Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 49.

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Fungistanbul: Phenology (CD)

 

Eddig nem nagyon esett szó a rovatban említett albumok borítójáról, ezért arra gondoltam, most ezzel kezdem. A török együttes olyan fotót választott, amelyen a négy zenészt és a hangszereiket leszámítva semmi sem utal a civilizációra. Növények mindenfelé, a kép túlnyomó részét egy csodálatos fa tölti ki, amely törzsén jól láthatók az évek/évtizedek nyomai, ágcsonkok, sérülések jelzik, a puszta lét sosem egyszerű a természetben. Akárcsak egy labirintusban, úgy itt is eltéved a tekintet, amely követni próbálja a vaskos központi fatörzstől a legutolsó ágacskáig ezt a kusza lombozatot. A legkülönösebbek mégsem a jobbra-balra csavarodó ágak, hanem a fa termései – a zenészek és a hangszerek. Ezt a zene ismeretében jelképesnek fogom fel: mi emberek a természet részei vagyunk, abból származunk, és tetszik, nem tetszik, csak apró elemei vagyunk az egésznek. A hangszerek között csupa hagyományos zeneszerszám található, gitár, keleti pengetős hangszerek, kézi ütőshangszerek, és valami fúvós, amiről később kiderül, hogy kaval.

 

Az album hallgatása közben gyakran gondoltam arra, hogy milyen csodálatos valami a világzene! Gyakorlatilag minden ide tartozik, amit az elszánt kereskedők vagy kritikusok már nem tudnak sehová betuszkolni. Amiben vagy túl sok van a különféle stílusokból, vagy épp ellenkezőleg, annyira nem hasonlít semmire, hogy nem lehet egyetlen polcra sem betuszkolni. Erre jó példa a török Fungistambul 2016-os albuma, ami ugyan tartalmaz népzenét, de annál modernebb, más stílusokkal is kacérkodik, s nem utolsó sorban sokkal komplexebb szerzeményeket tartalmaz.

 

A jobbára instrumentális zene ideális elmélkedéshez, pihenéshez, természetközeli állapot eléréséhez. Nyugodt tempó, lágyan hullámzó dallamok uralkodnak az albumon, főként a gitár és a kaval dominálnak, a keleti motívumoktól pedig csak egzotikusabb lesz az egész. Kedvencem a Máté Péter „Hull az elsárgult levél” dallamára emlékeztető „The Captivity”, valamint a címadó „Phenology”, köszönhetően a benne érvényesülő jazzes-rockos hatásokért. Harmadikként pedig a „Dance of The Horses” szerzeményt említem, mert egyrészt nagyon szépen adják egymásnak a stafétát a hangszerek, másrészt szerintem ebben figyelhető meg legjobban a különféle stílusok és a népi hagyomány keveredése.

 

Kinek ajánlom: jobbára merengős zene, amit főként azoknak ajánlok, akik nyugis, nézelődős muzsikára vágynak.

2016-ben megjelent lemez (Hits on Air Music).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/Fungistanbul

 

 

 

Okinawa Shimauta (CD)

 

A nagyvilágban mit sem változott a helyzet. Bizonyos országok és tájak továbbra sem restek saját portékájuk, jelen esetben zenéjük népszerűsítése érdekében cselekedni. Nem várják a csodát, a „sültgalambot”, hanem mindent megtesznek a minél szélesebb körben történő megismertetés, reklámozás érdekében. Nem kell agysebésznek lenni annak belátásához, hogy ez egyszerre jó a muzsikusoknak, a lemezkiadással, koncertszervezéssel foglalkozó cégeknek, és persze az érintett államoknak, tájegységeknek. Hiszen aki egyszer megszerette mondjuk a sivatagi rockot, az később is érdeklődni fog a stílus iránt – és ez gyakorlatilag mindenre igaz. Szerintem mindössze egy alapfeltétel van csak: legyen egyedi és minőségi, amit meg akarnak ismertetni a nagyvilággal.

 

Tavaly már írtam a 2015-ös Womexre megjelent okinawai kiadványról, amely az akkoriban megjelent előadók számaiból gyűjtött össze egy lemezre valót – a jelek szerint sikeres volt a promóció, hiszen idén már nem egy, hanem két albumot készítettek a Womexre. Az egyiken ezúttal a kortárs világzenében utazó előadók/együttesek sorakoznak egymás után, míg a másikon a helyi népzenét mutatják be.

