Beleolvasó – April Genevieve Tucholke: Wink, Poppy, Midnight - A hős, a hazug és a hitvány

Fülszöveg:

Minden történetbe kell egy hős.

És kell bele egy hitvány gonosztevő.

És hogy még mi? Megfejtésre várok titkok...

 

Wink egy vörös hajú, szeplős lány a szomszédból: senki sem ismeri egészen, a lénye csupa talány és rejtély. A szőke, ezüstszürke szemű Poppy a leggyönyörűbb és egyszersmind a legaljasabb és legkegyetlenebb lány a középiskolában: egy igazi manipulatív méhkirálynő. És itt van a harmadik, Midnight, egy édes, de bizonytalan fiú, aki nem tud választani kettejük közül. Wink. Poppy. Midnight. Két lány. Egy fiú. És egy rémisztő, veszélyes erdő, ahol egyre több borzalmas esemény követi egymást. Mi történt valójában? Van, aki tudja. És van, aki hazudik.

 

Részlet a regényből:

MIDNIGHT

 

Amikor először feküdtem le Poppyval, sírtam. Tizenhat évesek voltunk. Kiskorom óta rajongtam érte szerelmesen, amikor még szörnyes képregényeket olvastam, és túl sok időt töltöttem bűvésztrükkök gyakorlásával, mert bűvész akartam lenni.

Azt mondják, olyan fiatalon nem lehetsz igazán szerelmes, de én az voltam. Poppyba.

Ő volt a szomszéd lány, aki leesett a biciklijéről, és nevetett azon, hogy véres a térde. Ő volt a környék hőse, aki boszorkányégető játékokat rendezett, és mindenkit rávett, hogy játsszon. Ő volt a középsuli királynője, aki egyszer egy matekórán előrenyúlt, belekapott Holly Trueblood vastag, tejfölszőke hajába, és tövig vágta, miközben Holly csak üvöltött, kiabált. Mindezt azért, mert valaki azt találta mondani, hogy Holly haja szebb, mint az övé.

Ilyen lány volt ez a Poppy.

Miután lefeküdtünk egymással, sírva fakadtam. Nem sokat, csak néhány apró könnycseppet hullattam, azt is azért, mert a szívem csordultig telt. Poppy kimászott alólam, felállt, és felnevetett. Nem volt túl kedves a nevetése. Nem az az „Együtt veszítettük el AZT, milyen csúcs, milyen fantasztikus, mindig szeretni foglak, mert először együtt csináltuk ezt az Óriási Nagy Dolgot”-nevetés volt.

Nem, ez inkább az „Ennyi az egész? Emiatt sírsz?”-nevetés.

Hosszú, fehér lábai úgy bújtak bele a halványsárga ruhába, ahogy a tej folyik az olvadt vajba. Akkoriban csontosabb volt, és nem hordott melltartót. A lámpa előtt állt, arccal felém, és a fény átsütött vékony nyári ruháján, mutatva annak az édes lányrésznek a körvonalait, amit utána újra és újra felidéztem magamban, míg bele nem őrültem.

– Midnight, te leszel a legjobb képű pasi a suliban, mire végzősök leszünk.

Az ablakpárkányra könyökölt, és a sötétségbe meredt. A magashegyi levegő ritka volt, de tiszta, és éjszaka még illatosabb. Fenyő, boróka és föld. Az éjszaka illata elkeveredett a jázminéval, amit Poppy mindkét fülcimpájára és a csuklójára cseppentett egy aprócska üvegből, amit a zsebében hordott.

– Ezért hagytam neked, hogy te legyél az első. Bár Neki akartam adni. Ő az egyetlen fiú, akit valaha szeretni fogok. Te nem tudsz róla semmit, és én nem is fogok neked róla beszélni.

Megállt a szívverésem. Aztán valahogy elindult újra.

– Poppy. – A hangom gyenge volt, elhaló: utáltam ezt.

Poppy ujjaival az ablakpárkányon dobolt, és ügyet sem vetett rám.

Odakint egy bagoly huhogott.

