Beleolvasó – Majsányi Kati: Erdőmese

Fülszöveg:

Mi történik, ha a tündérek világa találkozik az emberekével? Vajon megértik-e egymást? Szeretet vagy gyűlölet alakul ki köztük, vagy esetleg a szerelem dúlja fel a két világot? A király első lovagja hatalmat, gyönyörű feleséget szerez vitézségével, s a királyi adománnyal, tudtán kívül, tündér lakta erdő birtokosa is lesz. A vadon rejtekében már hosszú idő óta háborítatlanul éltek a tündérek, manók, koboldok. Békés világukat feldúlja Csanád lovag, a vidék új ura: itt építteti fel várát. Az erdő védelmezője, a csodálatos erdőtündér bosszút esküszik. Az erdőt egy szörny keríti hatalmába, nyomtalanul eltűnik a várúrnő, s a vár elátkozottá válik. Az itt nevelkedő két apród, Márton és Detre, a vár és az erdő közti harcok középpontjába kerül. Izgalmas kalandok és veszélyes harcok árán érnek férfivá, sőt lovaggá. És egy valódi lovag életéből a szerelem sem hiányozhat. Majsányi Kati második regénye, az Erdőmese megidézi a középkor hangulatát és egy varázslatos világot, mely a természet csodáit és az erdő szeretetét hirdeti.

 

Részlet a regényből:

Rongyos, szürke felhőket kergetett az alkonyati szél. Süvöltve vágott be a fák közé, kemény kezével cibálta a leveleket, amelyek színesen kavarogva hulltak alá, s kora őszi avarként borították be a földet. Borzongott az erdő, sóhajtott, és összébb húzták magukat a bokrok is, meglapulva a hajlongó fák tövében.

Rejtelmes, vad, ősi erdő volt ez: százados tölgyfái közt korhadó törzsek hevertek, zöldellt rajtuk a moha, páfrányok tárták szét csipkésen szeldelt levelüket a fény felé nyújtózva, mely nehezen tört magának utat a zöld vadonban, akárcsak a nagy ritkán idetévedő ember. Keskeny csapások mutatták, merre jár itt a szarvas, őz, vaddisznó, s nyomukban az ember, a vadász. Nyár vége volt, s a szél már az ősz fenyegetésével zúgott a fák között.

A rohanó felhők miatt hirtelen esti sötétség borult az amúgy is árnyékos erdőre. Alig lehetett észrevenni azt az alaktalan, sötét gomolygást, amely hangtalanul nyomult előre a fák között, meg sem roppantva a lehullott avart. Mint fekete köd, terjengett, hullámzott előre, közepében nem is annyira látható, inkább érezhető volt valami még feketébb tömeg, melynek súlya alatt némán hajolt meg a fű és a bokor.

A távolban zaj támadt. A sűrűből egyre erősödő lódobogással egy csapat páncélos lovag vált ki. Lassú ügetésben közeledtek a keskeny vadcsapáson. A lovak csendesen bólogattak, de az egymáshoz verődő fegyverek megcsörrentek lépteik ritmusára. Hatan voltak a lovagok, s mellettük kaptattak a fegyverhordozóik. A hat fényes páncél, a drága fegyverzet s a pajzsokon az előkelő családok címere halványan derengett a leszálló sötétségben. A lovagok oldalán kard, kezükben lándzsa, harcra készen. Feszült tartásban ülték meg a lovat, s óvatosságra vallott, ahogy fürkészve maguk köré pillantgattak. A fegyvernökök hátán íj és nyíl, az ő kezükben is lándzsa. Ők is gyanakvóan néztek a rejtelmes árnyékok felé, s fel-felkapták a fejüket, ahogy mozdult egy ág, s besüvöltött fülükbe a szél.

Mégis a paripák vették észre a közelgő veszedelmet, mikor emberi szem még nem tudta megkülönböztetni a fák között lapuló homálytól: felhorkantak és visszahőköltek, megérezve a tömören és dermesztő némasággal közeledő árnyat. A sötétség közepén egyszerre felizzott egy szempár, csak ez mutatta, hogy élőlény rejtőzik ott, emberi szemnek láthatatlanul. A lovak horkantására megtorpant a gomolygás, sőt vissza is húzódott a fák között, a szél hirtelen elült, az erdő mozdulatlanná dermedt. Riasztó csend borult a tájra.

