Főkép

Az igazat megvallva messze nem gondoltam volna, hogy egy új Metallica album ilyen meglepetést és boldogságot tud még okozni 2016-ban. Mert én egy ideje feladtam már a velük való próbálkozást, és elkönyveltem, hogy valójában teljesen mindegy, mit tesznek le az asztalra, ők akkor is a Metallica maradnak, nincs már mit bizonyítaniuk, és épp ezért nem is igazán erőltetik meg magukat. Mondom ezt úgy, hogy abszolút nem tartozom a keményvonalas ősrajongók közé, sőt, nekem az egyik kedvenc lemezem tőlük a sokak által gyűlölt St. Anger, ami oké, tényleg ÉRDEKESEN (kripta sz*rul) szól, de igenis nagyon jó dalok vannak rajta, és legalább más. Nem úgy, mint a lélektelenül összehordott, önismétlésektől és langyos unalomtól átitatott Death Magnetic, a Lulu című vicclemezről meg inkább ne is beszéljünk, komolyan, az szerintem csak pillanatnyi elmezavar volt az amúgy meglehetősen tudatosan felépített karrierjükben.

 

És nem, a Death Magnetic-kel sem az volt a gondom, hogy merítenek saját múltjukból, nyilván egy ennyire veretes alapbandától nem elvárható, hogy albumról albumra valami újjal és meglepővel rukkoljanak elő (bár a Judas Priestnek ez lassan 50 év után is megy, hellyel-közzel sikeresen), hanem hogy mindezt annyira középutasan tették, hogy akkor már inkább tényleg rossz lett volna a cucc, úgy legalább jó érzéssel lehetne szidni (mint szegény Lulut). A Hardwired... to Self-Destruct viszont valahogy annyira szerencsésen sikerült, hogy miközben nyilvánvaló, hogy melyik dalban melyik korszakaikat idézik meg Hetfieldék, mégse válik egyik tétel sem önismétlővé, köszönhetően valami újra megtalált hévnek és lelkesedésnek, ami nem tudom honnan jött, de remélem még jó sokáig kitart majd náluk.

 

 

Amikor ugyanis először meghallottam az „Atlas, Rise!”-t, szinte letettem a hajamat, annyira meglepődtem. Hát mi ez? Egy ekkora slágert, ami mind szövegében, mind dallamvezetésében, mind gitártémáiban minden ízében alapmű nagyon régen nem hallhattunk a Metallicától. Még a nyilvánvaló Maidenes áthallások mellett is elképesztően nagy nóta ez, és nemcsak az újkori, hanem a mindenkori Metallica egyik legnagyobb teljesítménye. De szerencsére az első lemezen mondhatni egyik másik dalnak sincs oka szégyenkezni, hiszen az arcbamászó „Hardwired”, a menetelős „Now That We`re Dead” (hát mekkora már a klasszik Metallicás „may it be” hook és a refrén, emberek!) és a szintén metal sláger „Moth into the Flame” is jó magasra teszik a lécet. A „Dream No More” jó kis horror atmoszférájával és tüskésségével hódít (és a Cthulhu-fikcsi is visszatér a szövegvilágba végre), a „Halo on Fire” pedig bár balladaként indul, de egy valódi klasszikus metal eposz lesz belőle. Tényleg hallatszik ezeken a dalokon, hogy milyen jó kedvvel és nyomás nélkül írták meg őket olyan emberek, akik valóban ott voltak a hőskorban, így a tételekből nemcsak a másodkézből szerzett élmények sütnek, hanem a `80-as és `90-es évek köszönnek vissza belőlük teljes valójukban.

 

 

A második lemez sem veri le teljesen a lécet, de oda azért már becsúszott egy-két gyengébb eresztés, kezdve a „Confusion”-nel, amit mondjuk a szólói megmentenek a szürkeségtől, de ennél határozottabb nyitást is el tudtam volna képzelni. A black metalos (és nagyon vicces) klippel megtámogatott „ManUNkind” aztán helyre teszi a dolgokat, és újra előkerül a régi, ereje teljében lévő Metallica. Ez mondjuk főként Hetfieldnek köszönhető, aki nagyon rég nem nyomta ennyire jól lemezen, egyszerűen olyan éhesen és acsarogva köpködi a szövegeket és dallamokat, hogy élvezet hallgatni. Lars Ulrich nyilván nem erőltette meg magát, de nagy csodákat azért tőle amúgy sem érdemes várni, sőt; viszont nagyon vicces, hogy ő már nagyjából vállaltan a banda leggyengébb láncszeme, legalábbis erre utal az a kis jelenet az „Atlas, Rise!” klipjében, amikor elszúrja a fő dobriffet, de saját maga is csak elnézően röhög rajta. Ezekből a kis pillanatokból is érezni egyébként, mennyire jó hangulat uralkodhatott a stúdióban a felvételekkor, és ez egész egyszerűen átjön, nincs mese, ezt érzi az ember. Ezért tudom megbocsátani az olyan dolgokat is, mint a második lemez majdnem teljes középrésze, amit nyilván jó hallgatni, mert az előbb említett lelkesedés ezeken is átjön (és bizony megható a Lemmy-főhajtás a „Murder One”-ban), de ettől még tény, hogy a „ManUNkind” után csak a záró „Spit Out the Bone” tud felnőni az első korong szintjére.

 

Mindezzel együtt is azonban azt mondom, hogy nagyon kell örülni ennek a lemeznek (illetve ennek a kettőnek), és szépen szorítani is kell magunkhoz, mert nem biztos, hogy van bennük még egy ekkora csúcspont (bár ne legyen igazam). Mert itt tényleg sikerült az, amin nagyon sok régi klasszikus banda elhasal: úgy sikerült ötvözni a stílusépítő, és a bandát meghatározó elemeket, hangulatokat, témákat és védjegyeket, hogy a végeredmény, ha újítónak nem is, de rendkívül frissnek hat, és megmozgat régi és most érkező rajongókat egyaránt. És hát a jó isten áldja meg őket, hogy nem került egy „Unforgiven IV” az albumra.

 

A lemezen elhangzó dalok listája:

Disc 1

1. Hardwired

2. Atlas, Rise!

3. Now That We`re Dead

4. Moth into Flame

5. Dream No More

6. Halo on Fire

Disc 2

1. Confusion

2. ManUNkind

3. Here Comes Revenge

4. Am I Savage?

5. Murder One

6. Spit Out the Bone


A zenekar tagjai:

James Hetfield – ének, ritmusgitár

Kirk Hammett – gitár

Robert Trujillo – basszusgitár, vokál

Lars Ulrich – dobok

 

Diszkográfia:

Kill `Em All (1983)

Ride the Lightning (1984)

Master of Puppets (1986)

...And Justice for All (1988)

Metallica (1991)

Load (1996)

Reload (1997)

St. Anger (2003)

Death Magnetic (2008)

Hardwired... to Self-Destruct (2016)