Főkép

2015-ben A koboldcsászár kapta a legjobb fantasy regénynek járó Locus-díjat, de három további rangos fantasy díjra is jelölték. Mindez azt bizonyítja, hogy a díjakat kiosztók (a szakértők, illetve a közönség egyaránt) éheznek az újra, a szokatlanra, a végre-valami-másra abban a zsánerben, ami eredetileg pont úgy született, hogy mindezt adta. Ugyanis A koboldcsászár, miközben számos klasszikus fantasy (és néhány steampunk) elemet használ, alapvetően más, mint a tipikus fantasy regények.

 

A főhős, Maia félig kobold, félig tünde. Az apja a tündék birodalmának császára, túl korán elhunyt anyja pedig a koboldok urának leánya. Maiát apja félvérsége okán egy isten háta mögötti faluba száműzi még gyerekként, és teljesen kizárt, hogy valaha is császár legyen belőle. Kivéve, ha lezuhan az a léghajó, melyen a teljes császári család utazik… Az újdonsült császárnak nyomban az lesz az első, irdatlanul nehéz feladata, hogy kiderítse, ki szervezte a merényletet – ám hamarosan azzal is szembe kell néznie, hogy van, aki őt szeretné eltenni láb alól… S mindezt úgy, hogy a fiú mit sem tud uralkodásról, udvartartásról, intrikákról, hatalomról – és nem is szeretne tudni ezekről. Ő egy alapvetően békés figura, annak ellenére is, hogy a mellé adott, szintén száműzött tünde uraság szinte pokollá tette a gyermekkora azon részét, amit imádott édesanyja nélkül kellett töltenie. Az ölébe hullott, vagy inkább vállára nehezedő hatalommal, felelősséggel nem tud mit kezdeni – de ha már így alakult, legalább megpróbálja. És rá kell jönnie, hogy milyen iszonyatosan nehéz és magányos az uralkodók élete…

 

Bár nem érheti szó a cselekményt, hiszen kellően izgalmas, még ha vannak is előre sejthető fordulatai, a regény savát-borsát Maia személyisége adja. Az, ahogy viszonyul mindahhoz, ami egyik napról a másikra rászakad. Küzdelme a hatalom buktatói ellen, erőfeszítései, hogy jóra használja mindezt, hogy építsen, jobbítson, hogy segítsen az alattvalóin, valamint kobold létére rendkívül emberséges lénye kivételessé teszi Maiát a fantasy irodalomban, és persze a valódi világban és történelemben sem nagyon lehetne hozzá foghatót találni.

 

Mégsem nevezném idealistának a regényt, egyszerűen csak pozitív a főhőse, és merészel olyan témákat behozni a fantasy irodalomba, mint a megkülönböztetés különféle formái, s ezekről úgy írni, hogy az olvasó azt érezze, lehet ezt jól is csinálni, lehet az előítéleteket, a lenézést, az értetlenségből és tudatlanságból fakadó ellenérzéseket máshogy is kezelni, mint szépen hangzó, ám üres szavakkal, elvekkel. Maia a cselekedetei által bizonyítja be, hogy méltó a tündék országának császári címére.

 

De nem Maia az egyetlen érdekes szereplő, a többieknek is megvan a maga egyénisége és jól kidolgozott motivációi. Az írónő az intrikákkal terhelt császári udvarban felbukkanó különféle karakterekkel mutatja meg, hogy nem minden fekete vagy fehér. Érdekes a két külön faj kultúrájának leírása is – a sötét bőrű koboldok egyértelműen a cigányok, az afro-amerikaiak vagy mondjuk hispánok fantasy-beli megfelelői, és az olvasó könnyen úgy érezheti, hogy az orrukat magasan hordó tündékkel szemben sokkal több szeretet és összetartás van bennük.

 

Hanem szereplőből azért túl sok is van. Sajátos fűszere A koboldcsászárnak a nyelvezet, mely, nem is tudom, mintha a holland és a román nyelvek keveréke lenne, és anélkül, hogy sűrűn odalapoznék a regény végi függelékhez, melyben a szereplők és idegen szavak olvashatók, iszonyú nehéz lenne néha követni, hogy ki kivel van. Ez meg tudja akasztani az olvasást, de más komolyabb problémám nincs a regénnyel. Hacsak az nem, hogy nem biztos, hogy lesz folytatása. Kár volna ezt a nagyszerűen felépített világot csupán egy regényre használni…