Beleolvasó – Stephenie Meyer: A vegyész

Fülszöveg:

Letehetetlenül izgalmas regény egy okos és elszánt nőről, aki valaha titkos ügynök volt, de most folyamatos életveszélyben, korábbi megbízói elől bujkál.

 

Az amerikai kormánynak dolgozott, de ezt nagyon kevesen tudják róla. A szakmája egyik legkiválóbb tehetsége volt, egy olyan részleg legféltettebb titka, amelynek még neve sincs. Amikor pedig kockázati tényezővé vált, figyelmeztetés nélkül törtek az életére. Azóta ritkán marad egy helyen, és állandóan megváltoztatja a nevét. Megölték az egyetlen embert, akiben bízott, de ő még mindig fenyegetést jelent volt megbízóinak, mert tud valamit, amit nem kellene. Holtan akarják látni. Méghozzá hamar.

 

Amikor a korábbi felettese felajánlja a kiutat, ő belátja, hogy nincs más választása. El kell vállalnia egy utolsó ügyet. De az információ, amelynek birtokába jut, csak még veszélyesebb helyzetbe sodorja. Élete legkeményebb harcára készül. Késlekedés nélkül veti bele magát a dolgok közepébe, ám hamar beleszeret egy férfiba, aki jelentősen rontja a túlélési esélyeit. Amint a lehetőségei elfogynak, kénytelen lesz úgy használni a különleges képességeit, ahogy a legszörnyűbb álmaiban sem képzelte volna.

 

Stephenie Meyer a Twilight Saga és A burok óriási nemzetközi sikerei után most egy kemény, de annál elragadóbb főhősnővel tér vissza. Feszesen megírt, váratlan fordulatokban gazdag regényével ismét megmutatja, hogy miért ő ma a világ egyik legnépszerűbb írója.

 

Részlet a regényből:

Hátulról közelítette meg a férfit, ugyanazon az útvonalon, amelyen ő haladt a helyére alig pár perccel korábban. Már felszolgálták az ebédjét – a parmezános csirkés bagettet –, és Carstonnak láthatóan minden figyelmét lekötötte a szendvics elfogyasztása. De a lány tudta, hogy Carston nála sokkal ügyesebben képes álcázni magát.

Minden különösebb felhajtás nélkül leült a férfival szemben lévő székre. Carston szája tele volt a szendviccsel, amikor felnézett.

A lány tisztában volt régi kollégája színészi képességeivel. Azt feltételezte, hogy el fogja titkolni a valódi reakcióját, és még azelőtt átvált az általa kívánatosabbnak vélt arckifejezésre, hogy a lány észrevehetné az eggyel korábbit. Mivel most egyáltalán nem tűnt meglepettnek, azt feltételezte, hogy teljesen váratlanul érte őt a felbukkanása. Mert ellenkező esetben biztosan úgy tett volna, mintha a lány megjelenése megdöbbentené. De a rezzenéstelen tekintet az asztal túloldaláról, a cseppet sem kitágult szemek, a módszeres rágás – ez azt jelentette, hogy Carston éppen leplezni próbálja a meglepetését. Ebben a lány majdnem nyolcvan százalékig biztos volt.

Nem mondott semmit. Csak állta a férfi kifejezéstelen tekintetét, miközben az befejezte a szájában lévő falat elfogyasztását.

– Gondolom, túl egyszerű lett volna úgy találkozni, ahogy terveztük – jegyezte meg végül Carston.

– A mesterlövésze számára valóban. – A lány könnyed hangon beszélt, ugyanazon a hangerőn, mint a férfi. Bárki, aki meghallja őket, azt hitte volna, hogy csak viccelődnek. De a másik két ebédelő társaság hangosan traccsolt és nevetgélt; azok pedig, akik a járdán sétáltak el mellettük, zenét hallgattak fülhallgatóval a telefonjukon. Senkit nem érdekelt, hogy mit mond a lány, csak Carstont.

–Az nem én lennék, Juliana. Biztos vagyok benne, hogy ezt te is tudod.

Most a lányon volt a sor, hogy eljátssza a meglepetés hiányát. Már olyan régen nem szólította senki a valódi nevén, hogy most teljesen idegenül csengett a fülében. Az első döbbenet után elöntötte az öröm apró hulláma. Jó érzés volt, hogy a neve idegennek tűnik. Ez azt jelenti, hogy jól csinálja a dolgokat.

