Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Javier Paxariño Trio: Dagas de Fuego Sobre el Laberinto (CD)

 

Javier Paxariño régóta ismert és elismert játékosa a spanyol gyökerű világzenei játéktérnek, felsorolni is nehéz, hány csodálatos zenei projektnek volt megalkotója, részese, meghívottja, dédelgetett húzóneve. A granadai születésű fuvolás-szaxofonművész a karrierje kezdetén az egykori mór zenei hagyomány jazz-színtérbe vonásán ügyködött, közreműködött Federico Garcia-Lorca A csodálatos vargánéjának zenés-táncos színrevitelében, részt vállalt a Radio Tarifa számos felvételén és koncertjén (miközben önálló albumok egész sorát jelentette meg különböző játszótársakkal, köztük az ihletett Temurát Glenn Velezzel…). Idő kérdése volt, mikor sodródik mellé néhány zenész, aki ugyanúgy és ugyanarra kattan – nos mostanában így turnézik, a saját triójával, állandó zenésztársakkal: Josete Ordonez gitárossal, és az ütős Manu de Lucenával, s így jutott el tavaly a Womex keretében Budapestre is.

 

Ezt mindenképpen hallani kell! Minden koncerten finoman tovább alakuló zeneszövet, egész spanyolhon zenei hagyományának szelíd tükre a 2014-ben kiadott lemez, a Dagas de Fuego Sobre el Laberinto; van itt minden, spanyol vágánsdaltól és tengerésznótától jazzköntösbe tekert flamencoig, szefárd finomságoktól Rabih Abou-Khalil úd-játékát szaxofonba csalogató feldolgozásig – a dolog, ami a fülünkbe mászik egyszerre egy sokféle hatás járta vidék zenehagyománya, és mindaz, amit a három zenész a maga kedve szerint hozzárak. Paxariño olyan, amilyennek a faunokat képzelem, Ordonez lazán vált lantról vonósra, majd vissza gitárra, játékmódokból bogozva könnyű kézzel jól felismerhető sajátvilágot, de Lucena meg mintha soha nem lenne egyedül a dobok mögött… mindenképpen hallani kell, és legalább egyszer élőben. Mert amit a felvételek sávjai, a stúdió lehetővé tesznek, azt bátran használt modern technikával, looppal cseni a színpadra is a trió, feltárva a felépülését is e zenéknek – mint mondtam, minden koncerten tovább finomuló zeneszövet ez, az egymással beszélgető zenészek estéről estére újrafogalmazzák egymásnak is a mondanivalót.

 

Ők mindezt mediterrán jazz-nek hívják – én nem a nevére vagyok kíváncsi, hanem újra és újra erre a zenére. Nekem varjak késéles tollai repülnek a Landrón y kumardji szaxofonlapja fölött, beköltözöm Mandópolisba, újra és újra elragad a Laberinto… és nagyon szeretném még élőben hallani őket, szeretném hallani, hová bokrosodnak az új dalcsírák, legalább annyira közelről szeretném hallani őket, mint itthon, a Womexen, ahol fogalmam sem volt, mi következik, amikor a színpadra léptek, de odagyökereztem e zene elé, és megszűnt számomra minden egyéb, idő, lehetőségek, egyéb varázslatok – nem engedett el, amíg tartott, és ezt nagyon jó volt érezni: a pillanatot, ahogy a legnagyobb örömmel csak úgy telik.

 

2014-ben megjelent lemez (Icarus).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/javierpaxarinotrio/

 

 

 


Damir Imamović’s Sevdah Takht

 

Damir Imamović lázadó. Ezt nem gondoltam volna – hogy ennyi színe van a sevdalinkának, hogy egy ilyen erősen hagyományba ágyazott, kultúrával körbejárt, nagy tisztelettel életben tartott és meglehetősen ősi zenében így néz ki a lázadás… hogy ne mondjam, ilyen kevésen múlik. Szerintem ez az erősen hagyományozott, kanonizált zene nem elsősorban a ténytől modernizálódik, hogy Imamović és zenészei nem ragaszkodnak a népi hangszerek szigorú használatához, hogy bátran elektronikához nyúlnak, sokkal inkább attól, ahogy játszanak a játékmódokkal az új játékszerek tágabb lehetőségein át, ahogy a megváltozó alapra az énekes is bátrabban engedi rá a maga érzelmes értelmezését – ami nem is teljességében a magáé, hiszen zenei kutatásait tükrözi. A sevdah bosnyák nemzeti kincs – el lehet képzelni, mennyire botránynak érzik a többi „őrző” az efféle elhajlást.