Poppy esetlenül, sután hátrasimította szőke haját. Akkoriban még ilyen volt, de mire az iskola elkezdődött, ennek nyoma sem maradt: maga lett a kifinomult elegancia, a mozdulatai visszafogottakká, precízekké váltak.

– Így, Midnight Hunt, mostantól senki sem mondhatja, hogy ne lett volna jó az ízlésem már nagyon fiatalon is. Tizennyolc éves korodra olyan szép leszel, hogy a lányok elolvadnak, ha csak látnak: a hosszú, fekete szempilládat, a fényes, barna hajadat és azt a kéknél is kékebb szemedet. De én voltam neked az első, nekem pedig te. Azt hiszem, jól döntöttem. Csodás, csodás döntés volt.

Ezután egy évig mindenhova követtem Poppyt. A szívem csordultig telt költészettel és szerelemmel, és egyáltalán nem érdekelt, hogy mennyire semmibe vesz. Nem számoltam, hányszor tartottam a karomban, és hányszor nevetett rajtam utána. Hányszor gúnyolt ki a barátai előtt. Hányszor mondtam neki, szeretlek, miközben ő sosem viszonozta. Egyszer sem. Soha.

 

WINK

 

Minden történetben van egy hős.

Mim jósolta ezt tealevelekből, aznap, hogy Midnight beköltözött a szomszédba. Áthajolt az asztalon, arcomból félresimított néhány tincset, ujjai közé fogta az államat, és azt mondta:

– A történeted most kezdődik el. A fiú, aki a dobozokat cipeli abba a szemközti düledező házba: vele indul minden.

Tudom, hogy Mim igazat mondott Midnightról, mert a levelek azt is megmutatták, hogy a kakasnak aznap éjjel véres halála lesz. Így is lett: elkapta egy róka. Reggel találtunk rá, puha tollaira rászáradt a vér, teste darabokra tépve hevert a piros talicska mellett, pont, mint a versben.

 

POPPY

 

Akkor lettem szerelmes Leaf Bellbe, amikor szarrá verte DeeDee Rufflert.

Ő volt a suli legerőszakosabb csaja, és Leaf Bell merte elsőként és egyedül megalázni őt. Én is erőszakos csaj vagyok, így azt hinné az ember, együttéreztem DeeDee-vel, de nem így volt.

DeeDee alacsony, csóró kis senki volt, tömény kegyetlenség. Vaskos, otromba teste, jellegtelen, kerek arca és utálatos, rekedtes hangja volt. Korábban már belekötött Leafbe, mindenfélét mondott rá: szakadt, répahajú, gizda, mocskos, leprás, de Leaf csak nevetett rajta.

De amikor a hetedikes Fleet Parkot csíkszemű, buzeráns rizsfalónak hívta, aki erre elsírta magát, Leaf agya elpattant. Kómásra verte DeeDee-t az iskola lépcsőjén. Térdével a földre szorította, és fejét a betonhoz csapkodta. Néztem DeeDee melleit, ahogy ide-oda himbálóznak, Leaf vörös haját, ami sudár válla fölött röpködött, a háttérben a hófödte hegyeket.

Azonnal a szívembe zártam ezt a fiút.

DeeDee már nem volt a régi azután, hogy betörték a fejét. Biológiaórán tanultam, milyenek a lobotómián átesett emberek, és DeeDee épp olyan volt, mint amilyennek leírták: közönyös, levert, tehetetlen.

Leafnek nem lett baja a verekedésből; olyan, mint én, sosem esik bántódása semmitől. Különben is mindenkinek elege volt DeeDee-ből, még a tanároknak is – különösen nekik. Velük is ugyanolyan szemét volt, mint mindenki mással.

Bennem is volt gonoszság, kegyetlenség. Nem tudom, hogyan vagy miért: valójában annyira örültem neki, amennyire a seszínű hajnak, lúdtalpnak vagy malacorrnak örültem volna.

De leszarom. Ha malacorrom lenne, akkor elismerném, hogy tessék, ilyen vagyok, ahogyan elismerem azt is, hogy kegyetlen és gonosz vagyok.

