Főkép

Ismeritek azt a kisgyerek típust, aki tücsköt-bogarat összeszed? Térdig gázol a patakba, hogy piócákat gyűjtsön, a zsebében törött szárnyú madár, a vállán lepkeháló, és folyton azért perlekednek a szülei, hogy ne hozzon haza több kóbor macskát. Göthe Salmander is ilyen kisfiú lehetett – csak ő szárnyas kígyókat, láthatatlanná váló lajhárokat, óriás mutáns rinocéroszokat gyűjtött be, amelyek közül néhányan, ha nem gondozzák őket megfelelően, egy fél várost letarolhatnának. És természetesen mindet magával is vitte az Újvilágba: egy olyan bőröndben, amely néha magától kinyílik.

 

Nem tudtam, mit várjak az új „Harry Potter nélküli Harry Potter filmtől”. Elkerülhetetlen volt, hogy a széria franchise-zá váljon, amikor már így is bármilyen terméket el lehet adni a varázsvilággal – Tekergők térképe zuhanyfüggönyt valaki? –, és amíg fejni lehet ezt a tehenet, addig fejni is fogják. Mégis, sokkal lassabban és udvariasabban kezdődött el a hét könyv kánonjának kiterjesztése, mint az várható lett volna, és Rowling eddig ügyesen egyensúlyozik a fölösleges bőrlenyúzás és az izgalmas világépítés között. Az elátkozott gyermek megosztja ugyan a rajongókat, de műfajt váltott, és elérte, hogy sokan talán életük első drámáját olvassák el, a Legendás állatok és megfigyelésük pedig egy eredeti kiegészítő kötet alapján készült – amely egy Roxfortban tankönyvként forgatott bestiárium –, és a forgatókönyvet maga Rowling jegyzi.

 

Bármennyire is aggódtam, a Legendás állatok és megfigyelésük nem izzadságszagú spin-off, amely csak a nézők pénzét akarja. A varázsvilág ismerős, de minden más új: a helyszín ezúttal New York, a korszak a 20-as évek, a főhősök pedig nem iskolapadot koptató varázslótanoncok, hanem felnőtt tudósok és nyomozók. Kíváncsi voltam, mi történik az ikonikus elemek, Harry, Roxfort és Voldemort nélkül, megáll-e önmagában a világ, de feleslegesen aggódtam: most ütközött csak ki igazán, mennyi lehetőség rejlik Rowling mágikus valóságában, mennyi új korszak és szituáció adja magát így is. Míg a tavalyi Star Wars-folytatás konfliktusai és fordulatai gyakran az eredeti Új Reményt visszhangozták, addig a Legendás állatok el tud szakadni a Potter-sztorik sémájától. Külön örültem, hogy nem dobálták a fanoknak jutalomfalatokként az erőltetett utalásokat, egyik sarok mögött sem kukucskált ott Harry valamelyik felmenője, senki sem jövendöli meg hörögve Voldemort eljövetelét – egyedül Dumbledore-t említik meg fél mondatban, de ő aktív szereplő lesz a folytatásokban.

 

A helyettük kapott új szereplők jó részére egyáltalán nem lehet panasz, Eddie Redmayne Göthe Salmandere telitalálat, úgy hozza a bogaras tudóst, hogy még a mágikus rinocérosz párzási táncát eljárva sem válik önmaga paródiájává. Ezúttal amúgy is jóval több humor és helyzetkomikum fér bele a filmbe, mint a széria befejező darabjaiba, és ennek a koronája a rosszkor rossz helyen hitelkérelmet benyújtó mugli, Jacob Kowalski, akinek valahogy mindig elfelejtik kitörölni az emlékeit, és egyszer csak ott találja magát gondolatolvasó boszorkányok és pálcaszikrázó varázslópárbajok közepette. Dan Fogler remekül hozza a figurát, nem válik kötelező vicces utánfutóvá, amelyet csak azért húznak maguk mögött a főszereplők, hogy néha belefejeljen egy tortába, hanem érzelmes, önmagáért szerethető, egyenrangú fél.

 

Ezzel szemben sajnáltam, hogy Tina Goldstein (Katherine Waterston) boszorkány, aki először füleli le az Egyesült Államok szigorúbb varázshasználati törvényeit áthágó Göthét, ennyire halvány sidekick lett, ahogy a titokzatos auror, Percival Graves sem kap kellően árnyalt karaktert, így az egyébként kiváló Colin Farrell nem is tudja elegendő mélységgel megtölteni. Pedig nagyon hiányzott volna, ahogy a boszorkányüldöző szekta bővebb kifejtése is, hisz míg a hősök egy része New Yorkon át kergeti a bestiákat, addig a háttérben egy komoly kérdéseket feszegető, ötrészes filmsorozatot előrevetítő konfliktus is kibontakozik. Így a végére ez a szál nem marad több, mint elrángatott mézesmadzag a folytatások felé.

 

Amire viszont mindenképp emlékezni fogunk, azok a címszereplő legendás állatok, akik néha pofátlanul ellopják a showt. Mindannyian egyéniségek, háklisak, néha nehezen adják magukat, de egytől-egyig kiváltják a gondoskodó „vigyél haza”-ösztönt (avagy értem, miért van annyira dugig tömve Göthe utazóbőröndje), elvégre ki ne szeretne ragaszkodó botsáska-növényt a kabátzsebébe? A szülők pedig retteghetnek, mostantól minden kisgyerek kleptomániás kacsacsőrű emlőst kér karácsonyra.

 

A Legendás állatok és megfigyelésük bölcsen lép túl Harry Potter árnyékán, amiért meg sem próbálja görcsösen utánozni az eredeti szériát. Mugli nem kívánhat ennél többet: Rowling-féle kreativitást és humort, az egész családnak szórakoztató történetet és a mágikus világra nyíló ablakot, amelyen csak ilyenkor leshet be szájtátva.