 

Holott minden hagyomány ettől él. Ez a török időktől folyamatban tartott örökség is attól élt, attól maradhatott „folyamatban”, hogy korokon át be- és elfogadott hatásokat, hogy invencióval teli zenészek időről időre el merték játszani kicsit másképp. Tény, esetünkben a lázadás pont ez a kicsit másképp, pont az a szuverenitás, ami süt Damir Imamović és zenekara hozzáállásából. Minden hagyomány ettől marad élő – ha valaki a tiszteletteljes ismétlésen túl belelélegzi a saját lelkét, ha észreveszi a rokon zenei környezet nyújtotta egyéb lehetőségeket, amivel kiemelhet-nyomatékosíthat, vagy eltakarhat-simíthat számára lényeges elemeket a tanultból. Imamović ehhez megtalálta a megfelelően bátor zenészeket Nenad Kovačić és Ivan Mihajlović személyében, s így lehet együttesével a saját kulturális közegében botrány.

 

Hiszen a balkán egymásra haragvó szoros szomszédságai önmeghatározásuk sarokköveiként tekintenek ezekre az apró különbségtételekre – egy hangszer játékmódjában akár –, amelyek a sevdah születésekor e formában korántsem voltak ennyire lényegbevágók. A Sevdah Takht már a névválasztásával ez ellen tüntetett – kiválasztva a perzsa eredetű szót, amely a környező népek és népcsoportok számára is nagyjából ugyanazt jelenti. Hiszen e zenei forma első megcsontosodása idején (a közös, oszmán uralom jelenlétében) nem ezek a különbségek voltak lényegesek. Damir Imamovićot a sevdah közös gyökerei érdeklik a leginkább, és veszi a bátorságot, hogy kortárs eszközökkel ássa ki őket. Milyen érdekes, ha végiggondoljuk: így válhat lázadás a hagyomány valódi tiszteletéből. Én egyszerűen csak szeretem hallgatni…

 

Az együttes weboldala: http://www.damirimamovic.com/

 

 

 

Forabandit: Port (CD)

 

Ez kérem a nép- és világzenei Cream. Mondjuk úgy, a középkori vándortrubadúrok hagyományait tiszteletben tartó változat. Az okszitán mandolinos Sam Karpenia, Ulas Özdemir, a török baglama-játékos, és Bijan Chemirani az ütőknél egyenként, különböző formációkban és önálló jogon is élettel töltött már nem egy, nem két helyen mediterrán világzenei színpadot – együttzenélésük érdekesen sorsszerű véletlenek összjátékának köszönhető; mindenesetre a sors ez esetben olyan paklit kevert, amelyben csupa ász van…

 

Ami meg is látszik a közös produkción. Egymást folyamatosan kihívó, rokon hangulatú ének- és hangszeres szólamok vívnak itt vértelen, gyönyörű küzdelmet, csupa világnak feszülő zenei mellkas – egykori háborús és kulturális ellenfelek találják meg egymásban a rokon kivagyi-vonást. Valahol elképesztő, hogy a folyvást ellenpontozó ütő-játékra egy mandolin és egy baglama micsoda feszültséget képes generálni, mennyi tüzet… A játékosok folyvást kihívják egymást – hogy végül kiegyezzenek a döntetlenben. Hiszen közben egymásra mosolyognak, hiszen elismerően bólintanak a méltó kihívást hallva. Lovagkori zene, az egykori ideálok attitűdjével, egyszerre két (olykor több) hagyományt idéz meg, megmutatni bennük e legmélyebben közöset, a pontosan ugyanolyat. Okszitán ének és török kántálás, egymástól térben, tőlünk időben távoli – mégis egymásra, s egymásban magára ismerhet.

 

Egyszerűen gyönyörű. Nem mindig hangol magára, nem mindig engedem, hogy befonjon, mert tényleg vele feszülök én is. De megtanulhatom belőle, hogyan nem engedem el a vitát, a vitában a másikat, hajtva a győzelmet, akárcsak a másik – holott ez a közös teher bennünk, ez a győzelemvágy, hogy eluraljuk a másik világát. Egyszerűen gyönyörű, ahogy ebből az eluralásból nem lesz semmi a dalaikban – ahogy végül egybefonják (ha mást nem képesek) akár az engesztelhetetlenséget, a haragot. Egyszerűen gyönyörű, ahogy értik egymást a szerelemdalokban, ahogy perben, haragban, szerelemben végül valójában egymás játékában gyönyörködnek. Ez is egyfajta engesztelődés – a közös zenélésen át.

 

2014-ben megjelent lemez (Buda Musique).

Az együttes weboldala: https://www.facebook.com/forabandit/