Leaf volt az első, aki látta az igazi lényemet. Már kisgyerekként gyönyörű voltam. Mint egy angyal: kerubszáj, rózsás arc, finom vonások, aranyszőke hajglória. Imádtak, és mit tagadjam, én is imádtam magam. Mindig az történt, amit én akartam, és a végén még mások hálálkodtak nekem.

Senki nem gondolja azt magáról, hogy felszínes, kérdezz meg bárkit, biztosan letagadja. De én vagyok rá az élő bizonyíték, hogy megúszhatsz akár egy gyilkosságot is, csak azért, mert szép vagy.

De Leaf átlátott a szépségen.

Tizennégy éves voltam, amikor Leaf Bell szétverte DeeDee fejét az iskola lépcsőjén, és tizenöt, amikor hazáig követtem Leafet, hogy megcsókoljam a szénapadláson. Az arcomba nevetett, azt mondta, hogy belül ocsmány vagyok, és otthagyott.

 

WINK

 

Minden történetben van egy gonosz.

A gonosz ugyanolyan fontos, mint a hős, talán még fontosabb. Sok könyvet olvastam, néhányat hangosan, az Árváknak. Minden könyvben volt egy: a Fehér Boszorkány, a Nyugati Boszorkány, Bogáncspihe Hajú Úr, Bill Sykes, Szauron, Mr. Hyde, Mrs. Danvers, Jágó, Grendel.

Mim jóslata nélkül is tudom, ki a gonosz az én történetemben. Szőke haj, éles fogak, erős karmok, mézesmázos szavak: valóságos nőstényördög.

 

MIDNIGHT

 

Volt egy féltestvérem, egy bátyám, Alabama (majd később elmagyarázom, miért ez volt a neve). Franciaországban lakott anyánkkal, Lourmarinben. A szüleim nem váltak el, csak nem éltek együtt. Anyám történelmi krimiket írt, és egy alkalommal, egész pontosan két évvel ezelőtt, amikor odakint épp vad hóvihar tombolt, eldöntötte, hogy továbbra is író lesz, de nem itt, hanem Franciaországban. Apám sóhajtott, megvonta a vállát, és anyám el is ment, Alabamával együtt. Mindig ő volt a kedvenc. Biztosan azért, mert Alabama apja volt anyám igaz szerelme, egy maszkagí és csaktó indián, aki Alabama államig szaladt, mielőtt a bátyám megszületett. Aztán jött az én jóságos apám, akinek mindig megesik a szíve a gyámoltalanokon. Feleségül vette a terhes anyámat, a többi pedig történelem.

Mígnem anyám múlt télen fogta a cókmókját meg a bátyámat, és meg sem állt odáig, ahol minden borból és sajtból van.

Úgyhogy apám eladta a szürke, tágas, három fürdőszobás házat, amiben felnőttem, és elköltöztünk vidékre, egy még nagyobb, omladozó régi házba, aminek egy fürdőszobája volt.

Öt hold föld, almáskert, csobogó patak. Pont a legjobbkor, a nyári szünet előtt.

Egyáltalán nem bántam.

A ház két mérföldnyire volt a várostól, Broken Bridge-től, a viktoriánus házaktól, a macskaköves utcáktól, a drága luxuséttermektől, a kétballábas síelőktől, akik télen elárasztották a várost.

Két csodálatos mérföld választott el Poppytól.

Többé nem kocogtatta meg finoman az ablakomat az éjszaka közepén. Többé nem hallatszott a nevetése, ahogy felmászik a párkányomra, hogy elheveredjen az ágyamon. Többé nem kellett azon gondolkodnom, vajon kinek a parfümét érzem a blúzán.

Elegem lett a lúzerségből. Egy régi ház az alma- és fenyőfák között, egy árnyékos, elfeledett hegyoldalban: mindez az első lépés volt a szabadság felé.

Ahol nincs többé Poppy.

 

POPPY

 

Leafé lettem volna abban a pillanatban, ha megkér rá, de sose kért rá, egyszer sem, így helyette Midnighté lettem.

Midnight és az ő nagy, álmos szeme, a hősszerelmes szíve, a sóhajtozása, a gyengédsége, a csókjai: gyűlöltem ezért, ó, hogy utáltam, utáltam.

