Főkép

Fülszöveg:

Clive Cussler évtizedek óta szórakoztatja az olvasókat eseménydús és vakmerő fordulatokban bővelkedő regényekkel. A Dark Pitt-könyvek és az Oregon-akták szerzője a közelmúltban történelmi krimisorozattal jelentkezett, melynek főszereplője a Sherlock Holmes-t idéző, ravasz és kitartásáról híres Isaac Bell detektív.

 

1907. A pénzügyi pánik és a sztrájkok évében sorozatos támadások érik a Southern Pacific Vasúttársaság vonalát és a Cascade-hegységben közlekedő expresszeit: vonatok siklanak ki, tüzek, robbanások pusztítanak. A reménytelen helyzetben lévő társaság felfogadja a híres Van Dorn Nyomozóirodát, amely a legjobb ügynökére, Isaac Bellre bízza, hogy kiderítse, ki áll a szörnyűségek hátterében. Bell hamar rájön, hogy a Támadó néven ismert férfi szegény csavargókkal végezteti el a piszkos munkát, azután meggyilkolja őket. A Támadó végigsöpör a hatalmas Nyugaton: hol New York kikötőjében csap le egy gigászi robbantó akcióval, hol a Cascade-átjárónál épülő híd megsemmisítésének tervével rukkol elő. Mérhetetlen károkat okoz, és számtalan életet kiolt.

 

De vajon ki ez az ember? És mit akar?

Akárki legyen, s akármi vezérelje is, a Támadó tervszerűen és szakszerűen rombol, és egy nagyszabású, pokoli merényletre készül. Ha Bell nem állítja meg időben, a támadás nemcsak az amerikai vasutat semmisíti meg, hanem az ország jövőjét is veszélybe sodorja.

 

Részlet a regényből:

Még csak hajnali három óra volt, amikor Isaac Bell leugrott a vonatról, mielőtt megállt volna az oaklandi kikötő tengerparti állomásán. A nyugat felé tartó utasok számára itt, a Southern Pacific Vasúttársaság által épített, a San Francisco- öbölbe másfél kilométerre benyúló, hosszanti sziklán végződött az utazás. A móló további másfél kilométeres szakasza mentén tengerjáró hajókra meg zárt vasúti teherkompokra tették és azokon a városba juttatták a tehervonatokat, az utasok azonban átszálltak a kompjukra.

Bell a komp felé futott, közben Lori Marchot kereste a tekintetével a sokadalomban, az idős parasztasszonyt, akitől rendszerint virágot vett. A zakója órazsebének mélyén rejtőzött Marion Morgan lakásának lapos kulcsa.

Álmos újságárus fiúk kiáltoztak harsány hangon, miközben a San Franciscóban megjelenő napilapok különkiadásait lobogtatták:

– Rendkívüli kiadás! Rendkívüli kiadás! – A hajukban még ott voltak az alvóhelyül szolgáló szénaboglyákból származó magvak.

Isaac Bellnek magakadt a tekintete az egyik lap főcímén, és földbe gyökerezett a lába.

 

TÁMADÁS: GLENDALE-NÉL KISIKLATTÁK

A COAST LINE GYORSVONATOT

 

Bellnek mintha vadásztőrt szúrtak volna a gyomrába. Glendale mintegy ezeregyszáz kilométerre van a Cascade-átjárótól.

– Mr. Bell! Uram! Mr. Bell!

Az újságosfiú mögött egy detektív állt Van Dorn San Franciscó-i irodájából. Alig látszott idősebbnek az újságot árusító kölyöknél. Barna haja laposan simult a fejére, az arca még gyűrött volt az alvástól. Fénylő, kék szeme tágra meredt az izgalomtól.

– Dashwood vagyok, Mr. Bell. A San Franciscó-i irodából. Mr. Bronson rám bízta a dolgokat, amikor mindenkit Sacramentóba vitt. Csak holnap jönnek vissza.

– Mit tud az expresszről?

– Épp most beszéltem a vasúti rendőrség itteni, oaklandi ellenőrével. Úgy tűnik, felrobbantották a mozdonyt, leröpítették a pályáról.

– Hányan haltak meg?