Az első lovag felemelte a kezét, megálljt parancsolva.

– Ez volt az? – szólalt meg rekedten. – Ez az a Szörny? – fordult a nyomában járó két lovaghoz elfojtott indulattal. – Ezt nevezitek ti Szörnynek? – Azok szó nélkül bólintottak, s mereven bámulták a sötét ködöt.

A talpig fegyverbe öltözött harcosok felmordultak.

– Tréfát merészeltek űzni velünk? – fakadt ki az egyikük. – Miféle Szörny ez? Ez csak kavargó köd!

– A gyávaság elvette az eszeteket! – támadt rájuk a másik is.

A két lovag nem válaszolt az indulatos kitörésekre, mintha meg sem hallották volna. Az első lovagra szegezték a tekintetüket.

– Uram! – lépett előre elszántan az egyik, senki másra nem ügyelve. – Engedd, hogy mi küzdjünk meg vele!

Láthatólag az elöl álló, szálas termetű, testtartásával is kimagasló lovas volt a vezér. A sisakja alól sötét szakálla, izzó szeme tűnt csak elő.

– Hol voltatok akkor, mikor az úrnőtöket kellett volna védelmezni? Rátok bíztam a feleségemet, és Isten legyen hozzátok irgalmas, nem óvtátok meg! Most meg azt mondjátok nekem, hogy ez a köd nyelte el? És hogy ti majd megküzdötök vele? – A hangját nem emelte fel, lassan, szaggatottan törtek elő a szavak, mégis rettenetes volt, mikor szembefordult a két lovaggal, szálfaegyenes derekával, széles vállait borító páncélingében, kihúzott, hatalmas, pallosszerű kardjának markolatát szorítva. Maga volt az élő düh és a robbanásra kész indulat.

– Higgy nekünk, uram! Varázslat vette el az erőnket! – hajolt előre a nyeregben a lovagok egyike. A hangjában végtelen keserűség volt. Ám hiába várta a választ. A vezér keményen összeszorította a száját, nagy erővel fékezve magát.

– Küldj hát a halálba minket! Rászolgáltunk! Elvezettünk ide, a Szörny nyomába, most engedd, hogy mi vívjunk meg vele! Hadd mossuk le a gyávaság vádját magunkról a halálunkkal!

– Nem kerülhetitek el a büntetést… ítélkezem felettetek, ha visszatérünk a várba! Arra azonban nem vagytok méltóak, hogy itt hősködjetek! – Szilajon csapott egyet az öklével a nyeregkápára. – Megtiltottam nektek, hogy az erdőbe lépjen az asszonyom! Tudtátok, mégis megszegtétek a parancsomat!

– Lehet-e asszonyunknak megtiltani bármit is? – védekezett a másik lovag elgyötörten. – Ki akart lovagolni, és mi nem tehettünk mást, mint hogy követtük… Meghallotta a dalt, és nem volt maradása!

– Az a dal! – robbant ki végre a várúr haragja, elsöpörve minden önfegyelmét. – Legyen átkozott az is, aki énekelte! De ti, ti mit tettetek? A sorsára hagytátok! Eltűnt? Egyszerűen eltűnt? És most ezzel a köddel akartok megküzdeni érte? Nincs rátok szükségem! Hátra! El a szemem elől!

A két lovag csüggedten hátrahúzódott, a többiek mögé. Sápadtan, lehorgasztott fejjel ültek a lovukon, sorsukra várva.

Hat napja történt, hogy az úrnőjüket kísérték ezen az úton. Milyen boldog volt aznap Liliána! Könnyedén táncoltatta a lovát, vidáman biztatta gyors ügetésre, s a kíséretét hamarosan lehagyta a kanyargós ösvényen. Ők meg, hogy egy pillanatra szem elől veszítették a fák között a sötéten göndörödő fürtjeit, arannyal hímzett, bíborszínű köntösét, hevesen noszogatták a lovukat, hogy a nyomába érjenek. Ketten alkották a kíséretét, Keve és Bátor, őket követte a vár egy kisebb apródja, Jakab, aki zeneszerszámokat cipelt a várúrnő után. Asszonyuk az erdei lányhoz igyekezett, aki dalával oly sokszor felvidította régebben, míg a várúr meg nem tiltotta az erdei kirándulásokat a feleségének. Ám a várúr most messze járt, és Liliána az erdőbe vágyott. A fák halk neszei közül újra felhangzott a dal, az erdő egyre elhagyatottabb mélységeibe csalogatva Liliánát, és ő nevetéssel válaszolt rá. Még ott úszott a fák között a hangja, tisztán hallották, aztán egyszerre elhalt. Ijesztően csendes lett az erdő akkor is, akárcsak most. Ők megrettenve tekintettek körül, most látták csak, milyen különös és ismeretlen rengeteg veszi körül őket, és akkor szembe találták magukat a megmagyarázhatatlannal.