Utáltam, utáltam, utáltam.

A szüleim még mindig azt hitték, hogy szűz vagyok. Sosem beszéltek nekem a szexről, nem vették tudomásul, hogy felnőttem. Azt akarták, hogy mindörökre a butuska kis angyalkájuk maradjak, amitől azt hittem, felrobbanok. A legrövidebb miniszoknyát hordtam, ami csak létezik, hasamig kivágott toppal. Ó, hogy feszengtek, ha megláttak! Próbáltak egy olyan részt találni rajtam, amiből nem sütött az érzékiség, csak hogy továbbra is gyerek maradhassak a számukra.

Még mindig babákat kaptam tőlük ajándékba, amik rám hasonlítottak a szőke hajukkal, a nagy szemükkel, durcás, vörös ajkukkal. Akárhányszor megláttam a konyhaasztalon egy rózsaszín papírba csomagolt dobozt a nevemmel, tudtam, hogy éjjel Midnight ablakán fogok kip-kop-kopogtatni, hogy bebizonyítsam magamnak, mennyire messze vagyok attól, hogy angyal legyek.

„A legtöbb ember csendes kétségbeesésben él” – ismételgette időről időre Leaf. Valami hippi mondta ezt, aki egymillió évvel ezelőtt az erdőben élt és fákat ölelgetett. Leaf biztos azt hitte, hogy ettől majd kinyílik a szemem, megvilágosodom, és megismerem belső mélységeimet, de ehelyett legszívesebben letéptem volna a gönceimet, hogy ordítva visszameneküljek a városba.

Ha bármikor is kétségbeesésben élném az életem, az minden lenne, csak nem csendes nem – garantáltan nagyot szólna.

 

WINK

 

Néztem a Hőst, ahogyan dobozokat cipelt az öreg Lucy Rish házába. Egy almafa mellett álltam, és sok időbe telt, míg észrevett. Észrevétlen tudtam maradni, ha nem akartam, hogy lássanak. A Lopakodó árnyakból tanultam, hogyan legyek csendes és láthatatlan. Nem mutattam meg a testvéreimnek, nehogy megtanulják, hogyan rejtőzzenek el fényes nappal – még nem jött el az ideje.

Reméltem, hogy a Hős szeretni fogja az új házat. Lucy nem szerette. Gonosz, babonás vénasszony volt, aki boszorkányoknak hitt minket, és akárhányszor meglátott, a rózsafüzéréhez kapott. Az Árvákat almával dobálta meg, ha a kertje közelében játszottak. A férje kedves volt, mindig mosolygott az utca túloldaláról, de három évvel ezelőtt meghalt. Felix szerint Lucy megmérgezte, de én nem vagyok benne biztos. Az öregek meghalnak anélkül is, hogy megmérgeznék őket.

 

MIDNIGHT

 

Felnéztem, és egyszer csak ott állt a lépcső alján. Rövid, zöld inget viselt, meg egy bő, barna kertésznadrágot, amire hatalmas eperformájú gombokat varrtak. Ilyen ruhában egy gyerek jár, nem egy 17 éves. Az overallja koszos volt, és túl bő egy ilyen aprócska termetű lánynak.

Wink a hírhedt Bell gyerekek egyike volt. Úgy tűnt, mintha mindig egy újabb testvérbe botlottam volna – senki nem tudta, pontosan hányan is vannak.

Most a szomszédjuk lettem, így talán kiderítem. Talán ez lesz a második pont a nyári teendők listáján, ami így nézett ki:

1. Túltenni magam Poppyn, egyszer s mindenkorra.

2. Megszámolni, hány Bell gyerek van.

 

Alsóban Wink Bellt Bestia Bellnek hívták a háta mögött, a kócos haja és a koszos ruhája miatt. A bestia túl komoly szó egy ilyen kisgyerekre, az jutott az eszembe, hogy talán egy megkeseredett tanár adta neki először ezt a nevet. Néha még most is Bestiának hívták, de úgy tűnt, nem hallja, és egyáltalán nem is érdekelte.