– Eddig hatan. Ötvenen megsérültek. Néhányan eltűntek.

– Mikor megy a legközelebbi vonat Los Angelesbe?

– Tíz perc múlva indul egy Flyer.

– Még elérem. Telefonáljon a Los Angeles-i irodába. Üzenem nekik, hogy menjenek a pusztítás helyszínére, és senkinek se engedjék, hogy bármihez is hozzáérjen. A rendőröknek se.

Az ifjú Dashwood közel hajolt Bellhez, mintha olyasmit közölne, ami nem tartozik az újságosfiúra, és ezt suttogta:

– A rendőrök úgy vélik, a robbanás megölte a vonat támadóját.

– Micsoda?

– Egy William Wright nevű szakszervezeti agitátort. Nyilvánvalóan radikális.

– Ki mondja ezt?

– Mindenki.

Isaac Bell fagyosan pillantott az újságárus fiú által lobogtatott napilapok főcímeire.

 

GYÁVA TETT

EGYRE TÖBB A HALOTT. HÚSZAN ELTŰNTEK

MOZDONYT ROBBANTOTTAK A TÁMADÓK

FOLYÓMEDERBE ZUHANT A GYORSVONAT

 

Bell gyanította, hogy az utóbbi megállapítás áll a legközelebb a valósághoz. A történtek mikéntjéről szóló hírek csak találgatások voltak. Honnan is tudhatták volna, hány áldozatot követelt a vonat mindössze néhány órával azelőtti, nyolcszáz kilométerrel távolabb bekövetkezett kisiklása? Nem lepte meg, hogy a szenzációhajhász főcímekre utazó laptulajdonos, Preston Whiteway újságíró kiadványán az egyre több halottról és a húsz eltűntről szóló főcím rikít. A pasas soha nem hagyta, hogy a tények az eladás útjába álljanak. Marion Morgan nemrég kezdte meg szerkesztőasszisztensi munkáját a San Francisco Inquirer című lapjánál.

– Dashwood! Mi a keresztneve?

– Jimmy. James.

– Rendben, James! A következőket akarom. Kutasson föl mindent Mr. William Wrightról azon kívül, amit „mindenki” tud. Melyik szakszervezet tagja? Hivatalos képviselője annak a szakszervezetnek? Miért tartóztatták le? Miket sérelmez? Kik a társai? – Bell lenézett a nála alacsonyabb James Dash- woodra, és jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Megtenné ezt nekem?

– Igen, uram!

– Mindenképpen tudnunk kell, hogy egyedül vagy bandában dolgozott-e. Felhatalmazom, hogy Van Dorn összes nyomozójával felvegye a kapcsolatot, akinek a segítségére szüksége van. A jelentését a Southern Pacific bourbanki állomásának címére táviratozza meg nekem. Amint leszállok a vonatról, elolvasom.

A Los Angeles Flyer expressz sűrű ködben indult a mólótól, ezért Isaac Bell hiába kereste a tekintetével San Franciscónak az öböl túloldaláról pislákoló elektromos fényeit. Megnézte az óráját, és megállapította, hogy a vonat pontosan indult. Azután visszatette az órát a zsebébe, és megérintette az ugyanott lévő kulcsot. Azt tervezte, az éjféli látogatással meglepi Mariont. Ehelyett ő lepődött meg. Fájdalmasan megdöbbent. Nem feltételezte, hogy ilyen messzire elér a Támadó keze.

És arra sem, hogy újabb ártatlan emberek halnak meg.

 

A dél-kaliforniai éles napfény Isaac Bell számára szokatlan szögben világította meg a roncsokat. A Coast Line expresszvonat mozdonya földbe fúródott orral, éles szögben megdőlve, sértetlenül állt a vasúti töltés lábánál húzódó száraz folyómederben. Az eltemetett bivalyhárító, a fényszóró és a kémény könnyen beazonosítható volt. Mögöttük, ahol a mozdonynak kellett volna lennie, mindössze kazáncsövek, vezetékdarabok zűrzavaros halma csavarodott minden létező irányba. Eltűnt a közel kilencventonnányi gőzkazán, tűztér, fülke, dugattyú és a hajtókerék.