Most is értetlenül gondolnak vissza arra az iszonyatra, ami akkor átjárta őket. Nem történhetett az varázslat nélkül! Bénultan nézték, ahogy a sötét köd előkúszik a fák közül, körülveszi az úrnőt, beburkolja, amíg teljesen eltűnik benne, és mire ők feleszméltek, s kezük-lábuk mozdulni is tudott már, se a sötét köd, se ő nem volt sehol. A kétségbeesés erejével kezdték keresni, hangosan kiáltozva a nevét, harcra hívva a Szörnyet, átkozódva, szívszorító rettenettel, mindhiába. Halálra váltan vizsgáltak meg minden fűszálat, kutattak át minden bokrot, de nyoma sem volt se a Szörnynek, se asszonyuknak.

Azóta folytonosan úton vannak: elvitték a hírt uruknak, Csanád lovagnak a királyi udvarba, megadva magukat minden büntetésnek. Vele együtt tértek vissza, pihenés nélkül nyargalva át az országot, hogy folytassák a kutatást az úrnő után.

S most itt van előttük ugyanaz a sötétség, a felvillanó, parázsló szem, itt áll előttük a Szörny ismét, s ahelyett, hogy elszántan nekironthatnának, hogy minden gyűlöletükkel és kétségbeesésükkel miszlikbe aprítsák, tétlenül kell nézniük, mit tesz az uruk, akihez lovagi esküjük köti őket.

– Elő a nyíllal! Lőjetek a közepébe! – intett Csanád a fegyvernököknek. Arca kőkemény volt. – Hadd lássuk ezt a nevezetes Szörnyet, előbújik-e, ha megtűzdeljük nyílvesszővel!

A fegyvernökök előrehúzódtak, és gyors egymásutánban kirepítették a legerősebb nyilaikat. A köd pereméhez érve azonban lehullott mindegyik, mintha páncélba ütköztek volna, olyan erős páncélba, amelyet nem visz át a nyílvessző.

A várúr megkövült tekintettel nézte. Soha nem látott még hasonlót sem. Kell lennie valami magyarázatnak, gondolta, vagy mégis igaza lenne annak a kettőnek, aki egyfolytában varázslatról beszél?

– Én középen, ti két oldalról! – szólt oda nyersen a másik három lovagnak, akik szorosan mellette álltak, és hitetlenkedve nézték a földre hulló nyílvesszőket. Már nem volt gúny a pillantásukban, ahogy felzárkóztak Csanád úr mellé. Kardjuk markolata megnyirkosodott a kezükben.

– Rajta! Liliánáért! – tört ki a rettenetes csatakiáltás a várúrból.

– Liliánáért!

Pusztító indulattal vágott neki a négy páncélos lovag, hogy a nehéz csatamének patáival belegázoljanak a sötétségbe, hogy megkeressék a sötétség szívét, a világító szemek mögött rejtőző ismeretlen lényt, és elpusztítsák. A vad harci kiáltás betöltötte az erdőt, ott rezgett a fák között, riadalmat keltve az erdő mélyén lapuló állatokban is. A sötét köd azonban nem vonult vissza, csak a fénylő szempár rebbent meg egyszer, élesen felvillant, aztán kialudt. A harchoz szokott hatalmas paripa ebben a pillanatban nyihogva meghőkölt, s felágaskodva tiltakozott.

– Rajta! Gyerünk! – markolta meg keményen a zablát a lovag, megfékezve a lovát. – Vágtass, átkozott! Gyííí!

Az végül nekilódult, horkantva, vonakodva belépett a sötétségbe, amely most már nem volt áthatolhatatlan, nem úgy, mint az előbb: lágyan hullámzott körülöttük, szinte tapintható puhasággal. Füst és bűz csapta meg a várúr orrát, könny szökött a szemébe, majd hirtelen újra felparázslott a két égő szem, egészen közel a toporzékoló, riadozó lóhoz.

