Főkép

Az előző rész vége, engem legalábbis, egy pindurit sokkolt. No nem azért, mert elképzelhetetlen volt, főleg egy majdnem sorozatgyilkossal kapcsolatban, de a csapat eltűnésével, és egy ember felhasználásával némileg felrúgták azt a koncepciót, amire látszólag a második trilógia épült. Volt abban valami furcsán biztató, ahogy a mi fiúnk újra és újra megkérdőjelezi önmagát, de leginkább a csapatát. Teli volt rejtett konfliktushelyzettel, ami jót tehetett volna a sorozatnak, csodálatos új színeket hozhatott volna, képzeletben és John valóságában is. Ehelyett elengedtem az összes reményem, és elfogadtam, abból főzünk, amink van.

 

Újra csak ketten vannak, Brooke – a fejében több százezer halott nővel – és John. A prioritások csak hangyányit változtak azzal, hogy már nemcsak ők, hanem rájuk is vadásznak. Keresi őket az FBI és a nem kevésbé bájos sorvadtak. A feladat ennek ellenére ugyanaz, Senki emlékeit használva le kell vadászni annyi természetfeletti gyilkost, amennyit csak lehet. Gyorsabban, precízebben, csendesebben.

 

Bevallom, a könyv feléig leginkább csak „utaztam”. John értékes energiáinak nagy részét Brooke felülvigyázására fordítja – nem csoda, ha hibázik, igazából az a fura, amikor nem teszi. Fáradtak, koszosak, csavarognak, elhagyott helyeken húzzák meg magukat. A lány különböző személyiségei érdekesek, külön tetszett az, ahogy váltották egymást, ahogy hozzátettek valamit a történet fonalához vagy épp elvettek belőle valamit. A fiú kétségei, kötelességtudata azonban némileg zavaró. A szabályai arra szolgálnak, hogy megvédje önmagától a környezetét, de már nincsegyedül, a lány szükségletei legalább annyira fontosak, ha nem fontosabbak, mint a sajátjai. Közösen új életet alakítanak ki, támogatás és háttér nélkül – nincsenek könnyű helyzetben.

 

A lány személyiségváltásai egyszerre zavarba ejtők és érdekesek: ahogy John sem, úgy az olvasó sem tudja, mikor és ki bukkan föl, ennél jobban már csak a gazdatest van megzavarodva. Őrzi minden emlékét olyan életeknek, amiket sosem élt, de nem csak ezt, megőrizte az összes áldozat személyiségét is. Idő kérdése, hogy John olyan valakivel találkozzon, akihez valamilyen érzelem fűzi. Brooke öngyilkossági kísérletei, a felbukkanó új személyiséggel együtt érkező hangulatingadozásai egyformán erőpróbálóak, a munka azonban adott, és az idő kevés, muszáj tovább keresniük az ellenséget.

 

Nyolcon túl vannak, és találtak két új célpontot. A lány emlékei azonban elég ködösek, alig tudnak valamit róluk, és amit igen, az sem elég arra, hogy megállapítsák, milyen képességekkel bírnak. Az első Yashod, az ő történetének viszonylag hamar a végére jutunk, és emiatt némileg neheztelek. Nagyon érdekes lett volna, ha többet megtudunk róla, vagy azokról a sorvadtakról, akikkel kapcsolatot tart – de nem más, mint egy kitérő a főfogás előtt.

 

A következő Attina. A szálak már régen kihűltek, ennek dacára a sztori ezen a ponton – a könyv felénél nagyjából – végre elkezd pörögni, amit aztán örült száguldás vált fel. John csak nehézségek sora után, nagy sokára tér vissza annyira önmagához, hogy meglátja az összefüggéseket, és bár többször árnyékra vetődik, visszatért az alapokhoz. Bámulatos, ahogyan ragaszkodik az állandósághoz, a kutyájához, amit egy előző áldozatától örökölt, Brooke-hoz, akiért felelősséggel tartozik, a sorvadtak vadászásához, ami talán kielégíti vágyait. Persze nem tudok és akarok elvonatkoztatni attól, hogy egyre kevesebb nyom van az üldözés további folytatásához, és mi lesz vajon akkor, ha a végére értünk? Mi lesz Johnnal? Hogyan fogja akkor megmenteni magától az emberiséget?

 

Azt kell mondanom, több szempontból is különös könyv volt. Nehezen indult, mert képtelen voltam ezzel a tépelődő, felelősséget vállaló fiatalemberrel azonosulni – elvesztettem Johnt, a fiút a halottasházból –, aztán pedig már nem tudtam máshogy nézni rá. Amikor belevetettük magunkat a kalandokba, olyan tempóval pörgött, hogy képtelen voltam letenni, és a vége… Nos a vége nem volt sokkoló, teljesen logikus és értelmes, de ezzel megint, ebben a trilógiában immár másodjára, John elölről kezd mindent, és úgy érzem, a rendkívül gonosz Dan Wells ezt direkt csinálja! Nagyon jól, de rendkívül gonoszul. Már most azt számolom, hogy alig kell néhányat aludni 2017. júniusáig, mikor megjelenik a Nothing Left To Lose, egyenlőre angolul, aztán majd valamikor érkezik magyarul is.

 

A vége pont előtt, muszáj még néhány szóval megemlékeznem A legközelebbi hozzátartozó címet viselő, 41 oldalas rövid történetről is, ami időben a negyedik résszel egyszerre játszódik és főszereplője az a sorvadt, akit Az ördög egyetlen barátjában ismerhettünk meg, mégpedig arról a tulajdonságáról, hogy halottak emlékeit szívta el. Kellően különös volt a megélt emlékekkel, szerelmekkel, olyasmivel, ami sosem volt a lény sajátja, mégis úgy érzi, ezek az érzelmek sodorják majd bajba is. Ezt ismerjük az előző könyvből, de bekukucskálni másvalaki fejébe, méghozzá az ellenségébe, rendkívüli módon tetszett. De azért egy működő gyilkos biztos furcsább lett volna, vagy akár Senki gondolatai, kétségei is felkeltenék az érdeklődésemet. Ahogy újraéli korábbi életeit, esetleg viaskodik velük, már ha viaskodik tengernyi áldozatával. Mi lehet a sorvadtak fejében? Különös irány, remélem, kapunk még belőle.