– Az utasok valahogy megúszták – szögezte le a Southern Pacific karbantartó és üzemeltető részlegének igazgatója, aki körbevezette Bellt. A testes, pocakos férfi szolid, háromrészes öltönyt viselt, és őszintén meglepte, hogy a meg nem erősített hírek szerint mindössze heten haltak meg. Az utasokat Los Angelesbe szállította egy mentesítő vonat. A Southern Pacific különleges kórházvonata kihasználatlanul állt a fő- vonalon, az orvosoknak és a nővéreknek mindössze annyi teendőjük volt, hogy bekötözzék a pályatest megnyitásán és a károk elhárításán dolgozó pályamunkások alkalmi sérüléseit.

– Kilenc kocsi a sínen maradt – magyarázta az igazgató. A szerkocsi és a poggyászkocsi felfogta a robbanás teljes erejét.

Bell látta, mennyire eltérítették a lökéshullámot és a szétrepülő törmeléket. A szerkocsi, amelynek összezúzódott oldalán kiömlött a rakománya, inkább szénkupacra, semmint vasúti kocsira hasonlított. A poggyászkocsin annyi luk tátongott, mintha tüzérséggel lőtték volna szét. De Bell semmi olyan perzselődést nem észlelt, amely dinamittal előidézett robbanásra utalt volna.

– Dinamit soha nem így rongálja meg a mozdonyt.

– Persze, hogy nem. Amit itt lát, az kazánrobbanás eredménye. Előrezúdult a víz, amikor fejre állt a kisasszony, és megrongálódott a kazántér felső lemeze.

– Vagyis előbb kisiklott?

– Úgy tűnik.

Bell fagyosan nézett az igazgatóra.

– Az egyik utas azt mondta, nagyon gyorsan mentek és keményen vették be a kanyart.

– Lehetetlen.

– Biztos benne? Késésben volt.

– Ismertem Rufus Patricket. Az egész vonal legmegbízhatóbb masinisztája volt.

– Akkor miért tért le a kisasszony a sínről?

– Az az átkozott szakszervezetis segített neki.

– Mutassa meg, hol siklott ki – kérte Bell.

Az igazgató odavezette Bellt ahhoz a ponthoz, ahol az egyik oldalon megszakadt a vágány. A hiányzó sínszál mellett szilánkokra hasadt talpfákat láttak, a kőzúzalékban pedig mély nyomot, amelyet a hajtókerekek szántottak a szétszóródott kőbe.

– Meg kell mondjam, ez a mocskos féreg értette a dolgát.

– Mit ért az alatt, hogy értette a dolgát?

A testes hivatalnok a mellényébe akasztotta a hüvelykujját, úgy magyarázta el:

– Sokféle módon lehet kisiklatni egy vonatot, mindegyikkel találkoztam már. Mozdonyvezető voltam a nyolcvanas években, a vérbe fulladt nagy sztrájkok idején, talán emlékszik… Nem, nem emlékezhet, túl fiatal hozzá. Higgyen nekem, azokban a napokban rengeteg szabotázs történt. A hozzám hasonlóknak, akik a vállalat mellett álltunk, nehéz dolgunk volt, úgy vezettük a vonatokat, hogy sosem tudtuk, mikor szövetkeznek a sztrájkolók, hogy levegőbe röpítsék alattunk a síneket.

– Hogyan lehet kisiklatni egy vonatot? – kérdezte Bell.

– Aláaknázhatják dinamittal. Ezzel az a gond, hogy a közelben kell maradni, mert meg kell gyújtani a kanócot. Időzítő-szerkezetet is készíthetnek ébresztőórából, ami időt biztosít a távozásra, de ha késik a vonat, akkor rosszkor következik be a robbanás. Elsütőszerkezetet is alkalmazhatnak, olyankor a mozdony súlya robbantja föl a lőport, de ezek nem megbízhatók, és előfordul, hogy egy szegény sínellenőr jár arra kézihajtánnyal, és az örökkévalóságba küldi magát. Azután felfeszíthetnek néhány talpfát, kihajthatják a csavarokat a két sínszálat összekapcsoló sínhevederből, áthúzhatnak a csavarlukakon egy hosszú kábelt, és megránthatják, amikor közeledik a vonat. Ebben az esetben sok társra van szükség, akik elég erősek a sín megmozdításához. Ráadásul valakinek ott kell állnia védtelenül, hogy tartsa a kábelt, miközben a kisasszony az oldalára dől. Ez a rohadék azonban kampót használt, ami szinte teljesen üzembiztos.

