Don Winslow: Drogháború
Írta: Roboz Gábor | 2017. 01. 14.
A borítón olvasható idézetnek megfelelően a Drogháború a pokolról szól; szereplői ugyan evilági emberek, mégsem lehet találóbban leírni a regénybeli világot. A lényegre törő magyar cím valójában el is végzi a szinopszis feladatát: a drogellenes háború harminc évét bemutató krónikát kapunk, ami persze természeténél fogva lezáratlan marad, legalábbis a könyv elolvasása után aligha maradhat illúziónk arról, hogy ez a harc valaha is véget ér.
A kalandos életű Don Winslow (aki egyaránt volt színházigazgató, szafari-szervező, nyomozó és nemzetbiztonsági tanácsadó) hozzáértése és a témában való jártassága akkor is nyilvánvaló lenne, ha nem tudnánk, hogy hosszú évek kutatása és újságírói tapasztalata áll a könyv megírása mögött. A rengeteg szereplővel, helyszínnel és eseménnyel dolgozó, nagyot markoló regény minden oldaláról süt, hogy szerzője jól ismeri az általa választott világot, és pont azért annyira elborzasztó olvasmány a Drogháború, mert bármennyire is elmegy a végletekig, nehéz egy percre is kételkedni a hitelességében. Hiába fokozza az elviselhetetlenség határáig az erőszak, a kegyetlenség és a pusztítás bemutatását, nem fordul át önmaga paródiájába, bár egy idő után sajnos az eleinte még idegennek tetsző brutalitáson már nehéz őszintén megütközni. Winslow tehát, legalábbis ezzel a regénnyel, a kortárs bűnügyi irodalom legnehezebb nehézfiúi (mint James Ellroy vagy Andrew Vachss) mellé lép, ijesztő röntgenképet adva korunk nehezen felfogható káoszáról.
A tartalomhoz pedig természetesen nyers és kíméletlen forma dukál: az öt főhőst és számtalan mellékszereplőt mozgató, Amerika különféle, jellegzetes helyszínein (Tijuana, San Diego, a New York-beli Pokol Konyhája) játszódó komplex cselekmény előadásmódja is csak a fentiekhez hasonlóan jellemezhető. A Drogháború egyik bravúrja (túl azon, hogy alapossága ellenére nem veszik el a részletekben, a terjedelem dacára sem hömpölygős a tempó) persze az, hogy minden kegyetlensége és perverzitása ellenére nem egysíkú; néha érzékenységgel, érzékiséggel vagy éppen humorral tudja egy egészen kicsit oldani a sivár hangulatot. A regény tehát átfogó, nagyon komor tablót ad az olvasónak; elszánt, céltudatos, de leginkább megszállott hősöket, akiknek sorsát maga alá gyűri a címbeli küzdelem.
Embert próbáló feladat a Drogháború végigolvasása, de maximálisan meghálálja magát. Ugyan talán senkit nem ér meglepetésként, hogy a könyv kiábrándító képet fest a világról, mégis nyomasztó élmény egy ilyen magabiztos kijelentéssel szembesülni, amely szerint azt a bizonyos Elveszett Paradicsomot már nem lehet megtalálni soha.