A társait nem látta a lovag, csak a paripák fújását hallotta maga mellett. Az állatok páni félelme rá is átragadt. Sosem érzett rettegés borzongatta meg.

– Menekülj innen! – ösztökélte valahonnan egy hang, maga sem tudta, honnan jön, kívülről-e, vagy a lelke mélyéről. Soha, egyetlen ellenfelével szemben sem érzett ilyen félelmet, amely most torkon ragadta. Mielőtt azonban megfutamodhatott volna, hirtelen élesen, tisztán felragyogott előtte a felesége arca, és ez elég volt ahhoz, hogy úrrá legyen a rettegésen; hiszen erre várt, itt van előtte a Szörnyeteg, aki elragadta az asszonyát! A félelemnél hatalmasabb indulattal, gyűlölettől remegve kutatta tekintetével a sötétség mélyét. A szemébe vágó fény azonban elvakította, s csak egy formátlan tömeg rémlett fel előtte.

A lovag izmai megfeszültek, ahogy vasmarokkal megragadta a kardját, készen arra, hogy lesújtson oda, ahol a Szörny testét sejtette. A csapás azonban elmaradt. Hiába erőlködött, érezte, hogy tehetetlenné vált: a mozdulata elakadt, hatalmas ereje semmivé lett. A karja bénultan csüngött, mozdítani sem tudta. Aztán lassan nemcsak a teste, de a gondolatai is megfagytak: a Szörny izzó tekintete minden érzést, indulatot kitörölt a szívéből.

A megfoghatatlan jelenés ezután a mellette álló lovagokra villantotta a tekintetét, mielőtt azok támadhattak volna. Hiába voltak a drága fegyverek és páncélok, a harchoz öltözött lovagok egyetlen csapást sem tudtak ejteni rajta. Mozdulatlanul, öntudatukat vesztve ültek a meg-megremegő lovak hátán. A fegyvernökök ugyanarra a sorsra jutottak, mint az uraik.

Csanád lovag nem tudta, meddig tartott a bénultsága, amíg nem hallott hangot, nem érezte a testét, nem tudott megmozdulni. Nem tudta azt sem, hogyan oszlott el a sötét köd. Mikor társaival együtt lassacskán magához tért, a nap éppen lebukott a fák között. A lovak olyan kimerülten lógatták a fejüket, olyan csatakosak voltak, mintha mérföldeket vágtattak volna, s ők maguk is ólmos fáradtsággal emelték fel a tekintetüket, mély álomból ébredve. Kábultan és értetlenül bámulták egymást: a zsibbadtság lassan oldódott bennük, de a lelkük továbbra is néma maradt. Az a gyilkos düh, gyűlölet, bosszúvágy, amely ide hozta őket, nyomtalanul elszállt belőlük. Csak valami mély szomorúságot éreztek, ahogy egymásra néztek, olyan mély szomorúságot, amelyet eddig nem ismertek.

A két, harctól eltiltott lovag távolról figyelte, hogyan nyeli el a fekete köd a társaikat. Látták a felvillanó fényeket, amelyek áttörték a sötétséget, de semmi más nem vallott küzdelemre: se kiáltás, se fegyvercsörgés nem ért el hozzájuk.

– Nem tehetünk semmit – szólalt meg az egyikük tompán. – A Szörny még nagyobb lett, mint volt!

– Megmozdult! Visszahúzódik a fák közé! – mutatott oda hirtelen a másik, és valóban távolodni kezdett a köd, s mögüle, mintha sötét takarót húztak volna le róluk, előbukkantak a szoborrá merevedett lovagok, fegyvernökök.

– Meg kell találnunk a fészkét! Kell lennie valahol! Ott rejthette el asszonyunkat is, a rejtekhelyén! – mondta sápadtan Bátor lovag.

– Csak óvatosan! – szisszent rá ez. – Ne veszítsük szem elől!

Mire a várúr és társai lassan megszabadultak a bűvölet hatásától, a Szörny is, a két lovag is eltűnt. S a nyomukban, akire nem figyelt oda senki eddig: Bátor lovag fia, Jakab, a vár legkisebb apródja.