Az igazgató nyomokat mutatott Bellnek a talpfán, ahol belemélyedt egy szöghúzó. Azután csavarkulcs általi karcolásokat mutatott az utolsó sínszálon.

– Sínszegeket feszített fel, és kihajtotta a csavarokat a sínhevederből, ahogy mondtam. Megtaláltuk a szerszámait, a töltés lábához dobta őket. Kanyarban elmozdulhat a meglazított sín. De a biztonság kedvéért kampót csavarozott hozzá. A mozdony ráfutott a kampóra, és kitépte maga alól a sínt. Ördögi terv.

– Ki lehetett annyira tájékozott, hogy ilyen eredményes legyen?

– Eredményes? – Az igazgató megrökönyödött.

– Épp az imént mondta, hogy érti a dolgát.

– Igen, értem, mire gondol. Lehetett például vasúti dolgozó. Vagy akár mérnök. Az alapján, amit arról az átjárón történt alagútrobbantásról hallottam, úgy tűnik, bizonyára ismer eztazt geológiából, ha egyetlen töltettel mindkét furatot romba döntötte.

– De a halott szakszervezetis, akit megtaláltak, villanyszerelő volt.

– Akkor a radikális szakszervezeti társai elmagyarázták neki, mit tegyen.

– Hol találták meg a tetemét?

Az igazgató egy hatvan méterrel távolabb álló, magas fára mutatott. A kazánrobbanás minden levelét lesodorta, a csupasz ágak úgy meredeztek az égnek, mint a csontváz keze.

– Őt meg a szegény fűtőt annak a szikomorfának a tetején találták meg.

Isaac Bell épp csak egy pillantást vetett a fára. A zsebében volt James Dashwood jelentése William Wrightról. Olyan szokatlanul részletes anyag volt, hogy Bell elhatározta, a leg- közelebbi találkozásukkor „vállveregetési” előléptetésben fogja részesíteni az ifjú Dashwoodot. A fiatalember nyolc óra alatt kiderítette, hogy William Wright pénztáros volt az Electrical Workers Unionnál. Azzal bízták meg, hogy olyan tárgyalási technikákkal akadályozza meg a sztrájkokat, amelyek a munkások és a tulajdonosok csodálatát is kivívják. A Santa Barbara-i Szentháromság Episzkopális Egyházközösség segédlelkészeként is tevékenykedett. Gyászoló testvére elmondta, hogy a férfi az ő fiát kísérte Los Angeles-be egy filmgyári állás miatt. A filmlaboratórium irodavezetője megerősítette, hogy aznap reggelre várták a fiú érkezését, és tájékoztatta Dashwoodot, hogy azért ajánlották fel neki az inaskodás lehetőségét, mert ugyanahhoz a szabadkőműves-páholyhoz tartozott, amelyikhez William Wright. Ennyit arról, hogy a Támadó meghalt a szerencsétlenségben. A gyilkos szabotőr még él, és egyedül Isten a tudója, hol támad legközelebb.

– Hol van a kampó?

– Amott őrzik az emberei. Most pedig, ha megbocsát, Mr. Bell, rendbe kell hoznom egy vasútvonalat.

Bell elsétált a felszaggatott pályatesten oda, ahol a Van Dorn Los Angeles-i irodájában dolgozó Larry Sanders guggolva vizsgálgatott egy talpgerendát. A két legizmosabb embere feltartóztatta a vasúti rendőröket. Bell bemutatkozott, Sanders fölállt, és leporolta a térdét.

