Főkép

Színészek, rendezők, operatőrök, producerek, zeneszerzők, sminkesek, díszlettervezők és még sokan mások: két filmet könnyen össze lehet kötni egy (vagy több) azonos alkotójuk alapján. Mi pedig pontosan ezt tesszük ebben az új, havi sorozatunkban: cikkírónk kijelöli, hogy az ő általa ismertetett film melyik alkotójával folytatódjon a lánc, akinek egy másik filmjével haladunk tovább, amiből a szerzőnk ismételten megnevez egy alkotót.

 

A filmes cikkláncolatba Philippe Rousselot-n keresztül kapcsolódtam be, akiről, bevallom, korábban egyáltalán nem is hallottam. Végignézve az ő közreműködésével készült filmek listáját akadt meg a szemem a Folyó szeli ketté című drámán, amelyhez kedves emlékeim kötődtek. Jópár éve már, hogy az egyik gimnáziumi angolórán ezt a filmet néztük meg nyelvtanulás céljából, és ugyan a történetre csak nagyvonalakban emlékeztem, a kellemes élmény emléke azóta is megmaradt, így jó ötletnek tűnt a cikk kedvéért újranézni. Bár általában a régi kedvencek újranézése mindig enyhe gyomorgörccsel indul, mondván az idő megszépíti, átformálja az emlékeket, szerencsére ezúttal nem kellett csalódnom.

 

Ha már Rousselot személye miatt akadtam rá újra erre a filmre, elhatároztam, hogy az újranézés alkalmával kiemelt figyelmet fogok szentelni az operatőri munkának (nem mellesleg azóta azt is megtudtam, hogy Rousselot Oscart kapott ezért a munkájáért), igaz természetesen csupán teljesen laikus szemmel. Elvitathatatlan tény, hogy a film egyik legnagyobb erőssége a képi világa, nem csupán a csodásan fotózott tájak miatt, hanem egyáltalán a nagyon erős hangulatteremtő ereje miatt. No nem utolsó szempont az sem, hogy a film egyik központi eleme, hogy a főhős édesapjával és testvérével az úgynevezett legyezőhorgászat kedvelői és szakavatott művelői közé tartoznak, amely egy különösen látványos és szép módja a horgászatnak, és amelyről lélegzetelállító beállításokat lehet filmre venni. Ez minden alkalommal lenyűgöző látvány, akárhányszor láthatjuk újra a vásznon.

 

A film maga egy kedvesen, lassan hömpölygő családi dráma, amely Montana vadregényes tájain mutatja be egy testvérpár, Norman és Paul Maclean életét gyermekkoruktól felnőtté válásukig, az idősebbik testvér (Norman) szemszögéből. Az életük alapvetően eseménytelenül telik a századforduló vidéki Amerikájában, távol a háborútól, melynek hatásából csak annyit érzékelnek a fiúk, hogy a harcra besorozott férfiak helyett nekik kell még szinte gyerekként a fatelepen dolgozniuk. Természetesen, mint kamaszodó fiúgyerekeknél szokás, ők is belekeverednek mindenféle csínytevésekbe, amikor éppen nem a legyezőhorgászattal töltik az időt. Idővel Norman elkerül a szülői háztól, továbbtanul, és csak évekkel később tér vissza a családi fészekbe, ahol szembesülni kényszerül öccse teljesen megmagyarázhatatlan módon megváltozott életmódjával – az ital és a szerencsejáték rabjaként sok problémával kell szembenéznie. No meg ott az elmaradhatatlan szerelmi szál is: Norman hiába látott világot, mégis hazatérvén a szomszéd faluban lakó Jessie Burns lesz élete szerelme, akit szépen lassan sikerül is meghódítania.

 

Ebben a pár mondatban szinte minden szerepel, ami egyáltalán történik a filmben (természetesen a nem túl számos izgalmasabb eseményt és fordulatot nem szeretném senki számára előre felfedni), de mintha nem is ezen volna a hangsúly. A filmet nézve nem gondolom azt sem, hogy bármiféle nagy erkölcsi tanulságot, vagy életbölcsességet kellene kinyerni belőle, hiszen a Folyó szeli ketté egyik felvetett témában sem ás igazán mélyre. Nincsenek kibontva a szereplők közti konfliktusok, vagy éppen a felmerülő történelmi momentumok sem. Talán az okozza mindezt, hogy az egészet Norman szemén keresztül láthatjuk, aki valószínűleg  pontosan annyit fog fel a körülötte történő eseményekből, amennyit a film láttatni enged, csak hát talán az ő nézőpontja a legkevésbé érdekes az események szempontjából, így a kép felszínes és homályos marad. A legtöbb dologra csupán utalás történik, a néző belátására és fantáziájára bízva, hogy kitalálja, mi minden történhet a háttérben, milyen mozgatórugók hajtják, befolyásolják a szereplőket. Ez a fajta távolságtartás nem feltétlenül válik kárára a műnek, a hangulata ettől egyedi, csak éppen szokatlan élmény, hogy mindig messziről szemlélhetjük csak a jelentősebb, érdekesebb eseményeket.

 

Lehet, hogy nem ez a legsikeresebb rendezése Robert Redfordnak, de ettől függetlenül nem hiszem, hogy szégyenkeznie kellene miatta egy pillanatra is – számomra mindenképpen kellemes élmény volt másodszorra is megtekinteni ezt a filmet. Viszont, ha már Robert Redford, az ő nevével szeretném, ha folytatódna a filmes cikk-láncolat, ráadásul külön örömmel töltene el, ha a következő cikk szintén egy általa rendezett filmről szólhatna, akadnak még bőven, és érdemes is foglalkozni velük. Remélem többen kedvet kapnak hozzá, hogy megismerjék az ő munkásságának ezt az oldalát is, nem csak a színészi alakításait.

 

Vagyis legközelebb Robert Redford egy másik rendezésével, a Gyávák és hősökkel folytatjuk rovatunkat.