Főkép

Nagyon sajnálom, hogy ezzel kell kezdenem, de rettenetesen csalódott vagyok. Csalódott azért, mert bár tényleg nagyon szeretem a dallamos death (és heavy) metal egyik zászlóshajóját, a svéd Amon Amarth-ot, azért az est egyik fő vonzerejét a Spiritual Beggarsból kinőtt Grand Magus jelentette. Akik viszont pont egy órával kezdték korábban a koncertjüket, mint ahogy az egészen a buli napjáig hirdetve volt. Persze, nézhettem volna napközben gyakrabban az eventet (és kicsit furcsálltam is a korai kapunyitást), de a csalódott hangú kommentekből ítélve eléggé az a benyomásom volt, hogy nemcsak én néztem be a kezdést, hanem rajtam kívül még jó páran, így talán érdemesebb lett volna hangsúlyosabban kommunikálni az időpontváltozást. Visszatekintve azért különösen idegesítő, hogy lekéstem JB-éket, mert simán oda tudtam volna érni időre is, csak úgy voltam vele, hogy csökkentem az üresjáratot és inkább még héderelek valahol. Amikor viszont a Barba Negra ajtaján belépve meghallottam a „Kingslayer”-t dübörögni, hát, kiszaladt egy pár dolog a számon.

 

Alig néhány dal volt már csak ekkor hátra, és nem is tudtam megfelelő hangulatba kerülni, viszont annyit mindenképp el kell mondanom, hogy amit hallottam, az nagyon nagyon tetszett. JB iszonyat királyul nyomta élőben, a trió felállás tökéletes erre a típusú szőrös tökű, valóban heavy metalra, és mind a pőre színpadkép, mind a manírok nélküli zenélés tökéletesen azt igazolta, amit előzetesen is gondoltam a bandáról.  Ők valóban egy true metal zenekar, olyan értelemben, hogy semmi flanc nincs abban, amit csinálnak, csak király, durván megszólaló riffekre írnak megjegyezhető, de nem banális dallamokat, ehhez illő heroikus szövegvilággal (ami a szikár hozzáállás miatt nem, vagy csak nagyon ritkán válik nevetségessé). Vagyis ők azok, akik a HammerFall, meg a hozzájuk hasonló bandák szeretnének lenni. Az utolsó túlélők egyikei (talán csak az amcsi Manilla Roadot tudnám említeni, akik hozzájuk hasonlóan hűek maradtak önmagukhoz, és sosem váltak saját paródiájukká), és borzasztóan remélem, hogy lesz még alkalmam látni őket élőben, akár egy saját buli keretein belül is, mert annak ellenére, hogy már önmagában a „Like the Oar Strikes the Water”-ért megérte az egész este, iszonyúan csalódott vagyok az elmónikázott korai kezdés miatt.

 

Ebből következik persze, hogy Johan Heggék is korábban kezdték a szettjüket, de ez ellen már nem sok embernek volt kifogása. A korábbi budapesti Barba Negrás koncerthez képest sokkal komolyabb színpadképpel érkeztek: volt viking sisakot formázó emelvény és dobogó, voltak harcosnak és Lokinak öltözött színészek, sőt, külön kis csatajelenetek és performanszok is, ami eléggé feldobta a nép hangulatát, és végülis a Jomsviking konceptalbum-jellege akár indokolhatja is ezeket a teátrális eszközöket, de számomra egy kissé fura volt ez a színházasdi, főleg egy olyan puritán és tiszta felállás után, mint a Grand Magusé. És valójában Johanéknak nincs is szükségük arra, hogy más dolgokkal próbálják elvonni a hallgatók figyelmét a zenéről, mert most ezen a téren minden, de minden rendben volt.

 

Láthatóan nagyon jó hangulatban érkeztek Budapestre (szépen el is fogyott minden jegy a buli napjára), pontosak és összeszedettek voltak, de közben meg iszonyatos pörgés uralkodott végig. A hangzásba se lehetett belekötni, gyönyörűen és tisztán szóltak az ikergitáros részek, keményen alapozott a dob, és Johannak is minden szavát lehetett érteni. Apropó ikergitárok: nekem korábban tudatosan talán fel se tűnt, hogy az Amon Amarth mennyit köszönhet az Iron Maidennek, de élőben ez a napnál is világosabbá vált számomra. A gitárdallamok olyan szépen ülnek meg egymáson, ahogy azt Steve Harrisék annak idején megálmodták, és minden tételben van egy-egy abszolút slágerértékű és dúdolható téma, ami miatt az ember úgy érzi, még az acsarkodó ének ellenére is, hogy valami nagyon fülbemászót hall.

 

A setlist is a csúcsra volt járatva. Egyből bekezdtek a „The Pursuit of Vikings”-zel, ami kellő erővel rúgta be a buli motorját (mondjuk, ez a dal bárhol hangzik el, üt), ezek után pedig tényleg sokáig nem lehetett levegőhöz jutni. Talán a „Cry of the Black Birds” jelentett némi kis pihit, de utána egyből érkezett az előző album címadója, majd nemsokára a „Destroyer of the Universe”, ami az egyik legkeményebb Amon Amarth dal. Mivel ez a turné a Jomsviking lemezbemutatója volt, így természetesen erről a lemezről játszották a legtöbbet, viszont nagy-nagy örömömre a számomra legkedvesebb With Oden On Our Side-ról is elhangzott két tétel, az említett „Cry of the Black Birds”-ön kívül a nagy favorit „Runes to My Memory”. Az amúgy is kellően hosszú alapműsor után még három ráadásra futotta, és ezeket is a legnagyobb erőbedobással és harci kedvvel vezették elő a svédek.

 

Abszolút tökéletes, tízpontos este… lehetett volna, ha az a kis szerencsétlenkedés nem csúszik be az előzenekarral. De mindegy, nem fogok emiatt többet lamentálni, viszont a kétkedőknek továbbra is azt javaslom, hogy legközelebb ne hagyják ki az Amon Amarth-ot (vagy vegyenek korábban jegyet), mert az egyik legmegbízhatóbban magas színvonalon teljesítő kortárs metal zenekarról van szó, akik kellően slágeresek ahhoz, hogy a kevésbé underground-ízlésű közönség igényeit is kiszolgálják, viszont a fősodortól olyan messze vannak, mint Asgard Niflheimtól.