A Bell gyerekeknek furcsa nevük volt, akárcsak nekem és Alabamának. Ha másért nem is, ezért mindig rokonszenvesnek találtam őket.

A könyvesdobozt egyik kezemből a másikba tettem, és Winket bámultam. Csontos vállát takaró, vörös haja hosszú, tömött fürtökben göndörödött. Orra, arca, szinte mindene szeplős volt. Hatalmas, zöld és… ártatlan szeme volt. Már senkinek nincs ilyen szeme, legalábbis nem a velem egyidősek közül.

A szemünk felnőtt szem volt, már nem hitt a csodában, és csak a szex érdekelte. De Bestiáé más volt, távolba révedő, töprengő, mint aki eltévedt valami átkozott erdőben… elvarázsolt fény ragyogott benne.

– Hasonlítasz valakire – mondta Wink.

Letettem a könyvesdobozt, amit Wink meghívásnak vett, mert egyenesen felém indult, és megállt előttem. Alig ért a vállamig.

– Hasonlítasz valakire – ismételte meg.

A suliban Winket furcsának tartották. Több mint furcsának. Ha valaki csak egy kicsit más, azt ki lehet nevetni. Aki folyton a Csillagok háborújából idézett, magában beszélt, egy kalyibában élt a hegy tetején, pinceszaga volt, vagy állandóan bűvésztrükköket mutogatott, mert bűvésznek készült, azt kigúnyolták. Kinevették, szívatták, míg sírva nem fakadt. De Winket nem. Az erőszakoskodók évek óta békén hagyták őt is és testvéreit is. A Bell gyerekeket nem lehetett kinevetni, mert soha, de soha nem jöttek zavarba, és nem féltek senkitől. Az erőszakoskodók ezt megunták, és könnyebb préda után néztek.

Winknek volt egy bátyja, Leaf. Tavaly végzett, de míg odajárt, mindenki félt tőle. Leafnek nyugodt zöld szeme és sötétvörös, szögegyenes haja volt. Magas, vékony termete miatt senki nem gondolta róla, hogy szét bírna verni bárkit is. Pedig így volt. Egyfolytában verekedett. A tanárok is tartottak tőle.

Mindenki azt mondta, hogy a Bell testvérek boszorkányok és csodabogarak. Az emberek inkább békén hagyták őket, ők pedig örültek ennek, legalábbis úgy tűnt.

De mit keresett akkor Wink a verandánkon? Csak bámult rám, mintha semmi dolga nem lenne.

Wink az overallja zsebébe nyúlt. Olyan mélyre, hogy az egész karja eltűnt. Amikor kihúzta, egy kis könyvet tartott a kezében. Lapozgatta, és miután megtalálta, amit keresett, felém nyújtotta. Régi könyv volt, majdnem szétesett. Wink egy képet mutatott, amin egy fiú látszott, oldalán karddal. A fiú egy dombon állt, előtte komor kastély magasodott, mögötte pedig sötét hegyek. Mintha várt volna valamit… ami végez vele.

– Ő itt Tolvaj – mutatott Wink a fiúra. – Legyőzi és megöli a Mélység Ismeretlenét azzal a karddal, amit az apjától kapott.

Rövid, szeplős ujjával a könyvet böködte.

– Látod a göndör, barna haját? A szomorú kék szemét? Olyan, mint te vagy.

Még egyszer megnéztem a képet.

– Kösz – feleltem, bár nem hiszem, hogy Wink dicséretnek szánta.

Bólintott, súlyos biccentéssel, és visszasüllyesztette a könyvet a zsebébe.

– Olvastad A Mélység Ismeretlenét?

Ingattam a fejem, hogy nem.

– Sokszor felolvastam az Árváknak. Árváknak hívom a testvéreimet, mert olyan sokan vannak, és mert nincs apánk. Anyánk van, úgyhogy nem vagyunk igazi árvák, de ő állandóan azzal van elfoglalva, hogy másoknak jósoljon tealevélből vagy kártyából, úgyhogy legtöbbször egyedül vagyunk.

Szünetet tartott, majd folytatta.

– Ezért látni annyi idegen autót a házunk előtt. Az idegen autó annyit jelent, hogy jött valaki, anyám pedig kártyából jósol neki.