Larry Sanders vékony férfi volt divatosan rövid hajjal és olyan ritka bajusszal, amilyet akár ceruzával is rajzolhatott volna. Bellhez hasonlóan a meleg éghajlatra való fehér vászonöltönyt viselt, de városi öltözékhez tartozó keménykalapot nyomott a fejébe, amely különös mód ugyanolyan fehér volt, mint az öltönye. Bell-lel ellentétben csillogó félcipő volt rajta, és úgy tűnt, boldogabbá tenné egy drága szálloda előcsarnokának őrzése, mint a jövő-menő emberekkel teli pályatestet borító szénporban való ácsorgás. Bell, aki Los Angelesben hozzászokott a különc öltözékek látványához, először nem sokat törődött Sanders fura fejfedőjével meg lábbelijével, és feltételezte, hogy Van Dornnak hozzáértő embere van.

– Hallottam már magáról – közölte Sanders, miközben üdvözlésre nyújtotta puha, manikűrözött kezét. A főnököm táviratozott Sacramentóból, értesített az érkezéséről. Mindig is szerettem volna találkozni önnel.

– Hol van a kampó?

– A vasúti zsaruk megtalálták, mire ideértünk.

Sanders egy sósperechez hasonlóan meghajlott sínszálhoz vezette Bellt. Az egyik végéhez kampót csavaroztak, amelyet mintha horgonyból alakítottak volna ki.

– Ez itt vér vagy rozsda?

– Nem vettem észre. – Sanders kinyitott egy gyöngyház nyelű zsebkést, és megkarcolta vele a fémet. – Vér. Alvadt vér. Úgy látszik, elvágta a kezét egy fémsorján. Éles szeme van, Mr. Bell!

Isaac figyelmen kívül hagyta a hízelgést.

– Tudja meg, ki fúrta rá ezt a lukat.

– Tessék, Mr. Bell?

– Nem szedhetünk össze Kaliforniában mindenkit, akinek sebes a keze, de arra rájöhet, hogy ki fúrta ezt a lukat ebbe a bizonyos fémtárgyba. Vizsgáljanak át minden gépműhelyt és kovácsot a megyében! Azonnal! Gyerünk!

Isaac Bell sarkon fordult, és a mogorván figyelő vasúti zsarukhoz indult, hogy beszéljen velük.

– Láttak már ilyen kampót?

– Egy hajóhorgony darabja.

– Én is ezt gondoltam. – Kinyitott egy arany cigarettatárcát, és körbekínálta. Amikor a vasúti zsaruk már füstöltek, és Bell megtudta, hogy Tom Griggsnek és Ed Bottomley-nak hívják őket, megkérdezte:

– Ha történetesen nem a fán lévő fickó siklatta ki a gyorsot, akkor miből gondolják, hogy a valódi Támadó meglépett, miután végzett?

A vasúti kopók összenéztek.

Ed ezt mondta:

– A kampó miatt jó sok ideje volt.

Tom hozzátette:

– Glendale-ben találtunk egy felborult pályaellenőrző járgányt. Jelentették, hogy valaki ellopta a burbanki teherpályaudvarról.

– Rendben. De ha kézi hajtánnyal ment Glendale-be, akkor hajnali háromra-négyre ért oda – tűnődött Bell. – Mit gondolnak, hogyan ment tovább? Olyan későn nem járnak villamosok.

– Várhatott rá egy automobil.

– Úgy vélik?

– Megkérdezhetné Jack Douglast, csakhogy halott. Ő állt őrt Glendale-ben. Tegnap éjjel megölte valaki. Úgy döfte keresztül, mintha egy disznót szúrt volna le.

– Ezt most hallom először – mondta Bell.

– Talán nem a megfelelő emberekkel beszélt – válaszolta a vasúti zsaru, aki gúnyos pillantást vetett a közelben várakozó, piperkőc Sandersre.

Isaac Bell halványan elmosolyodott.

– Mit ért az alatt, hogy keresztüldöfte? Megkéselte?

– Még, hogy megkéselte? – kérdezett vissza Ed. – Mikor látott utoljára olyan szúrást, amely valaki kabátjának mindkét oldalán áthatolt? A férfi, aki megölte, vagy valami bivalyerős rohadék volt, vagy kardot használt.

– Kardot? – ismételte meg Bell. – Miért gondolja, hogy kard volt?

