Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Subsonic Trio: Sonic Migration (CD)

 

Ha a közeljövőben példát kell mondanom a globalizáció pozitív hozadékára, akkor biztosan megemlítem a Subsonic Triót, mert az együttes létrejötte és működése nagyon jó példa arra, hogy mi történik akkor, ha különböző helyekről, kultúrákból érkező emberek egymásra találnak. Ez szerintem elképzelhetetlen lett volna kétszáz vagy ötszáz évvel ezelőtt, hogy a régebbi korokról ne is beszéljek. De napjaink Finnországában mindez megtörtént, és a három különböző kontinensről érkező muzsikus (Adriano Adewale – Brazília, Kristiina Ilmonen – Finnország, Nathan Riki – Ausztrália) közösen valami újat, valami érdekeset hozott létre.

 

Egyértelműen világzene amit csinálnak, de picit zavarban vagyok, amikor ennél pontosabban szeretném behatárolni a muzsikájukat. Meglátásom szerint náluk stílusok helyett inkább hangulatokról érdemes beszélni, arról, ki mit hozott otthonról, illetve mennyire módosítják közösen a finn dallamokat. Merthogy három szám alapját (legalábbis részben) régen lejegyzett finn melódiák adják. Ezek közül számomra legérdekesebb a „Älä sinä flikka”, mert az 1907-ből származó gyűjtéshez olyan ritmusképletet pakolnak, amely annyira idegen tőle, hogy a végeredmény csak jó lehet – és az is lett.

 

Mégis legjobban a saját kompozíciók tetszettek, amelyekben időnként jazz, máskor latin ritmusok uralkodnak, bizonyságul arra, mennyire sokoldalú zenészekről van szó, akiknél többek között alapelvárás az egynél több hangszer ismerete. Hol hipnotikus ismétlődések bűvölnek (Migration of the Night Birds), hol a (nép)zenei gyökerek mélységeit próbálom megtalálni hallgatás közben (Impilahti Hop), hol egyszerűen csak révülök (Kesäyö / Summer Night), máskor meg ellenállhatatlan groove ragad magával (Krannin prunnista). Ezt a lemezt sem érdemes csak egyszer, illetve háttérzeneként meghallgatni, mert annál jóval több van benne, és van annyira összetett, amelyet csak megismételt lejátszás után lehet befogadni a maga teljességében.


Kinek ajánlom: kortárs világzene Finnországból, meglepetésekkel teli.

2016-ban megjelent album (Bafe’s Factory).

Az együttes facebook oldala: www.facebook.com/subsonictrio

 

 

Omnia: Prayer (CD)

 

Saját zenéjüket neokelta pagan folknak titulálják, és ezzel nem kívánok vitatkozni, legfeljebb azzal egészítem ki, hogy a világról, a világban zajló tendenciákról határozott véleménnyel rendelkező együttes ezzel a lemezével azt mutatja be nekem, hogy mennyi minden van a bolygónkon, és ez a sokszínűség milyen pozitív valami. Mivel korábbi lemezeiket nem ismerem (ez már a tizenegynéhányadik), így azt nem tudom megmondani, előrelépést, vagy helyben topogást jelent a mostani, Prayer című album, viszont nekem határozottan tetszik, amit jelenleg csinálnak.

 

Az jó kérdés, hogy a rajongók mit kezdenek azzal, hogy a pagan folkot, ami az értelmezésemben egyfajta „vissza a gyökerekhez” programot jelent, vagyis merítsünk a romlatlannak, tisztának tartott népzenéből, és ezt keverjük napjaink stílusaival (rock, punk, akármi), és szellemiségben is térjünk vissza őseink globalizációmentes, saját hitvilággal, szokásokkal, egyebekkel ellátott korába. Na ezen a területfüggőségen lép túl az Omnia, és miközben a mondanivaló (már amennyire értek angolul) nem változik, a zene földméretűre tágul.

