Főkép

Érezted már, hogy az életed olyasmivé válik, amit sosem akartál?

 

Susan Morrow (Amy Adams) pontosan ezt érzi. Hiába sikeres üzletasszony, aki egy művészeti galéria számára szerez be alkotásokat, valaha ő is művész akart lenni. Nem leli örömét sem a munkájában, sem a magánéletében, férjével, a mindig elfoglalt Huttonnel (Armie Hammer) elhidegült a kapcsolatuk. Éjszaka nem alszik, napjait pedig a steril világának zárt falai veszik körül. Ám egy nap egy csomag érkezik. Egy regény, az Éjszakai ragadozók. A könyvet neki ajánlotta volt férje, Edward (Jake Gyllenhaal), akivel lassan két évtizede nem beszélt. Gyorsan fellángoló szerelmüknek csúnyán lett vége, ám most Edward szeretné, ha volt neje olvasná el elsőként a kötetét. A nő az egyedül töltött éjszakában belemerül Tony Hastings történetébe, akit családjával egy texasi éjszaka leszorítanak az országútról, ezzel pedig a férfi egy lázálomszerű eseménysorba csöppen.

 

Tom Ford kegyetlen. Ugyanolyan elemi erővel nyomja a fejünket az aszfalthoz, mint ahogy Edward regénye kényszeríti rá Susant, hogy lássa meg, milyen brutális és kegyetlen a világ. De valami más is van itt a háttérben. Micsoda? Mit akar elmondani Edward ezzel a történettel, ezzel az első pillantásra McCarthyt idéző déli bosszú-sztorival? Miért zaklat fel bennünket jobban az, ahogy Susan szemébe nézünk, mint ami a fülledt Texasban történik? És miért érzem azt, hogy az a tény, hogy a születésnapomon láttam az Éjszakai ragadozókat, még erőteljesebbé teszi az értelmezést?

 

A film az első képkockáktól kezdve sokkol, de ez végig, az egész filmben jelen van. A divat világában már három évtizede otthonosan mozgó Tom Ford második filmje (az első az Egy egyedülálló férfi 2009-ből) vizuálisan hihetetlenül erős, egyszerre bizarr és sivár, abszurd, modern, poros, letisztult és elmosódott, sötét és szikrázó. A brutalitás pedig számtalan rétegében ott bujkál, a nyers erőszaktól kezdve a tehetetlenségig, a lelki terrorig, a nyugtalanító beállításokig, vagy akár csak egy hatalmas, falra festett BOSSZÚ (REVENGE) feliratig. Ahogy a film elején az egyik mellékszereplő megjegyzi: a mi zárt világunk (vagyis Susan steril, nélkülözéstől mentes élete) kegyetlen, de ami a való életben van, az még kegyetlenebb. És ahogy Tony történetét követjük nyomon, egyre mélyebbre a sötétségbe és a kilátástalanságba, úgy Susan is egyre jobban megnyílik előttünk, és egyre jobban érezzük, hogy az élete ugyanolyan borzalmakat tartogathat, csak ott legfeljebb nem egy pisztolygolyó okozta a sebet, hanem egy hazug mondat vagy egy meggondolatlan tett. Nem hiába képzeli Tony helyébe Edwardot, vagyis a két férfi ugyanazzá válik – de Tony vajon valóban Edward? Nem lehet, hogy Tony valahol Susan?

 

Vétek lenne tovább elemezni a filmet, legyen elég annyi, hogy Tom Ford hihetetlenül biztos kézzel teremti meg ezt a letaglózó filmet, amiben a két történet mint egymást megharapó kígyók csavarodnak össze, hogy aztán egy, az emlékezetünkbe égő képsorral lezárja az egészet, minket pedig elgondolkodtasson, mit is mondott nekünk. Ehhez ráadásul nemcsak a párbeszédekkel és a képekkel, de a színészek játékával is hozzájárul. Bár az elején nem tűnik fel, később nyilvánvalóvá válik, hogy minden főbb színész tökéletes alakítást hoz, sőt, ha én osztanám a nagyobb filmes díjakat, Amy Adamsnek ezért a szerepéért mindent odaadnék. Bár az Érkezésben szintén láthatjuk egy komoly és mélyen megformált figuraként, itt sokkal jobban ki tudja domborítani, mennyi arca, mennyi érzelme van, amit át tud adni a nézőnek.

 

Jake Gyllenhaal egyszerre két szerepben is brillírozik, és bár a jelenben nem jelenik meg, szinte érezzük, hogy ott áll Susan mellett, miközben a nő olvassa a regényét. Michael Shannonnak ugyan hálás szerep jutott a Tonyt segítő texasi nyomozó személyében, de ebből a klisés figurából is ki tudja hozni a maximumot, átható tekintetétől élővé válik a „többszörösen” fiktív figura is. És muszáj megemlíteni Aaron Taylor-Johnsont, aki őrült játékával megtestesíti mindazt, amit „őrület” alatt értünk: zabolátlansága, korlátok nélkülisége és kicsavart logikája egyszerre félelmetes és lebilincselő. Rettegjük őt, ugyanakkor nem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól.

 

És ez a teljes filmre elmondható, az első pillanattól az utolsóig. Sokszor akarunk félrenézni, de maga a rendező-forgatókönyvíró ül mellettünk, és erővel kényszerít, hogy a vásznon tartsuk a tekintetünket. Nem fordíthatjuk el a fejünket, mert ez a világ, ez az életünk. Ahogy Susan sem teheti meg, hogy lerakja a könyvet és nem nyitja ki többet, úgy nekünk is végig kell néznünk az Éjszakai ragadozókat, és szembesülnünk kell vele, hogy vannak olyan bűnök, ami után nincs megbocsájtás. Nincs feloldozás. Vannak olyan bűnök, ami után egész életünkben vezekelni fogunk. Olyan bűnök, amiket mindannyian elkövethetünk, és amiket mi sem fogunk tudni feldolgozni. És amelyeket lehet, hogy mi sem tudunk megbocsájtani saját magunknak…