– Még ha elég erős volt is a pasas ahhoz, hogy az egyik oldalról beszúrjon, a másikon pedig kivezessen egy vadászkést, pokoli hosszú ideig tartott volna, ha megpróbálja kihúzni. Ezért hagyják a sebben a kést. Az átkozott jószág bennragad. Ezért gondolom, hogy hosszú, vékony penge volt, amilyen a kardé.

– Ez nagyon érdekes – tűnődött Bell. – Nagyon érdekes felvetés… Van még bármi, amit tudnom kell?

A vasúti zsaruk hosszasan elgondolkodtak. Bell türelmesen várt, farkasszemet nézett velük. Jethro Watt főfelügyelőnek az együttműködésre vonatkozó „felsőbb utasításai” nem szivárogtak le automatikusan a mezei zsarukhoz, főleg akkor nem, ha Van Dorn olyan dölyfös megbízottjával találkoztak, amilyen Larry Sanders. Tom Griggs hirtelen döntött.

– Ezt találták Jack kezében. – Elővett egy gyűrött papírlapot, és piszkos kézzel kisimította. A napfényben tisztán kivehető, fekete betűk álltak rajta.

Felhívás!

 Szítsd az elégedetlenség lángjait,

 számolj le a kiváltságosokkal,

 hogy a dolgozók élhessenek!

 

– Nem hiszem, hogy Jacké volt – magyarázta Tom. – Az öreg nem az a fajta volt, akiből radikális lesz.

– Úgy tűnik, dulakodás közben Jack megkaparintotta – tette hozzá Ed.

– Jobban tette volna, ha a pisztolyát ragadja meg – vélte Tom.

– Valóban – jegyezte meg Bell.

– Fura, hogy vajon miért nem tette.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Bell.

– Tévedne, ha azt hinné, hogy Jack Douglas kilencvenkét évesen alkalmatlan volt a feladatára. Tavaly városi sihederek jött ki Glendale-be, könnyű zsákmányra akartak szert tenni. Fegyvert fogtak Jackre. Az egyiket vállon, a másikat háton lőtte az öreg pisztolyával.

Ed kuncogva vette át a szót.

– Jack azt mondta, gyöngül. A régi időkben mindkettőt megölte volna, és elvette volna a skalpjukat. Én meg: „Nem nagyon hibáztad el őket, Jack. Az egyiknek a vállába, a másiknak a hátsójába eresztettél golyót.” De Jack kijavított. „Azt mondtam, gyöngülök, nem azt, hogy bánkódom. Nem hibáztam el őket. Pontosan eltaláltam azt, amit megcéloztam. Ami azt mutatja, hogy idős koromra egyre jóságosabb vagyok.” Vagyis akárki rontott is rá Jackre múlt éjjel, tudta, hogyan védekezzen.

– Főleg, ha csak kardot viselt – egészítette ki Tom. – Jack egy kilométerről is észrevette volna, hogy közelít. Úgy értem, hogyan támadhat valaki karddal arra, akinek pisztolya van?

– Én is pont ezen töprengek – mondta Bell. – Köszönöm, uraim! Nagyon köszönöm. – Elővett két névjegykártyát, és mindegyiküknek adott egyet. – Ha bármikor szükségük lenne valamire a Van Dorn Nyomozóirodától, akkor keressenek meg!

 

– Igazam volt – mondta Bell Joseph Van Dornnak, amikor a főnöke San Franciscóba hívta. – De nem mindenben. Még annál is előrelátóbb, mint képzeltem.

– Úgy tűnik, érti a dolgát – visszhangozta Van Dorn mosolyogva a Southern Pacific karbantartási igazgatóját. – Ahhoz mindenesetre ért, hogyan körözzön le minket. De hogyan közlekedik? Tehervonatokon?

– A Nyugat összes hobótanyájára küldtem detektíveket, hogy kifaggassák a csavargókat. És minden állomásfőnöktől meg jegypénztárostól megkérdezzük valamennyi állomáson, amelynek a közelében járhatott, hogy ki vásárolt jegyet távolsági Flyer expresszre.

Van Dorn felmordult.

– A jegypénztárosok még a csavargóknál is reménytele- nebbek. Mit mondott Hennessy, hány utast szállít évente a Southern Pacific?

– Százmilliót – ismerte el Bell.