezést. De lépjünk tovább! A másik hagyomány, ami rólad eszembe jut, hogy annak idején, álnéven még nagyon vékony könyvecskéket írtál. Aztán ahogy telt-múlt az idő, a grafomán hajlamod valahogy felszaporodott, és egyre vastagabb könyveket írtál, most meg már olyan sorozatban gondolkodsz, amire eddig még nem volt példa. Ezt szerinted meddig lehet fejleszteni?

 

Ez érdekes, mert pont fordítva történt a grafománság. Tehát régebben, amikor álnéven írtam a vékonyka könyveket, én azt a korszakot tekintem grafomán korszaknak. Most nemrég találtam régi interjúkat, amikben ilyeneket mondtam, hogy „hát, most három könyvön dolgozom”, meg „hát, most ezen a négy könyvön dolgozom.” És tényleg akkor voltam grafomán, viszont én egyben rettentő türelmetlen ember is vagyok. Ezáltal vannak olyan könyveim, még a Francis W. Scott álnéven megjelentek közt, amik 70-80-100 oldallal hosszabbak lettek volna a szinopszis szerint, csak egyszerűen meguntam őket, és levágtam a végüket egy fejszecsapással, nyugtázva, hogy „ez így is jó lesz.” Inkább ez volt a grafomán korszakom.

 

Most visszakanyarodnék arra, amit az interjú elején mondtam, ami a szolgálat. Nemcsak a karitatív munkában, hanem a kultúrában is úgy vélem, vagy úgy érzem, hogy egyfajta szolgálatot teljesítek, mégpedig az olvasó felé. És az olvasóval nem lehet azt megcsinálni, amit én régen, a grafomán korszakomban megcsináltam. Az olvasó megérdemel egy tisztességes regényt, megérdemli, hogy az a tudásom legjavával legyen megírva, hogy abban minden benne legyen, amit én meg tudok tenni. Még mindig ugyanolyan türelmetlen ember vagyok, viszont már megtanultam ezt elfojtani, és felülkerekedni a türelmetlenségemen. Például amire utaltál, az Anjouk, ami egy tizenöt kötetes sorozat, az nem azért lesz tizenöt kötetes, mert én fú, de nagyon szeretnék egy tizenöt kötetes sorozatot, hanem logikusan felépítve és végiggondolva a szinopszist, úgy látom, hogy a történet ennyiben fog elférni. Lehetne ez még több is, de talán ez a tizenöt kötet az, amivel én erről a korszakról, a mostani tudásom legjavával tényleg egy kerek történetet tudok adni az olvasóknak.

 

Egyébként sokszor le kell küzdenem magamban a lusta embert is, aki nem akar aznap odaülni a géphez, és nem akar újabb fejezetet írni, hanem csinálna valami mást: mondjuk, megnézne egy sorozatból fél évadot, miközben főzőcskézik a konyhában. De hát most már van bennem egy kifejezetten jól eső nyomás: hogy látom, milyen példányszámokban fogynak a könyveim, meg látom, hogy hány ember kommunikál velem nap mint nap, és nekik igenis meg kell felelni. Mert ugyan én választottam ezt a hivatást, és nagyon örülök, hogy főállású írónak mondhatom magam, de ez bizony felelősséggel jár.

 

Szintén hagyomány az, legalábbis tavaly is volt, hogy énekelsz Az Olvasás Éjszakáján, ami egy érdekes arcát mutatja meg az írónak, főleg ha valaki nem tudja, hogy korábban te elég sokat énekeltél egy együttesben. Mit gondolsz, ebből is hagyományt fogsz csinálni, és a következő években is folytatod rendszeresen az író-barátokkal a zenélést?

 

Ez az OlvÉjsz Band, ami Az Olvasás Éjszakájára a Magvető, az Athenaeum, és most már több kiadó szerzőiből összeállt. Tavaly négyen voltunk, és én úgy gondoltam, hogy ez egy egyszeri alkalom. Idén gondolkodtam is rajta, hogy más író-barátokkal milyen programmal készülhetnénk majd Az Olvasás Éjszakájára, de egyrészt a közönség nagyon szerette azt a tavalyi húsz perces bulinkat, másrészt meg elkezdett az OlvÉjsz Band gyarapodni, tehát most már plusz egy gitáros, plusz egy szaxofonos van a zenekarban, és a mai főpróba után azt mondom, hogy ez szerintem folytatódni fog. Mert akkora nagy örömzenélés folyt itt délután… Ritkán tudok Budapestre jönni, ezért a zenealapok lettek összegyakorolva, és én csak a mai főpróbán vettem részt. De azt hiszem, hogy a szaxofonos és a szólógitáros is ma csatlakozott először a zenekarhoz, tehát a basszusgitáros, a másodgitáros és a dobos hárman gyakorolták be az alapokat. Ehhez képest ma egy nem egész egyórás próbát tartottunk, ahol egy hatalmas energiarobbanás történt, felszabaduló örömmel, fantasztikus volt. Szerintem jövőre nem kell azon agyalni, hogy mivel jövök Az Olvasás Éjszakájára, ahol ugye az írók mindig valami mást csinálnak, mint év közben, hanem szerintem az OlvÉjsz Bandet fogjuk folytatni. Sőt, most a basszusgitárossal már arról is beszéltünk, hogy talán nem is volt olyan jó ötlet a tavalyi dalokat félresöpörni, és teljesen újakat gyakorolni: azt kéne csinálni, hogy mindig egy-két dallal többet játszunk, tehát a tavalyiakat és az újakat is, és akkor egyre nagyobb lesz a buli. Úgyhogy igen, szerintem ebből is tradíció lesz.

 

 

Utolsó kérdésem, hogy szerinted hosszú távon mivé nőheti ki magát Az Olvasás Éjszakája? Az nem vitatéma, hogy szükség van egy őszi, kora téli könyves rendezvényre is, szerinted ez merre nőhet még tovább?

 

Ahogy most kinéz, én már ezzel elégedett vagyok, maximum azt mondanám, hogy jöhetnének még többen. Amivé kinőhetné magát, azzá már szerintem kinőtte magát, csak még több emberhez kéne eljuttatni a hírét. Illetve még több ember csatlakozhatna hozzá, közönségként, olvasó emberként, látogatóként. A programok és helyszínek szerintem már vannak olyan szinten, aminél nem tudom, hogy kell-e még többet nyújtani. Most már az egész országban zajlik ez a rendezvény, néztem, hogy győri, debreceni, vidéki helyszínek is vannak, itt Budapesten talán öt vagy hat helyszín van, rengeteg nagyon jó program, tehát én azt mondom, hogy ez már így kész van. Csak ugye közönségből, olvasó emberből soha nem elég. De hát itt mondom ezt most a félig üres Fókuszban, miközben a Hátsó Kaputól jöttünk, ahol meg az utcán tolonganak az emberek, mert már nem fértek be. Az a helyzet, hogy nem láttam a többi helyszínt, ezen a kettőn voltam eddig, de szerintem ez egy nagyon jó irányba halad úgy, ahogy most csinálják a szervezők.

 

Köszönöm szépen.

 

Én is köszönöm.