Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Serbia - Living Tradition (CD)

 

Az előző héten az idei Womexre megjelent okinawai válogatásalbumról írtam, és emeltem meg a kalapomat azon törekvés előtt, amely a népi hagyomány megőrzését tekinti egyik fő feladatának. Ennek érdekében Okinawán többek között összegyűjtöttek egy halom felvételt, amelyeket nem a múlt században rögzítettek, hanem napjainkban játszottak fel azok a zenészek/énekesek, akik egyszerű hagyományőrzésnél komolyabban gondolják a népzenét.

 

Úgy tűnik ez a koncepció és felfogás a világ más táján is létezik, hiszen szintén az idei Womexre jelent meg a World Music Association of Serbia nevű szervezet gondozásában az a lemez, amely Szerbia kortárs népzenéjéből válogatott. Akárcsak a tavalyi kiadványuk esetében, ezúttal sem pusztán a zenére szorítkoztak, hanem kihasználva a lehetőséget olyan könyvecskét adnak ráadásként, amely nem csak a huszonöt előadóról közöl minden fontos tudnivalót, hanem további érdekességeket tartalmaz hangszerekről, népszokásokról. A kétnyelvű (szerb és angol) booklet itt tekinthető meg.

 

Az albumon hallható szerzemények három csoportba tartoznak. Többségük csak éneket tartalmaz, aztán van pár instrumentális darab, és néhány, amelyben mindkettő (ének és hangszer) megszólal. Lehet elfogultnak hangzik, de nekem elsőre a bukovinai székely gyökerekkel bíró Patek-Kerekes Emília éneke tetszett a legjobban (Guzsalyos / A magyaros / Csárdás), mert ez annyira tiszta, autentikus, a Kodály idejére jellemző népdalokat idézi, amennyire csak egy népdal lehet 2016-ban.

Rajta kívül Rade Novaković dvojnice muzsikája tetszett (Ivan Novaković és zenekara kíséri) vidámsága és letisztultsága miatt. Harmadikként pedig a Nemanja Milojević és Borivoje Ilić kettősét említem, akik egyrészt nagyon fiatalok (tizenhárom és tizennégy évesek), másrészt viszont generációk örökségét viszik tovább, amikor az izvika stílusban énekelnek (lásd a mellékelt videót).

Az idei szerb album egy zavarba ejtően gazdag hagyományokkal rendelkező országot mutat be – érdemes időt szánni a megismerésére.

 

Kinek ajánlom: szerb, magyar, vlach, ésatöbbi népzene tisztán, romlatlanul, elsősorban a balkánt szeretőknek.

2016-ban megjelent album (WMAS Records).

A kiadó weboldala: http://www.worldmusic.org.rs/english.html

 

 

 

Alsarah & The Nubatones: Manara (CD)

 

Kelet-Afrikai retropop – röviden így jellemzi saját stílusát a jelenleg Brooklynban élő Alsarah, és ezzel eszemben sincs vitatkozni. Egyébként is a halálom, amikor vietnami vagy marokkói előadó jellegtelen globalizált popzenét csinál (és ezzel nem a popzenét kívánom leszólni), amely gyakorlatilag a világ bármelyik pontján előállítható. Ha már nem angolszász területről érkezik a popzene, akkor igenis mutasson fel valamit a saját hazája zenei múltjából, hagyományaiból.

 

Alsarah (Sarah Mohamed Abunama-Elgadi) esetében ez az örökség Szudánt és Núbiát jelenti, zenéjében egyszerre van jelen Afrika és az arab hatás, elvétve felbukkanó elektronikával kiegészítve. Popzene, szóval alapban táncolásra, éneklésre termett, s tényleg nehezemre esett mozdulatlanul ülni zenehallgatás közben. Ez már az énekesnő második lemeze, amiről azt mondta: „Van, hogy önként hagyjuk el otthonunkat, van, hogy kényszerből; van, hogy úgy gondoljuk, visszatérünk még, és van, hogy azt sem tudjuk, látjuk-e még szeretteinket valaha. De amiben mindig bizonyosak vagyunk, az az, hogy nem akarunk felejteni, és nem akarjuk, hogy elfelejtsenek minket. És a tengernek nekiindulva Manara lesz a világítótornyunk, utazásunk alapköve, titkaink őrzője. Nem végcél, hanem jelzőfény az út során.” A világítótornyos hasonlatot ebben az esetben kifejezetten találónak érzem, mert a Manara arabul fényt vagy ragyogást jelent.

 

Persze nem csak tempós tételek vannak az albumon, hiszen például a címadó szerzemény (Manara) inkább a békésen baktató karavánt jutatta az eszembe, miközben a hangszerelés rafináltságát csodáltam. Lassan hömpölygő ének, ehhez passzoló dobolás, visszafogott trombita és az éneknek alájátszó úd – úgy érzem a sok koncert eredményeként, most nagyon egyben van ez a társulat. Ha már úd, majdnem azt írtam elsőre, hogy Brandon Terzic milyen fájintos gitárszólót prezentál az „3roos Elneel” című nótában, de mivel mindezt az arab lanton teszi, csak bámulok. Harmadik kedvencként pedig a klipes „Ya Watan”-t említem – tessék megnézni.

