Főkép

Ki tudja már hányadszor, de újra egy vallomással kell kezdenem, ugyanis meglehetősen furcsa a viszonyom a manapság igen nagy népszerűségnek örvendő ifjúsági regények áradatával. Alapvetően érdeklődöm a jól megírt, izgalmas, ifjúságnak szánt történetek iránt, a lassan szitokszóvá váló disztópiákat sem vetném meg, de sajnos a friss regények terén szerzett eddigi tapasztalataim óvatosságra intenek. Évről évre esélyt adok egy-egy újonnan megjelenő kötetnek, de a legtöbb esetben nem jutok túl azon, hogy átverekszem magam az adott trilógia (mert ugyan mi más volna?) kezdőkötetén, de a konklúzióm általában az lesz, hogy ebből azért többet inkább nem szeretnék olvasni. Ez persze minden egyes új történet megismerése előtt jelentősen csökkenti azokat az elvárásokat, amelyeket az adott művel szemben támasztani merek.

 

Úgy alakult, hogy a Feltámadás nálam kötött ki, és mivel már úgyis régen olvastam hasonlót, gondoltam teszek vele egy próbát. Lelövöm előre a poént: nem utáltam! Sőt, úgy tűnik, még a folytatás is érdekelni tud, ami szerintem kifejezetten pozitív a korábbi tapasztalataim fényében. Hozzá kell tennem, hogy a műveltségem ebben a műfajban igencsak hiányos, így nehézkesen tudom elhelyezni ezt a művet a jelenleg piacon kapható kötetek skáláján, például hogy hol helyezkedik el mondjuk Az éhezők viadala - Útvesztő – A beavatott tengelyen. Mindenesetre számos olyan megoldás volt a kötetben, ami segített kibékülnöm a történettel és a karakterekkel, illetve nem nagyon volt olyan pontja, ahol arckaparós-fájdalmas élményt éltem volna át.

 

Hősünk ezúttal egy fiatal lány, aki a tizenkettedik születésnapján egy furcsa, szokatlan helyen ébred, semmit nem tud környezetéről, de annyi bizonyos, hogy nem otthon van a saját ágyában. Ráadásul bizonytalan eredetű fájdalom téríti magához, így a pánik után a menekülés gondolata az első. A szerző nyomatékosan kért minden recenzenst és kritikust, hogy semmit ne áruljon el a könyv cselekményéről, hogy ne rontsák el a következő olvasó élményét – így én sem árulok el többet, talán csak annyit, amennyit magától is sejthet az ember: ismeretlen környezetben, új kihívásoknak kell megfelelnie hőseinknek, és természetesen a túlélésért folyik a küzdelem.

 

Ez azért egy olyan pont, ahol éreztem, én már kicsit túl öreg vagyok ehhez, vagy csak túl sok fantasztikumot olvastam/láttam már – a meglepő fordulat és megoldás bizony nekem nem tudott nagyon meglepő lenni, az első utalásoknál nagy biztonsággal meg tudtam jósolni, pontosan hol és milyen helyzetben vannak hőseink. Ez az egyik ok, ami miatt úgy érzem, ez a kötet alapvetően a főhőssel egyidős, tizenkét év körüli fiataloknak lehet igazán érdekes, vagy olyanoknak, akik tényleg nem nagyon ismerkedtek még eddig a fantasztikummal; számukra el tudom képzelni, hogy erősebben hat a meglepetés ereje.

 

A romantikus szál, a külső megítélése, a kinézettel való foglalatoskodás sok esetben gyenge pontja ezen regényeknek, ezúttal viszont pozitív csalódás ért. Az alaphelyzet (amiről a fentiek miatt nem szólhatok bővebben) mindenképpen megkívánja azt, hogy szó essék a főhősök külsejéről, testi változásairól, mindarról, ami ezek kapcsán lelkileg és érzelmileg lejátszódik bennük – az lett volna a furcsa, ha mindezt teljesen a szőnyeg alá söpri a szerző. De szerencsére nem esik túlzásba: aminek kínosnak kell lennie, ott érezhető a kínos feszültség, hogy a főhős mennyire zavarodott a hirtelen változások miatt. A romantika még viszonylag minimálisan jelenik csak meg – gyanítom ez később még változni fog, de egyelőre ezzel sem éreztem komolyabb problémát, igaz itt is a műfajra már annyira jellemző toposz jelenik meg újra (lehet tippelni, mire gondolok).

 

Tetszett az információk folyamatos adagolása, ahogyan a főhős szemén és gondolatain át fokozatosan, a főhőssel egy időben tudunk csak meg bármit, nincsenek rettentő bosszantó, sehonnan sem előkerülő plusz információk – így vele együtt fedezhetjük fel a titokzatos, furcsa helyszínt, vele együtt ötletelhetünk arról, vajon mi is történik, milyen döntést kellene meghoznunk az adott helyzetben, vajon volna-e más út? A kirakós darabkáit oldalról oldalra találhatjuk meg, ezzel gyakorlatilag folyamatos feszültséget tart fent az olvasóban is, így könnyebben a főhős helyébe képzelhetjük magunkat.

 

A Nemzedékek-trilógia első kötete kerek egész. Nem feltétlenül ajánlanám csak önmagában való olvasásra, de a történet első szakasza lezárul, és feltételezésem szerint a folytatásban jól elkülöníthető, teljesen új jellegű kalandok várnak a hősökre. Előnyösnek tűnik ez a fajta történetfelépítés és építkezés, hiszen az első kötet erejének jelentős részét az ismeretlen felfedezése jelentette, és a folytatásban újra megteremtette ennek lehetőségét Scott Sigler, így minden esély megvan rá, hogy hasonló színvonalú, kellemesen szórakoztató, feszes tempójú folytatást várhatunk a továbbiakban is. Kíváncsian várom, mi mindent tartogat a folytatás számunkra.