 

Ez shima-uta névre hallgat, és nyers magyarításban szigeti dalokat jelent, vagyis olyan énekeket, amelyek szigetekre jellemzőek. Ez persze így nem sokat mond, hiszen Japán számtalan szigetből áll, de gyakorlatilag a Rjúkjú-szigetekre vonatkozik (ahol ma két prefektúra található). A stílus alapja a szansin nevű pengetős hangszer, amelyet a samiszen elődjének mondanak, és a kutatások szerint Kínából származik. Ennek a hangja, kiegészítve az énekkel, nagyjából olyan élményt jelent, mintha több száz évvel korábbi magyar népdalt hallgatnánk, egy hangszer kíséretében, autentikusan. Az idők során persze többféle shima-uta keletkezett, de ezek a felfedezését meghagyom az elszánt kíváncsiaknak.

 

A naiv stílusban megalkotott grafikájú borító mögött rejtező korongon 14 szerzemény található, amelyek egyszerre egységesek és változatosak. Az egységes alatt azt értem, hogy gyakorlatilag mindegyik szám mentes minden modernségtől, ez tényleg eredeti, romlatlan népzene. A változatossággal pedig arra utalok, hogy mindegyik tétel más és más. Van amelyik a klasszikus feleselős énekkel bír (Hanagasa-bushi), máskor egyetlen énekest hallunk csak, aki saját magát kíséri szansinon (Dunan Sunkani), de előfordul taiko dob és youbi-bue kíséret (Takouyama-Achameeguwa). Azt meg mondanom sem kell, hogy bizony az énekstílusokban is komoly eltérés van, akárcsak hangulatokban... egyedül pergős tételt nem találni a lemezen. Letisztultsága és régmúlt korokat idéző megszólalása miatt tényleg páratlan élményt jelent – dicséretes, ahogyan a mai szigetlakók ápolják, óvják ezt a kulturális örökséget.

 

Kinek ajánlom: az autentikus japán zenére vágyóknak kötelező lemez.

A 2016-os Womexre megjelent válogatásalbum (Music from Okinawa).

Bővebben a kiadvány honlapján: http://musicfromokinawa.com/en/

 

 

 

MagyarVista Social Club: Mégis a szerelem (CD)

 

Kétség nem fér hozzá szerintem, hogy az együttes világzenét játszik, egészen pontosan halmozott világzenét, ugyanis nem elégednek meg azzal, hogy a magyar népzenéhez hozzácsapnak egy-két egyéb stílust – az idén megjelent Mégis a szerelem című lemez mindegyik számát más-más „ruhába” öltöztették.

 

Az ötlet, miszerint magyar népdalokat ezen a módon modernizáljanak, ismerős, hiszen például a Góbé is hasonlóan gondolkodik dalszerzéskor. A lényegi eltérés főként az eltérő létszámból, a női énekhangból (Paár Julianna) és a muzsikusok előéletéből adódik – ez utóbbinak köszönhetően erős a jazzes hatás, amit markáns rock jelenlét egészít ki. Az összes többi (blues, latin, reggae) szintén fontos elem, akárcsak a népzene. Az, hogy a lemez a sokféle alkotóelem ellenére nem fullad káoszba, az egyedül a zenészek tapasztalatának köszönhető, akik tényleg képesek mindent eljátszani, és hozzátenni azt a pluszt, amitől egyediek lesznek.

 

Szokás szerint csak a mennyiség okozott nehézséget a kedvencek kiválasztásakor, ugyanis háromnál jóval több jutott eszembe, amikor a sokadik meghallgatás után végre leültem a monitor elé. Az nem képezi vita tárgyát, hogy az „Inkább mégse” kihagyhatatlan, hiszen a Kőmíves Kelemen ballada ezen változata annyira sűrű lett, amelynek bonyolultságát elsőre nem sikerült teljes mértékben felfedeznem. Úgy indul, mint egy rocknóta, hogy aztán balladatempóra lassuljon, majd a refrénnél elkóboroljon a jazz irányába, aztán ez váltakozik egészen a befejezésig. A „Csak egy kicsit” című szerzemény hallatán nekem azonmód egy esztrádzenekar jutott az eszembe, ahová beült egy ráérő hegedűs – és időnként mindenki rockkal kacérkodik. Harmadik helyet pedig holtversenyben a latinos-Santanás „Szép csendesen” kapta, a karibi lüktetéssel bíró, trombitával megbolondított címadó „Mégis a szerelem”-mel egyetemben.

 

A végére már csak két megválaszolatlan kérdés maradt. Elsőként arra nem találtam a választ, hogy miért nem népszerűbb idehaza a MagyarVista Social Club. Legfőképp azonban arra vagyok kíváncsi, hogyan működik ez a zene élőben, koncerten mire képesek a zenészek. Remélem legkésőbb jövőre sikerül megnéznem egy koncertjüket.

 

Kinek ajánlom: magyar népzene megbolondítva mindenféle stílussal, minden magyar világzenére kíváncsinak erősen ajánlott.

2016-ben megjelent album (Gryllus).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/MagyarVista/