 

Azért pop helyett inkább világzenének mondom ezt a lemezt, méghozzá abból a fajtából, amelyet jólesik hallgatni, köszönhetően a zenészek tudásának és persze Alsarah énekének, amelyet nem akarnak mindenáron előtérbe helyezni, mellette jut elég hely a hangszereknek. S nem utolsó sorban azért tetszik a Manara, mert lüktet, él a zene, váltakoznak a hangulatok. Egyszer megnézném őket élőben, mert kíváncsi vagyok mire képesek élőben.

 

Kinek ajánlom: arab világzene, némi afrikai és elektronikus beütéssel, úd kedvelőknek kötelező.

A 2016-os album (Wonderwheel Recordings).

Az énekesnő honlapján: http://www.alsarah.com/

 

 

 

Seydu: Sadaka (The Gift) (CD)

 

Abban teljesen biztos vagyok, hogy a rovatban még nem szerepelt Sierra Leone zenéje, éppen ezért kíváncsian vettem kézbe Seydu (teljes nevén Anthony Zachariah Seydu) új lemezét. Előzetesen annyit tudtam róla, hogy jelenleg hol Spanyolországban, hol szülőhazájában él, alapított egy oktatási szervezetet (Diamond Child School of Arts and Cultura), és ez már a harmadik lemeze. A dobolást és a ritmusokat nagyapjától, az éneklést pedig édesanyjától tanulta, önmagát mint nyugat-afrikai trubadúrt emlegeti, akinek az egyik célja, hogy a bevételeiből segítse szülőföldje gyerekeit.

 

Neki szerencséje volt, mert miután kalandos úton gyerekként eljutott Spanyolországba, miközben egy parkban dobolt, meghallotta két spanyol zenész (Kiko Veneno és Raimundo Amador) és elhívták turnéjukra dobosnak. A többi már „egyszerű volt”, az évek során a spanyol muzsikusok egymás után meghívták vendégzenésznek, mellékesen tanult zenei konzervatóriumban, aztán elkészült az első lemeze, majd a második, és most újra stúdióba vonult, ahová meghívott két énekest, hogy segítsenek egy-egy szerzemény üzenetét zeneileg minél jobban megfogalmazni.

 

Az egyik a „Smile”, amelyben Lokua Kanza énekel vele, és arról szól, mennyire fontos a mosoly, mert ezt a legegyszerűbb adni és kapni, és a gazdag mosoly ugyanolyan mint a szegény mosoly. Érthető módon ebben a számban a zene diszkréten a háttérbe hózódik, és hiába a gazdag hangszerelés, a lüktető ritmus, az elektromos gitár, a hangsúly megmarad a szövegen, a mosolyon. Egyébként érezhető, nem csak Seydu volt hatással a spanyol muzsikusokra, ő is sokat tanult tőlük, a jazz például ebben is jelen van.

 

A mások fontos darab az albumon a „Desert Rose”. Ennek semmi köze Stinghez, sokkal inkább a sahrawi énekesnőhöz, Mariem Hassanhoz, akinek ez az utolsó felvétele, mivel 2015-ben meghalt csontrákban. A dal egyszerre szól az árva gyerekekről, és az otthon, illetve haza nélkül maradt népről.

 

A zenei hatásokról elsősorban a „Mamiwata” mesél, ahol a fekete ritmusok jól elférnek a latinos gitárral, de mégis inkább a lemezindító „Return to Africa” említem harmadik kedvencként, mert már annyit hallgattam, hogy popslágerként beágyazta magát a fülembe. Az egyszerű, de emlékezetes dallam, a harmonika zaklatott hangja, az időnként felbukkanó gitár, a háttérvokál, és persze a szöveg, a visszatérés Afrikába, ahová az anya visszahív, ahová visszatér az ember, de nem feledheti mindazt a szenvedést, ami miatt világgá ment.

 

Az ajándékot évekig érlelt albumnak érzem, amelyen nem az volt Seydu célja, hogy megmutassa mekkora énekes vagy dobos, sokkal inkább zenei válaszok, reflexiók gyűjteménye az őt foglalkoztató dolgokra, a környező világra. Egy pillanatig se legyen kétségünk, zenéje változatos, erőszakmentes, mégis ellenállhatatlan, és nem utolsó sorban ott van benne Afrika lüktetése.

 

Kinek ajánlom: nyugat-afrikai gyökerekre épülő világzene, többek között jazz és latin hatásokkal.

2016-ben megjelent album (Folmusica).

Az énekes weboldala: http://seydu.net/