A férfi tekintete a hajára villant, amelyről egyértelműen lerítt, hogy paróka – igazából nagyon hasonlított a valódi hajára, de Carston biztosan arra a következtetésre fog jutni, hogy valami nagyon mást rejteget. Utána ismét rákényszerítette a tekintetét, hogy a lányéba fúródjon. Még pár pillanatig várt a válaszra, de amikor Juliana továbbra sem szólalt meg, nagyon alaposan megválogatva a szavait folytatta.

– Azok az, ööö, egyének, akik úgy döntöttek, hogy… nyugdíjba kellene vonulnod… kiestek a pikszisből. A döntés alapvetően nem volt helyes, és minket, akik nem értettünk egyet vele, most már nem azok az egyének irányítanak. Ez akár igaz is lehet. De valószínűleg nem az.

Carston válaszolt a tekintetében ülő szkepticizmusra. – Történt veled bármilyen… kellemetlenség az elmúlt kilenc hónapban?

– Jé, és én még azt hittem, hogy egyszerűen ügyesebben játszom a bújócskát nálatok.

– Vége, Julie. Úgy is mondhatnánk, hogy győzedelmeskedett az igazság.– Imádom azt a mondást, hogy minden jó, ha a vége jó. – Vaskos szarkazmus. A férfi elfintorodott, bántotta a gúnyolódás. Vagy úgy tett, mintha bántaná.

– Sajnos nem minden jó – felelte lassan. – Ha minden jó lenne, akkor nem kellett volna felvennem veled a kapcsolatot. Akkor életed végéig békén hagyhattunk volna. És hosszú életed lett volna, már amennyiben ez rajtunk múlik.

A lány úgy bólogatott, mintha egyetértene vele, mintha hinne neki. A régi szép időkben mindig azt feltételezte, hogy Carston pontosan olyan, mint amilyennek tűnik. Hosszú ideig ő volt számára a jófiúk megtestesítője. Most viszont a maga bizarr módján szinte szórakoztatónak tűnt megfejteni, hogy mit jelenthet igazából minden egyes szava.

Azt leszámítva, hogy ott volt az a vékony kis hangocska a fejében, ami folyamatosan azt mondogatta, hogy mi van, ha ez nem játék? Mi van, ha mindez igaz… ha visszakaphatom a szabadságomat?

– Te voltál a legjobb, Juliana.– Dr. Barnaby volt a legjobb.

– Tudom, hogy nem szívesen hallod ezt, de benne soha nem volt meg a te tehetséged.

– Köszönöm.

Carston megemelte a szemöldökét.

– Nem a bókot – magyarázta a lány. – Azt köszönöm, hogy nem próbálod beadni nekem, hogy a halála csak véletlen volt. – Mindezt továbbra is társalgási hangnemben.

– Rossz döntés volt, ami a paranoiából és a lojalitás hiányából született. Azok az emberek, akik bármikor eladnák a társukat, azt hiszik, hogy a többiek is pont ugyanezt tervezik. A becstelen emberek nem hisznek a becsületes emberek létezésében.

Juliana nagyon ügyelt arra, hogy kifejezéstelen maradjon az arca, miközben ezt hallgatta.

A három éven át tartó folyamatos menekülése során soha nem adott ki egyetlenegy titkot sem, aminek a birtokában volt. Egyszer sem adott okot az üldözőinek arra, hogy árulónak tartsák. Még akkor is lojális maradt, amikor meg akarták ölni. És ez egy cseppet sem számított a részlegének.

Nem sok minden számított nekik. Egy pillanatra arra terelődtek a gondolatai, hogy milyen közel állt ahhoz, amit keresett, amit a legintenzívebb kutató­ és alkotómunkájával mostanra már elért volna, ha nem szakítják meg. De úgy tűnik, az a projekt sem számított nekik.

– De azok a becstelen emberek most ráfaragtak – folytatta a férfi. – Mert azóta sem találtunk senkit, aki olyan ügyes lett volna, mint te. A fenébe, még olyat sem találtunk, aki akár feleolyan jó lett volna, mint Barnaby. Mindig elképeszt, amikor az emberek megfeledkeznek arról, hogy a valódi tehetség milyen értékes kincs.

