Chevelle: The North Corridor (CD)

Egyrészt nyilván az én szegénységi bizonyítványom, másrészt viszont elég sokat elárul az amerikai Chevelle-ről, hogy a nevüket még egészen a közelmúltig is képtelen voltam megjegyezni. Mindig csak úgy élt a fejemben a banda, mint „az a Toolos metal cucc”, és ez ellen nem igazán tudtam semmit se tenni, pedig, amikor később jobban utánuk kerestem, kiderült, hogy egy több mint húszéves zenekarról van szó, akik eddig több mint négymillió lemezt adtak el csak az Egyesült Államokban. Nem kispályás csapatról beszélünk tehát, és a The North Corridor névre keresztelt nyolcadik albumukra sem lehet azt mondani, hogy bármilyen szempontból fércmű lenne, de azért alapjaiban sem fogja megrengetni a zenei világot.

 

A Chevelle-t két testvér alapította még 1995-ben, és ők továbbra is stabil tagjai a zenekarnak, de úgy általánosságban is elmondható, hogy meglehetősen szilárd alapokon áll a banda: kevés tagcsere, folyamatos jelenlét, világos stílusirány – nincs tehát különösebben sok kérdés őket illetően. Ugyanakkor tényleg nagyon nehéz önmagában vizsgálni a munkásságukat, mert annyira sok szállal kötődnek öt évvel korábban indult pályatárshoz, a Maynard James Keenan vezette Toolhoz. Egyrészt, Peter Loeffler hangja mind tónusában mind manírjaiban nagyon hasonlít Keenanéhez, bár utóbbi az agresszív vokalizálást már szinte teljes elhagyta az elmúlt években (évtizedben?), valamint Loeffler szólamaiban azért jóval több a „hiszti”, ezzel is inkább az alter-mainstream (van ilyen egyáltalán?) felé elmozdítva a végeredményt. De ez a zenei anyagra is vonatkoztatható, a Chevelle ugyanis sokkal inkább gondolkodik a hagyományos verse-refrén-verse-refrén felépítésben, mint a Tool, így az ő esetükben kinéz pár sláger is. Jutott is belőlük a The North Corridorra bőven: már az első single a „Joyride (Omen)” is hamar beeszi magát az ember fejébe/fülébe, de a nyitó „Door to Door Cannibals” is egy kiváló példája a modern metal daloknak, mert kellően agresszív és dallamos ahhoz, hogy a fősodros és undergroundabb igényeket is kielégítse. Mondjuk, lehet, hogy többeket épp ez a középutasság fog elrettenteni az albumtól, pedig néha azért ilyen is kell.

 

Főleg azért, mert nem mondható egy pillanatig se, hogy a The North Corridor ne nyújtana remek szórakozást. A „Rivers” például úgy kezdődik, mintha egy elfeledett Placebo dalt hallanánk, de aztán a hatásos felvezető után beröfög a metal (bár a refrén téma kicsit túlságosan emlékeztet a Slipknot „The Devil in I”-jára), és egy igazi hajrázós/elszállós tétel bontakozik ki belőle. Az ezt követő „Last Days” szintén egy gyöngyszem, ami az album legjobb riffjét hozza – kár, hogy ezekből a Meshuggah-s disszonáns túrásokból nincs több, ez ugyanis, a dühösebb énekkel és a jól eltalált váltásokkal együtt, nagyon jól áll a zenekarnak. Az egyetlen nyugisabb, utaztatósabb dal az albumon a „Punchline”, ami nyugtalanító atmoszférájával és tripes jellegével ismét megidézi a Tool szellemét (sőt, itt még a szöveg is hasonló témákat kerülget, bár nem olyan költőien, mint Keenannél). Amiből itt még csak kis ízelítőt kapunk, az a záró „Shot from a Cannon”-ban már teljes pompájában mutatja meg magát, ott ugyanis a dal felétől végleg elszakad a cérna, és olyan noise-os jammelésbe megy át az egész, ami még a Sleepnek is becsületére válna.

 

Nem könnyű tehát az ember dolga a Chevelle-lel, mert egyik oldalról képtelenség fogást találni rajtuk, mivel jó dalokat írnak, a hitelességükhöz sem férhet kétség (erre azért a 21 éves fennállás elég jó garancia), és ez a nu/alternatív-metalos közeg sem telített manapság már annyira (most hirtelen csak a nyilván más kategóriába eső Deftones jut eszembe), hogy ne esne jól néha egy-egy hasonló lemez, mint a The North Corridor. Viszont a Tool mellett még mindig csak kistestvérként tudok gondolni a Loeffler családi cirkuszra, mert annyi eredeti ötlet viszont nincs benne, hogy ne adnám oda a teljes diszkográfiájukat az új Tool albumért. Persze azt sem tartom kizártnak, hogy valaki épp a némileg könnyedebb zenei- és hangulatvilágot fogja kedvelni a Chevelle-ben (kemény ez is, csak legfeljebb nem annyira nyomasztó), nekik viszont tényleg maximálisan ajánlom ezt a lemezt, mindenféle keserű szájíztől mentesen.

 

A lemezen elhangzó dalok listája:

1. Door to Door Cannibals 

2. Enemies

3. Joyride (Omen)  

4. Rivers

5. Last Days 

6. Young Wicked

7. Warhol`s Showbiz

8. Punchline

9. Got Burned

10. Shot from a Cannon

 

A zenekar tagjai:

Pete Loeffler – gitár, ének

Sam Loeffler – dobok

Dean Bernardini – basszusgitár

 

Diszkográfia:

Point #1 (1999)

Wonder What`s Next (2002)

This Type of Thinking (Could Do Us In) (2004)

Vena Sera (2007)

Sci-Fi Crimes (2009)

Hats Off to the Bull (2011)

La Gárgola (2014)

The North Corridor (2016)