Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 47.

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Federspiel: Smaragd (CD)

 

Még mindig Budapest Ritmo. Azt hiszem ez az utolsó együttes, amelyet láttam októberben, és írok a lemezükről. Ez utóbbi döntés egyértelműen a koncert következménye, ugyanis a héttagú osztrák csapat kis túlzással szétfújta a sátrat. Műsoruk féktelen energiabombának bizonyult, amikor mind a heten teli tüdőből fújták, idézve a Balkánt, a császárvárost és Mexikót. Máskor hárman körbeállták a mikrofont, míg a többiek háttérbe húzódva kísérték őket, és olyan is előfordult, hogy egyvalaki szólózott, a többiek pedig legfeljebb jelzésértékűen alámuzsikáltak. Nem is értem, korábban mért nem figyeltem fel rájuk (a Womexen például).

 

Az ismerkedés folytatásához az idén novemberben megjelenő új lemezüket választottam, no nem azért mert vonzódom a drágakövekhez – Smaragd az album címe –, hanem mert úgy gondoltam előzetesen, hogy tizenpár év tapasztalattal a hátuk mögött biztosan azt a maximumot nyújtják majd, amit élőben láttam tőlük. Várakozásomban egyáltalán nem csalatkoztam, mert a Smaragd legalább annyira változatos lett, mint amilyen a koncertprogram volt. Zavarba ejtő gyakorisággal váltogatják rajta a hangulatokat, a tempót, a létszámot, a stílusokat – mintha az lett volna a cél, hogy minél jobban különbözzön egymástól minden szerzemény.

 

Kedvencek szép számmal akadnak a tizenöt tétel között, elsőként például rögtön a nyitó „Avsked”. Itt azt mutatják meg, képesek dallamközpontúan muzsikálni, amikor a ritmus másodlagos, és olyan fülbemászó melódiát prezentálnak, amit muszáj napokon át dúdolni. Ez még nem minden, hiszen olyan érzéssel fújnak, visszafogottan, megnyugtató otthonosság hangulatot árasztva, amitől azonmód elérik a teljes odafigyelést. Érdemes megnézni a kedvcsináló videót – igen, ezt élőben is tudják.

 

Az „Apfelbauern Dudler”-t emlékeim szerint játszották a sátorban, de ebben a formában is gyönyörű. Az alpesi jódli nagyvárosi verziója, a dudler, minden hangszer nélkül legalább akkora meglepetés – jé, ezek a srácok tényleg tudnak énekelni –, mint rátalálni egy évek óta keresett kötetre az antikváriumban. A kreativitásra és az újításra példának ott van a „15/8” a maga elektronikájával és fújás helyett ütögetett hangszereivel, illetve a maga zaklatott, kortárs zeneszerzőket idéző futamaival. Ezt a szerzeményt egyébként New York városa és a Metropolitan Múzeum pár festménye ihlette.

 

A Smaragddal egy zavarbaejtően zseniálisan sokszínű albumot tettek le az asztalra, és ezzel együtt szereztek maguknak egy új rajongót.

 

Kinek ajánlom: ezen az albumon tényleg mindent megvalósítanak, amit fúvóshangszerekkel és énekkel elérhető. Mindenkinek javallott, aki ismerősen eredetire vágyik.

2016-ben megjelent lemez (col legno).

Az együttes weboldala: http://www.feder-spiel.net/w/en/

 

 

 

Flavia Coelho: Sonho Real (CD)

 

Az idén 36 éves brazil énekesnő jóideje Párizsban él, de évekbe telt mire felfedezték és megjelenhetett az első nagylemeze. Ennek idestova öt éve, de időközben sem pihent, hiszen idén már a harmadik albumával jelentkezik, amely személyes indíttatású lett, ezúttal saját élményeit, életét írta meg. Azt nem tudom, hogy ennek vagy személyes beállítottságának köszönhető, de ez egy alapvetően derűs, mosolygós zene, ami úgy öleli körbe a hallgatót, mint a trópusi naplemente a pálmafás tengerpartot.

 

A távolság dacára a szülőföld a mai napig jelen van Coelho zenéjében, ami esetében nem szambát jelent, hanem főként reggae-t. Elsőre furcsa, de aztán hamar megszokja az ember, főként amikor kiderül, nem ez az egyedüli stílus, amiben otthonosan mozog az énekesnő. Egyébként teljesen mindegy, éppen mit játszanak, a teret teljesen betölti hangjával, amit trükkös módon nem hangerővel, hanem mosolyával ér el. Hallgatás közben több ízben Corinne Bailey Rae első nagylemeze jutott eszembe, no nem azért, mert a két muzsika hasonlít egymásra, hanem mert ugyanaz a napsugaras mosolygós énekhang szólított meg, amit annak idején annyira megszerettem.