Ekkor elhallgatott, láthatóan abban reménykedve, hogy a lány mond valamit, hogy valami jelét adja az érdeklődésének. De Juliana csak udvariasan nézte, úgy, ahogy egy eladó nézne egy idegenre, aki a kasszájánál áll sorba.

Carston felsóhajtott, majd váratlan hévvel előrehajolt. – Van egy problémánk. Olyan megoldást kell találnunk rá, amit csak te adhatsz meg nekünk. Nincs senki más, aki el tudná végezni ezt a munkát. És ezt nem cseszhetjük el.

– Ti, nem mi – válaszolta a lány tömören.

– Ennél jobban ismerlek, Juliana. Téged érdekel az ártatlanok sorsa.

– Régebben érdekelt. Úgy is mondhatnánk, hogy azt a részemet sikerült megölni.

Carston ismét elfintorodott.

– Juliana, sajnálom. Ezt mindig is sajnáltam. Én megpróbáltam megakadályozni őket. Nagyon megkönnyebbültem, amikor kicsusszantál a kezük közül. Minden egyes alkalommal, amikor kicsusszantál a kezük közül.

A lány akarata ellenére is értékelte, hogy a férfi az egészet beismeri. Semmi tagadás, semmi kifogás. Semmi az csak egy szerencsétlen baleset volt a laboratóriumban, vagy ilyesmi, mint várta volna. Semmi nem mi voltunk, hanem a kormány ellenségei. Semmi mellébeszélés, csak a beismerés.

– És most már mindenki sajnálja. – Carston lehalkította a hangját, és a lánynak nagyon kellett figyelnie, hogy értse, amit mond. – Mert most elveszítettünk téged, és emberek fognak meghalni, Juliana. Több ezer ember. Több százezer.

Ezúttal várt egy kicsit, hogy a lány gondolkozhasson. Beletelt néhány percbe, amíg Juliana minden lehetséges szempontból kielemezte a dolgot.

Ekkor ő is lehalkította a hangját, de nagyon ügyelt arra, hogy sem érdeklődés, sem bármiféle érzelem ne csengjen benne. Egyszerűen csak felsorolta az alapvető tényeket, hogy továbblendítse a beszélgetést. – Ismertek valakit, aki létfontosságú információk birtokában van.

Carston bólintott.

– Nem vonhatjátok ki a forgalomból, mert azzal jeleznétek mások számára, hogy tudtok a létezésükről. És ez pont azt a helyzetet váltaná ki, amit nem szeretnétek, hogy bekövetkezzen.

Egy újabb bólintás.

– Itt most a rossz dolgokról beszélünk, ugye?

Sóhaj.

Semmi nem borította ki a részleget annyira, mint a terrorizmus. A lányt még azelőtt sorozták be, hogy az érzelmi porfelhő teljesen leülepedett volna az ikertornyok hűlt helye felett. Mindig is a terrorizmus megelőzése volt a munkájának egyik legfontosabb része – és a legjobb igazolás mindarra, amit csinált. A terrorizmus veszélyét is addig manipulálták, tekergették és csavargatták, amíg a lány teljesen el nem veszítette a hitét abban, hogy tényleg hazafias munkát végez.

– És egy nagy szerkezetről. – Ez kijelentés volt, nem kérdés. Mindig is ez volt a legnagyobb mumusuk; hogy eljön az a pillanat, amikor valaki, aki szívből gyűlöli az Egyesült Államokat, ráteszi a kezét egy nukleáris fegyverre. Ez volt az a sötét árnyék, ami elrejtette a lány szakmáját a világ szeme elől, ami pótolhatatlanná tette őt, függetlenül attól, mennyire szívesen gondolta volna úgy egy egységsugarú állampolgár, hogy nem is létezik.

És ez tényleg előfordult – nem is egyszer. A hozzá hasonló emberek akadályozták meg, hogy ezek a helyzetek hatalmas emberi tragédiákká váljanak. Ez volt az ára. Kisebb rémségek a nagy léptékű mészárlásokért cserébe.

Carston megrázta a fejét, és halvány tekintete hirtelen űzötté vált. Juliana nem tudta elnyomni a borzongást a gondolatra, amikor rádöbbent, hogy a kettes ajtóról van szó. Csak két dologtól féltek ennyire.