Wink újra szünetet tartott. Nem volt neki sietős.

– Mim nekem is jósolt tealevelekből, és azt mondta, kettőnk élete összefonódik. Azon gondolkodtam, vajon velünk is az fog-e történni, mint ami A Mélység Ismeretlenében le van írva, mert pont úgy nézel ki, mint a Tolvaj.

Wink mély lélegzetet vett, zsebre vágta a kezét, és elnémult. A szellő meglebbentette sűrű haját. A hosszú beszéd után úgy látszott, jólesik csendben álldogálnia.

Akkoriban nemigen tudtam, hogyan bírjam szóra Winket, erre csak később jöttem rá. Viszont éreztem, hogy megnyugtat. Múltak a pillanatok. Hallottam, hogy csörgedezik a patak az almáskert alatt, hogy apám odabent pakolászik. Leengedtem a vállam, a testem ellazult. Winkkel lenni olyan volt, mintha egyedül lettél volna, bár igazából nem voltál egyedül, érted.

Idővel megfejtettem, hogy azért volt rám ilyen hatással, mert nem fürkészett. Nem nézte, hogy vajon elég szexi, menő, vicces vagy népszerű vagyok-e. Hagyta, hogy az legyek, aki vagyok. Ezt azelőtt senkivel sem éltem meg, talán csak a szüleimmel és Alabamával.

– Na szóval, mi történik abban a könyvben? – kérdeztem, megtörve a szellő, a göndör haj, az overall, a nemítélkezés és a lágy, békés csend néhány percnyi szünetét. – Mi lesz Tolvajjal?

– Van egy szörny, aki gyönyörű nő alakjában embereket öl: gyerekeket, öregeket, mindenkit. Meg akarja ölni a lányt, akibe Tolvaj szerelmes. Tolvaj megküzd a szörnnyel, és megöli, mert ő a hős. A történetben van hihetetlen győzelem, rejtvény, szellemi és testi próbatétel. Leszállás a sötétségbe, jóvátétel, és az a vége, hogy a szerelmesek boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Én is sokat olvastam. Többet, mint azt rólam gondolták, kivéve apámat. Tavaly különösen sokat. Az iskolában egyik óráról a másikra estem be, a barátaimat elijesztettem a hangulatváltozásaimmal, a szüntelen „Poppy így, Poppy úgy”-nyavalygásommal, a végtelen, múlhatatlan szerelmemmel egy szőke lány iránt, aki szünetben néha megfogta a kezem, néha megcsókolt, ha senki nem látott minket, de legtöbbször tudomást sem vett rólam, és hagyta, hogy kövessem, szólongassam anélkül, hogy egyszer is megfordult volna.

Azokon az éjszakákon, amikor Poppy nem kopogtatott az ablakomon, olvastam. Sok sci-fit és annyi sárkányos fantasyt, ami már talán nem is egészséges. Faltam a klasszikusokat, Dickenst, az Állatfarmot, az Ahol a vörös páfrány az égig ért, a romantikus történelmi regényeket, krimiket, westerneket.

Mindegy, mi volt, elolvastam. Alabama mindene a kosárlabda, a terepfutás volt, ide mászni, onnan leugrani – a lányok imádták.

Én voltam a könyvmoly, szerettem úszni a folyóban, kirándulni az esőben, nézni a csillagokat, de soha nem sportoltam. És én tökéletesen jól éreztem így a bőrömben.

Csak bámultuk egymást Winkkel. Ő kezdte a beszélgetést, hagytam, hogy ő is fejezze be. Megfordult, megnézte a könyveket, amiket cipeltem, és ekkor megfigyelhettem: láttam a szeplőket a karja belső oldalán, a kicsi orrát, ami mintha egy babáé lenne, rövid, borostaszerű, fakóvörös szempilláját, hegyes állát.

Apám egyszer elment mellettünk. Magas férfi, sűrű, barna hajjal. Fémkeretes szemüveget hordott, léptei könnyedek, légiesek voltak. Szeretett futni, amikor éppen nem olvasott vagy könyvritkaságokat adott el a világ másik végén élő gyűjtőknek. Úgy futott, mint egy macska. Benyúlt a teherautóba, kivett egy lámpát, aztán némán visszasétált a házba, nem törte meg a hallgatásunkat.

