Beszámoló: Divanhana, Zűrös Banda – Fonó, 2016. november 12.

„Ez nem metal!”

 

Ezen az estén a Fonóban két olyan együttessel terveztem randevút, akik utolsó lemezeikkel felkerültek a WMCE huszas toplistájára, ezért teljesen biztos voltam abban, hogy minőségi muzsikát hallok tőlük – és így is lett.

 

Elsőként a magyar Zűrös Banda lépett színpadra, és a zenéjüket úgy tudom röviden jellemezni, hogy balkáni dallamokat formálnak át saját képükre, Bulgáriától Szerbián át ki tudja meddig terjed a válogatás, s nem utolsó sorban magyar nótákat is feldolgoztak, pedig az már más földrajzi egységhez tartozik – mindezt úgy, hogy ezek sem lógnak ki az összképből. Mindezeken felül nagyfokú profizmus jellemzi őket, amin azért nem csodálkozom, hisz egyik tag sem tegnap kezdett el muzsikálni. Olyan képzett zenészek játszanak az együttesben, akik gond nélkül képesek eljátszani ezeket az összetett számokat (például „Šišić”), melyek rendre tele vannak oda-vissza tempóváltásokkal, szólókkal, és egyéb furmányosságokkal. Viszont köszönhetően annak, hogy senki nem feledkezik bele a hangszerébe, hanem fél szemmel mindig a többieket lesi, hogyaszodja „Hol tartasz? Mikor kell mást csinálnom, mint eddig?” – és ez teljesen működőképes náluk, szóval ennek köszönhetően mindent zökkenőmentesen prezentáltak nekünk.

 

Számomra érdekes módon felválta játszottak vokális és instrumentális szerzeményeket, és egy biztos: első hallásra nem tudtam eldönteni, melyik verzió tetszik jobban, mert mindegyiknek megvannak a maga előnye – míg hátrányt nem tudok egyik mellé sem biggyeszteni, szerintem nincs is.

 

A koncerten nagyon tetszett Básits Branka énekesnő konferálása, aki viccesnek és közvetlennek bizonyult, nemcsak segített eligazodnunk a következő szám hovatartozását illetően, hanem félmondatokkal jellemezte társait, és ugyan 99 százalékban eredménytelenül biztatott bennünket a táncolásra, megteremtette az oldott hangulatot. Hálánk és a hallottak/látottak eredményeként minden nóta végén társaival együtt megkapta a megérdemelt ovációnkat.  Pár pillanatig még azt is elhitette velünk, hogy metalt fognak játszani (Macedón metálos), de Wertetics Szlobodan harmonikás határozottan tiltakozott ez ellen, és cseppet sem meglepő módon neki lett igaza, mivel a közönség majdnem egyhangúlag kinyilvánította ellenkező véleményét (Ez nem metal!).  Ez persze cseppet sem módosította a hangulatot, gyakran együtt nevettünk a színpadon állókkal – egyszóval minden jelenlévő (zenész és néző) jól érezte magát.

 

A Zűrös Banda vérbő, kis túlzással táncházba illő muzsikája tetszett, hangszeres tudásuk előtt le a kalappal, Básits Branka hangja pedig kedvemre való (ahogyan vidám lénye átsugárzik az énekén, arra nem találok szavakat) – ha hozzájutok, előbb-utóbb a lemezükről is írok majd a szubjektíven rovatba. Kíváncsi vagyok mennyivel másabb a stúdiófelvétel, mint az élő előadás, mert ezen az estén egy remek koncertet adtak, melynek különlegességét csak fokozta az énekesnő születésnapja – éljen soká.

 

 

Rövid átszerelési szünet után bejött négy ember a színpadra, minden felvezetés nélkül leültek, és elkezdtek zenélni, majd pár taktus után besétált Naida Čatić énekesnő és kezdetét vette a hmm..., vagyis aham..., illetve nevezzem annak ami – a csoda.  Sevdalinkára már annyi mindent mondtak, hogy ilyen, olyan, amolyan, és a közmegegyezés szerint ez alapvetően szomorkás, kesergő, az elnyomottaknak vigaszt nyújtó stílus, és ezen az esetén arra az álláspontra jutottam, hogy ez egyféle sírva-vigadunk történet, amely nekünk sem ismeretlen fogalom, ebben mi is jók vagyunk.