Biológiai. Nem mondta ki hangosan, csak tátogta.

Carston komor tekintetéből megkapta a visszaigazolást.

A lány egy pillanatra lesütötte a szemét, felmérte a lehetséges válaszokat, majd két csoportra osztotta őket fejben, az opciók két listájára. Az első csoport: Carston egy tehetséges hazudozó, aki olyan dolgokat mond, amelyekkel szerinte ráveheti őt, hogy olyan helyre menjen, ahol a végleges kiiktatására jobban felkészült emberek vannak. Gyorsan improvizál, és igyekszik érzékeny húrokat megpendíteni a lelkében.

A második csoport: valakinél van egy biológiai tömegpusztító fegyver, és a fennálló hatalom nem tudja, hol van, és hogy mikor lesz bevetve. De ismernek valakit, aki igen.

A hiúságnak is volt némi súlya, és ez elbillentette a mérleget. Juliana tudta, hogy nagyon érti a dolgát. És azt is, hogy valószínűleg tényleg nem találtak nála jobbat.

Ennek ellenére inkább az első csoportra fogadott volna.

– Julia, én nem akarom, hogy meghalj – mondta a férfi csendesen, mintha olvasna a gondolataiban. – Fel sem vettem volna veled a kapcsolatot, ha ez lenne a helyzet. Nem akartam volna találkozni veled. Biztos vagyok benne, hogy legalább hat dolog van nálad, amivel meg tudsz ölni, és minden okod megvan rá a világon, hogy ezt tedd.

– Tényleg azt hiszed, hogy megállnék hatnál? – kérdezte a lány.

Carston egy pillanatra idegesen összehúzta a szemöldökét, majd a nevetést választotta. – Tessék, te is egyetértesz velem. Én nem akarok meghalni, Jules. Őszintén beszélek.

A lány nyakában lógó medálra szegezte a tekintetét, mire Juliana elfojtott egy mosolyt.

Ismét könnyedebb hangon folytatta. – Jobban szeretném, ha Dr. Fortisnak szólítanál. Emlékeim szerint nem jutottunk el arra a pontra, hogy beceneveket adjunk egymásnak.

Carston megbántott képet vágott. – Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem.

Többet kellett volna tennem.

A lány bólintott, bár most sem értett egyet vele, ismét csak a beszélgetést akarta továbblendíteni.

– Arra kérlek, hogy segíts nekem. Nem, nem is nekem. Hogy segíts azoknak az ártatlanoknak, akik meg fognak halni, ha nem teszed meg.

– Ha meghalnak, az nem az én hibám lesz.

– Tudom, Ju… doktornő. Tudom. Az én hibám lesz. De nekik nem igazán fog számítani, hogy ki a hibás. Mert halottak lesznek.

A lány állta a tekintetét. Esze ágában nem volt pislogni.

Carston arckifejezése elsötétült. – Szeretnéd hallani, hogy mi fog velük történni?

– Nem.

– Attól talán még a te gyomrod is felfordulna.

– Kétlem. De ez nem igazán számít. Az, hogy mi történhet, másodrangú kérdés.

– Szeretném tudni, hogy mi lehet fontosabb több százezer amerikai állampolgár életénél.

– Ez rettenetesen önzőnek fog tűnni, de a ki­ és belégzés szinte minden egyebet ver nálam.

– Holtan nem tudnál nekünk segíteni – jelentette ki Carston tömören. – Megtanultuk a leckét. Nem ez lesz az utolsó alkalom, amikor szükségünk lehet rád. Nem fogjuk még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát.

Juliana utálta magát ezért, de a mérleg kezdett még jobban a férfi javára billenni. Amit Carston mondott, az logikusnak tűnt. És ő is látta már egyszerkétszer, hogy milyen gyorsan meg tudnak változni az irányelvek. Mi van, ha ez az egész tényleg igaz? Eljátszhatja, hogy hidegen hagyja a dolog, de Carston ennél jobban ismeri. Nagyon nehezen tudna együtt élni egy ekkora katasztrófával, ha tudná, hogy tehetett volna valamit a megakadályozására. Az elején is ezzel sikerült rábírniuk, hogy a világ legrosszabb foglalkozását válassza.