– Midnight.

Egy hang hasított a légies csendbe. Nyomban odafordultam.

Poppy.

Az út túloldalán állt, az erdő szélén, Bellék keszekusza farmja előtt.

Két mérföld távolság mégsem olyan sok.

A fenébe.

Poppy elhaladt Bellék piros pajtája, a fészer, a vörös, horpadt tetejű, fekete zsalus ház mellett. Átment a növényekkel szegélyezett, kavicsos úton, ami az almafák közt kanyargott. Feljött a verandára, és mintha Wink ott sem lett volna, közénk állt. Fehér ruhát viselt, ami bár bő volt, finoman átölelte a testét, és sütött róla, hogy jó sok pénzt fizettek érte. Poppy elkényeztetett egyke gyerek volt, orvosszülei úsztak a halálra fittyet hányó, snowboardozó hírességektől bezsebelt pénzben. A környék egyik legnagyobb házában laktak, filmsztárok és öregedő zenészek szomszédságában.

A hajába túrt, és rám mosolygott.

– Tudod, mennyi időbe telt, míg ideértem? El sem hiszem, hogy megtettem.

Ügyet sem vetettem rá. Winket néztem, ahogy lépked lefelé a lépcsőn, megfordul, és egy szó nélkül, olyan némán, mint a lemenő nap, átsétál az úton, aztán hazamegy.

– A szüleimtől csak akkor kapok autót, ha leérettségiztem. – Csücsörített a tökéletes ajkaival. Észre sem vette, hogy Wink időközben eltűnt, mint egy szellem. – Mindezt azért, mert az engedélyük nélkül vittem el a Lexust, és ripityára törtem a hídon. A francba. Mit gondoltak, mit fogok vele csinálni?

Nem figyeltem rá. Bellék farmját bámultam: a düledező, fehér házat, a pajtát, a zöld, barna, vörös foltokat a falnak támasztott létrán.

Wink eltűnt a szénapadlás nyílásának sötét négyzetében. Kiskorom óta ismerem, de mintha most láttam volna először.

Poppy csettintett egyet az ujjával az orrom előtt, mire ránéztem: bosszús volt és gyönyörű, mint mindig, de most az egyszer nem izgatott. Az érdekelt, mi dolga van Winknek a szénapadláson. Kíváncsi voltam, hogy újra felolvassa-e a Mélység Ismeretlenét az Árváknak.

Azon gondolkodtam, milyen lehet egy ilyen lány szomszédságában, és nem Poppy mellett lakni.

Azon kaptam magam, hogy teljes szívvel azt kívánom, bár mindig is ebben a régi házban laktunk volna, szemben Winkkel és az Árvákkal.

– Midnight, Midnight, Midnight.

Poppy a nevemet hajtogatta azon a mézédes hangon, ami egykor lángra gyújtotta a bensőmet, most viszont teljesen hidegen hagyott.

Elhessegettem azt a békés, földöntúli érzést, ami Wink társaságában elfogott, és a velem szemben álló lány felé fordultam.

– Menj haza, Poppy.

Poppy lassan lehunyta szürke macskaszemét, miközben drága ruhája drága zsebével matatott. Rám mosolygott, azzal a gyengéd, szomorú mosollyal, ami igen kis erőfeszítéssel akár még őszintének is hathatott volna.

– Még nem végeztünk, Midnight. Nem végeztünk, amíg azt nem mondtam.

Rá se tudtam nézni. A Wink mellett érzett béke teljesen szertefoszlott. Csak dühöt éreztem és szomorúságot.

Poppy lábujjhegyre állt, és kezét az arcomra tette. Pillantásával belém akaszkodott, és úgy vonta magára a tekintetemet, mint horog a halat.

Küzdöttem vele. De nem olyan keményen, mint szerettem volna.

Poppy megszokta, hogy megszerzi, amit akar. Ez az igazság: Poppy mindig nyert. Mindig.