 

Nekem a lemezről a meglepő választások tetszettek a legjobban. A klasszikus francia (breton?) népdalokat idéző „Wolf An Dro” vagy az „Alan Lee Tango” – ezt egyébként Alan Lee festőművésznek, Középfölde egyik életre keltőjének írták –, ami tényleg latin tánczene, és persze a „Mongol”, amelyben Ázsia pusztái idéződnek meg. Ezen kívül ballada, arabos-zsidós motívum, popsláger (Freedom Song), echte pagan folkdal (Freya) ésatöbbi, ésatöbbi sorjázik szépen egymás után.

 

Mindezen sokszínűség ellenére azt gondolom, hogy az Omnia tagjai megmaradtak az eredeti koncepciónál, és ugyan a Prayer nem konceptalbum, és egységesnek sem mondanám, de éppen ezért végig izgalmas marad, nem válik unalmassá. Biztos lesznek, akiknek ez már túl sok, és inkább a korábbi lemezeket hallgatják, azonban az nem lehet kérdéses, hogy ez még mindig minőségi zene, amelyben egyaránt fellelhetők a törzsi ritmusok és a világ, az élet szeretete.

 

Kinek ajánlom: az Omnia világkörüli kalandozásra invitál mindenkit, és aki vonzódik a pagan folkhoz, vagy egyszerűen csak napjaink egyik lehetséges népzenéjéhez, az nyugodtan tartson velük.

A 2016-os album (PaganScum Records).

Az együttes weboldala: http://www.worldofomnia.com/

 

 

 

Music from Okinawa 2016-2017 (CD)

 

Van abban valami megnyugtató, amikor egy jó elképzelés folytatódik. Így vagyok az Okinawa Prefektúra által létrehozott Alapítvány ténykedésével, akik többek között a helyi zenék népszerűsítésével foglalkoznak. Ennek eredményeként jelent meg tavaly a Music from Okinawa 2015-2016 című kiadvány, amely a Rjúkjú-szigetek kortárs világzenéjéből válogatott. Az idei album címében csupán a dátum változott, viszont a borító teljesen új koncepciót képvisel, leginkább naiv festő alkotásának tűnik, és részben változott az előadók/együttesek névsora.

 

Két-három héttel korábban már írtam a hagyományos népzenét tartalmazó lemezről (Okinawa Shimauta), most a világzene van soron. Tizenöt szerzemény mutatja, mennyire sokoldalú a kínálat, kis túlzással csak az közös bennük, hogy ilyen-olyan mértékben támaszkodnak a helyi hagyományokra. Ami egyébként szintén zavarba ejtően sokszínű, hiszen Kína, Japán, Ausztrália és nagyjából minden környező térség hatott a helyi kultúrára.

 

Idén is itt van a kedvenc japán-latin brigádom (Kachimba), valamint a Maltese Rock, a Sakishima meeting, Hirara és a the you, akiket már a tavalyi korongon is hallottam. Közülük szerintem a Maltese Rock a legismertebb, köszönhetően annak, hogy felléptek az idei Womexen – róluk külön írok majd egy későbbi cikkben.

 

Nagyon tetszett Rica Tomori száma (When the Sanin Bloom), mert a hagyományos népdalokat úgy formálja saját képére, hogy abban tényleg ott van a múlt és a jelen. A Fleur a klasszikus zenét kombinálja okinawai dallamokkal, és ebből a kettősből popközeli muzsikát alkotnak, elsőre bizarr, de a gyakorlatban meglepően fülbarát a végeredmény. Hirara egy végtelenül nyugis szerzeménnyel szerepel (Ikimnusyu), mintha ülnénk a tengerparton, hallgatva a szél s a hullámok hangját. Rajtuk kívül rock, pop, jazz, dubstep és még számtalan stílus hallható az albumon, világzene ruhában – aki kíváncsi a távoli szigetek jelenlegi zenéjére, annak ez ideális kezdés lehet.

 

Kinek ajánlom: aki szereti a japán világzenét, azt most sem éri csalódás.

A 2016-os Womexre megjelent válogatásalbum (Music from Okinawa).

Bővebben a kiadvány honlapján: http://musicfromokinawa.com/en/