 

Itt is erről van szó, a koncerten játszott nóták többsége keserédes, pár szomorú, míg néhány kifejezetten vidám volt. Előzetesen csak annyit határoztam el magamban, hogy ha nem játsszák a „Ciganka sam mala” című számot, akkor panaszt teszek a nagybetűs Hivatalban, mert ez az egyik kedvencem a 2016-ban az ARC Music gondozásában világszerte megjelent Zukva albumról, és amiről korábban már írtam. A műsor érzésem szerint főként az idei lemezre koncentrált, amely egyébként megérdemelten került fel a korábban már említett WMCE listára.

 

A számomra legmeglepőbb felfedezés az volt, hogy az énekesnőnek milyen gyönyörű hangja van: picit bársonyos, nagyon meleg, telt. A hangi adottsághoz megfelelő tudás párosul, nemcsak az érzelmeit közvetítette (kacér, öröm szomorú stb.) hanem mint kiderült erő is van a torkában. Teljesen elvarázsolt, és ugyan azt nem mondom, hogy sírtam, de érzelmileg a hatása alá kerültem, sokkal meggyőzőbb volt, mint a lemezen. Egyébként az együttes nagyjából a negyedik-ötödik szám körül rájött arra, hogy azt csinálnak velünk – mint közönséggel –, amit akarnak, mert mi csak ülünk, nézünk ki a fejünkből, és hagyjuk hogy átjárjon bennünket a zene, rezegtesse azt léleknek nevezett valamit, de nevezhetem a frekvenciák megfelelő rezonálásának az agyunkkal, a lényeg, néma csendben befogadtuk a muzsikát. Ahol lehetőségünk nyílt, ott tapssal támogattuk a ritmusszekciót – ez általában rövid ideig tartott, mert nem bírtuk követni a rengeteg váltást –, a számok végén pedig tetszést nyilvánítottunk.

 

A zenészek lehet, hogy nem voltak annyira profik, mint a Zűrös társulat, de szemlátomást nagyon élvezték a koncertet, mosolyogtak, összekacsintottak, kommunikáltak egymással és – cseppet sem érzem túlzásnak – örömzenéltek nekünk (az alapfelállást egy vendéghegedűs egészítette ki). Az látszott, hogy ezt a koncertprogramot nem első ízben adják elő, volt íve, hagytak bennünket érzelmileg megnyugodni a csúcspontok után. Gyakran olyan érzésem volt, hogy nagy nehezen felküzdöttük magunkat a hegyre, majd a következő nótával leszáguldottunk a völgybe – kimondottan élveztem ezt a zenei hullámvasutat (és megelégedésemre eljátszották a Cigankát is).

 

A zenében gyakorlatilag minden megtalálható, ami az utóbbi évszázadok alatt megfordult szülőföldjükön, így sokkal egyszerűbb balkáninak titulálni, mintsem részletesen felsorolni melyik micsoda. Ha már szóba került, akkor véleményem szerint az együttes kortárs és modern sevdalinkát játszik, hiszen használnak elektromos hangszert (kettőt), van vidám nóta a repertorában, illetve helyenként más stílusok hatását vélem felfedezni játékukban, s nem utolsó sorban sokkal összetettebb dalokban gondolkodnak, mint mondjuk a hagyományőrző csoportok (már amennyire tudom). Koncertközben azonban eszem ágában sincs alaposabban boncolgatni a muzsikát, ezt meghagyom azoknak, akik kedvük lelik az ilyesmiben. Ami biztos, színpadon jobbak voltak a lemeznél – ez már világzene volt a javából.

 

Köszönet mindkét együttesnek az emlékezetes koncertért!

 

Fotóalbum