Főkép

Néha az az érzésem, hogy a rock and roll évtizedek óta haldoklik, miközben ezernyi formában születik újjá hamvaiból. Különös erővel éreztem ezt a tegnapi két nagy banda előtt bemelegítő Smash Into Pieces blokkja alatt, a fiatal svéd csapatnak ugyanis egyszerre sikerült retró és kvázi-futurisztikus elemekből összeraknia a műsorát. Elsőként persze az jutott eszembe, hogy a hetvenes-nyolcvanas években – a zene és a hangulat sok szempontból erre a korszakra emlékeztetett –, egy kevésbé ismert zenekar nem engedhetett volna meg ehhez fogható látványelemeket, a kiváló hangzásról nem is beszélve. A számok alatt ugyanis mindvégig komoly szerepet kapott a kivetítő, olyannyira, hogy a tagok vonásait időnként csak egészen közelről lehetett rendesen kivenni. A dobos maszkja, amely a Smash Into Pieces logóját formázta, a Star Wars valamelyik féldroid főgonosza arcának is beillett volna. A valódi meglepetést mégis az okozta, hogy The Apocalypse DJ elektromos dobszerkót használt, amihez hasonlót leginkább kamaszkoromban, az előbb említett két évtizedben láttam önmagukat komolynak vevő zenészek keze alatt. És persze a számaik is tele voltak hiphopos, popos, sőt, diszkós elemekkel, de a svédeknél, úgy tűnik, ez most valamiféle trend. Élőben szórakoztató volt, de attól tartok, túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ez így valaha is az én zeném legyen.

 

A Sonic Syndicate stílusa szintén ugyanebbe az irányba tolódott el, mióta utoljára láttam őket, és közben a tagság jó része is kicserélődött. Az új albummal, mint kiderült nemcsak nekem nehéz megbarátkoznom, egy dolog azonban megmaradt a régi időkből: a banda olyan energiával tolja, hogy még azokat is sikerül megbabonáznia, akik amúgy nem lennének vevők a mostani szerzeményeikre. Leginkább aranyosnak hatott, ahogy a kigyúrt, tetovált testű keményfiúk szerelmes dalokkal szórakoztatták a nagyérdeműt, még ha nem is Justin Bieberéhez hasonló nyálba csomagolva, de a régi keménységnek mára legfeljebb nyomai maradtak. Ezt különösen akkor lehetett érzékelni, amikor a Love and Other Disastersről származó egyik régi nóta csendült fel. Összességében viszont bármikor újra megnézném őket, mivel néha még így is egészen durván zúznak, miközben hihetetlen hangulatot teremtettek, és ezért öt csillagot érdemelnek a lehetséges ötből.

 

Főképp persze természetesen az Amaranthe érdekelt, elsősorban azért, mert még sosem láttam őket élőben, és kíváncsi voltam, mennyire másképp szólal meg ez az egész a színpadon, mint élőben vagy videoklipeken. Nagyon. Vagyis nem igazán, de mégis. A metalba oltott, vagy inkább intravénásan belé táplált pop alműfajának valószínűleg legütősebb képviselői tökéletes produkcióval álltak elő. (Gondom egyedül a hangosítással volt, ugyanis közelről az ének, távolról pedig a dobok hangzása hagyott maga után némi kívánnivalót.) Mivel még csak a negyedik albumuk jelent meg, megengedhették maguknak, hogy a ma még kihagyhatatlan korábbi slágerek mellett főként erről játsszanak. A magam részéről az „Endlessly”-t vártam nagyon, hiszen ez az a szám, amellyel némileg eltértek a korábbi törekvéseiktől, és itt egyedül Elize Ryd énekelt – egészen fergetegesen. Azt hiszem, sikerült elkapniuk valamit, valami különlegeset, mert a dal elképesztő erővel érintette meg a közönséget, és saját tapasztalatomból mondhatom, hogy nem kizárólag a tízen-huszonéves lányokat. Méltó utódja a bulin szintén felcsendülő „Amaranthine”-nek, amiben viszont maradéktalanul érvényesítik a három különböző énekstílus adta lehetőségeket.

 

Ezenkívül a virtuóz gitárjáték sem elhanyagolható erénye a csapatnak, ahogyan a beton keménységű death metal és metalcore „betétek” is sokat dobnak az egészen; a többi valamelyest hasonló felállásnál ugyanakkor azért összehasonlíthatatlanul jobbak, mert sikerül pontosan úgy adagolniuk a csajos melódiákat, a tiszta, férfias éneket és az elemi, úthengerszerű hörgést, hogy a váltásokkal folyamatos, jó értelemben vett feszültséget keltenek. És persze vagy nagyon élvezik az egészet, vagy elsőrangú színészek, mivel mindvégig az érződött rajtuk – mindenekelőtt a pajkos, incselkedő, csábító Elize Ryden –, hogy más sem érdekli őket, csak a zene, és hogy az eljusson a közönséghez. Ennél többre pedig aligha lehet szüksége egy rajongónak. Ami engem illet, ha tehetem, legközelebb is ott leszek.