 

Zeneileg a Sonho Real nagyon változatos lett, van itt minden, dub, ska, bossa nova és persze annyi reggae, hogy a hallgató ne bírjon nyugton ülni, hanem próbálja testével követni a ritmust. Coelho hangja érzéki, gyermeki, helyenként talán szomorkás, de végig összhangban van a zenével, két kísérője (Al Chonville dobos és a félig magyar Victor Attila Vagh minden más hangszer) a jelek szerint hozzá hasonlóan otthonosan mozog ebben a zenei világban.

 

Kedvenceim közé tartozik a vérbő ska ritmusokra építkező „Leidi”, a reggae alapokkal bíró, de azokat kiegészítő „Cê Inventa”, és végül a Brazíliát idéző albumnyitó „Se Ligue”. Ráadásnak pedig mindenki hallgassa meg a záró „Temontou” című szerzeményt, amely nyugodtan mondható szerelmes nótának.

 

Kinek ajánlom: érdekes brazil-reggae zene keverék, bájos női hanggal kiegészítve – vidám és laza muzsikára vágyóknak.

2016-ban megjelent lemez (PIAS).

Az énekesnő weboldala: http://www.flaviacoelhomusic.com/

 

 

 

Money Chicha: Echo en Mexico (CD)

 

Ezen a héten is került latin muzsika a rovatba, ezúttal a texasi Austinban alakult Money Chicha együttes idén nyáron megjelent lemezének köszönhetően. Róluk annyit kell tudni, hogy három jónevű zenekar (például Grupo Fantasma) ritmusszekciójának hobbiprojektjeként indult még 2010-ben, de aztán annyira belejöttek, hogy a koncertezés és az anyazenekarok mellett szakítottak időt a lemezfelvételre is. Céljuk a chicha stílus felidézése, ami gyakorlatilag (főként) perui cumbiát takar, kiegészítve surf-rockkal és pszichedeliával – a múlt század hatvanas-hetvenes éveiből.

 

Korábban már találkoztam a zenéjükkel, hiszen egy szerzeményükkel felkerültek a The Rough Guide To Psychedelic Cumbia albumra, és úgy gondoltam, ha oda beválogatták őket, akkor biztosan érdekes zenét játszanak. Ez valóban így van, az Echo en Mexico teljesen instrumentális anyag, sehol egy ének, ami elsőre szokatlan, és másodikra sem éreztem másként – viszont ennek ellenére élveztem, üdítő volt más felfogásban, a megszokottól ennyire eltérő megközelítésben viszonthallani a cumbia/chicha ritmusokat.

 

Ráadásul mindezt megfűszerezték az időutazással, mert nem restek visszamenni pár évtizedet, és a hatvanas-hetvenes évekből vették a mintát, illetve merítettek ihletet. Esetükben persze nem poros feldolgozásoknak lehetünk tanúi, hanem többnyire modern hangzású saját szerzeményeknek, amelyek helyenként rock, időnként alter irányba mozognak. Legjobban nekem is a „Chicha Negra” tetszett, ezt érzem leginkább latinosnak, táncra késztetőnek. Aztán ott van a címadó tétel, amiben a rockos elemek dominálnak, de úgy, hogy közben sosem tévesztik szem elől a cumbia lényegét, a ritmus megfontolt lüktetését. Ezt viszont az utolsó előtti szerzeményben találtam meg (Tamborcitos), ahol mind a hat muzsikus hozzáteszi a magáét, aminek eredményeként a háttérben végig ott mocorog a chicha alap, míg az előtérben felváltva dominálnak a hangszerek – mindez kiegészül némi effekttel és már meg is érkeztünk napjaink chichájához.

 

Igazából élőben, koncerten kellene megnézni őket, hogy mennyire tudják mozgásra késztetni a nézőket, illetve milyen hangulatot teremtenek – hétpróbás muzsikusokról lévén szó, biztosan emlékezeteset.

 

Kinek ajánlom: cumbia-chicha és pszichdelia, rock és a múlt század – mindez egyben, ének nélkül elsősorban a latin zenéket kedvelőknek ajánlott.

2016-ben megjelent album (Vampisoul).

Az együttes weboldala: http://www.moneychicha.com/