Főkép

Viszonylag korán, nem kissé átfagyva érkeztem a Barba Negrába. Reméltem, hogy az előzenekarok tényleg be fognak melegíteni, illetve a kedélyemet is pozitív irányba lökdösik, mert a társaságom betegség miatt visszamondta a bulit.

 

A De Facto hosszú kihagyás után, idén májusban jelentkezett ötödik albumával, és ez a koncert is remek lehetőséget nyújtott arra, hogy a szélesebb közönség is megismerhesse dalaikat. Személy szerint gyorsabb és keményebb zenére vágytam volna, és ilyesmit csak a régebbi dalaikban fedeztem fel (előre is elnézést mindenkitől, nem ismerem igazán sem a De Facto, sem a Vlad in Tears életművet), de azért hamar helyrerázódtam – annak ellenére, hogy Tóth Gyula frontember az időhiány miatt keveset tudott csak kommunikálni a közönséggel. A rajongók őszinte örömére egy ráadás nótát azért sikerült még beletuszkolni a szűkös időbe, illetve ezen kívül mindenféleképpen meg kell említenem a U2 „Where The Streets Have No Name” feldolgozásukat is, ami nagyon ütősre sikerült.

Hála az égieknek úgy a De Facto-ra, mint a többi zenekarra elmondható, hogy jó volt a hangosításuk, maximum az első vagy a második nóta alatt kellett kicsit „gépészkedni”, utána nekem rendben lévőnek tűnt az, amit a fülemmel érzékeltem.

 

Másodikként a berlini alapítású, német Vlad in Tears következett. Hogy őszinte legyek, az ő produkciójuk nem nagyon fogott meg. Zeneileg – bár dark és alternatív metalban utaznak, ami nem áll tőlem távol – valamiért „elment mellettem” a produkció. Azt hiszem, olyan irányba volt alternatív, amit nem vett be a gyomrom, pedig Kris Vlad – a frontember – és a többiek mindent elkövetettek. Ők is nyomtak egy feldolgozást, ami egész jó lett és még az egy szál akusztikus gitárral előadott nóta is szerepelt a repertoárban.

 

Ugyan a De Facto fellépése alatt sem voltak kevesen, de azt lehet mondani, hogy a Vlad in Tears vége felé jött össze kisebb tömeg. Ugyan telt ház nem volt, de őszintén szólva ennek jobban is örültem, így kényelmesen el lehetett férni és helyezkedni, kinek-kinek kedve szerint.

 

A The 69 Eyes-t borzasztó régóta nem láttam élőben, és az idén megjelent Universal Monsters című lemezük remek alkalmat szolgáltatott, hogy pótoljam ezt a hiányosságomat. Ugyan a Fezenen terveztem a dolgot, de egy váratlan betegség miatt a zenekar lemondta a fellépést, így ez keresztülhúzta a számításom. Maradt a Barba Negra és hogy teljesen őszinte legyek, kicsit féltem ettől a koncerttől. Nekem a Devils és Angels páros a kedvenceim tőlük, és bár a többi korongot is hallgattam, azok nem arattak akkora tetszést nálam. Úgy gondolom ez a két anyag jelenti jelen pillanatban a csúcsot, a 2009-es Back In Blood és 2012-es X nekem nagyon „puha” és „szoftos”. A mostani lemezben véltem felfedezni azt, hogy mintha visszakanyarodnának valamennyire a rockosabb, keményebb irányvonalhoz.

 

Nos, a koncertre nem nagyon lehet panaszom. Ha jól számoltam, öt nótát játszottak az új lemezről, ami nagyjából a program negyedét tette ki. Talán egy-két szám még belefért volna, de akkor meg lehet, hogy olyan nóta maradt volna ki, mint a „Sister of Charity”, a „Never Say Die” vagy a „Feel Berlin”. Talán ha hosszabb a koncert… de, hát az ember ne legyen telhetetlen.

 

Jyrki 69 ugyan nem mai gyerek már, de továbbra is nagyon-nagyon jó hangja van, amit sok – fiatalabb – énekes megirigyelhetne. Lenyalt hajjal, napszemüvegben és bőrszerkóban tolta végig a koncertet, láthatóan az állóképességével sem volt baj – ugyan nem nyargalászott fel-alá a színpadon, azért mozgott ő rendesen, és gyanítom, hogy cseppet sem fázott a kabát alatt. Persze a többiek is kivették rendesen a részüket a show-ból úgy a megjelenésükkel, mint a mozgásukkal.

 

Arra azért gondolni se mertem volna, hogy a koncert végén a teljes zenekar kijöjjön a küzdőtérre, hogy dedikáljon, fotózkodjon és beszélgessen a közönséggel. Borzasztóan közvetlenek és jó fejek voltak – aki nem rohant haza a buli végeztével, és kivárta a sorát, élete fotóját csinálhatta meg a srácokkal. Összegzésképpen azt tudom mondani, hogy a The 69 Eyes egy nagyon jó kis koncertet adott így vasárnap este, amire mindenféleképpen megérte eljönni annak, aki szereti ezt a fajta muzsikát.