Paulo Coelho: A kém

A tények:

Mata Hari létező személy volt, aki nem Ázsiában, hanem Hollandiában született Margaretha Geertruida Zelle néven.

Ünnepelt táncosnőként majd tíz évig ő volt a leg-leg-leg nő Párizsban.

Mind a franciák, mind a németek beszervezték kémnek.

1917. október 15-én kivégezték.

Paulo Coelho Az alkimistával vált világszerte ismert íróvá.

Saját meghatározása szerint ez a könyv nem regényes életrajz.

Minden mást tegyünk a fikció világába, hiszen: „Noha a könyvben leírt események egytől egyig valóságos tényeken alapulnak, kénytelen voltam egyes párbeszédeket magam kitalálni, néhány jelenetet összevonni, egy-egy történés sorrendjét megváltoztatni, és kihagyni mindazt, mait nem tartottam fontosnak a történetmesélés szempontjából.”

Talán Coelho az első, aki Mata Hari történetét magával a kémnővel mesélteti el, és ez az egyes szám első személyben történő narráció egyszerre eredményez bennfentességet, intimitást és szubjektivitást. A kivégzése előtt írt utolsó levelében igyekszik mindenre magyarázatot adni, és persze elmondani mindent, amit fontosnak gondol. Azt is jó ötletnek tartom, hogy helyenként korabeli újságok és egyéb iratok tarkítják a szöveget – így tényleg olyan érzése lesz az olvasónak, hogy most aztán tényleg a dolgok mélyére lát.

Úgy sejtem, nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, miszerint szerzőnk feministának, független életre vágyó nőnek állítja be Mata Harit, aki úgy próbál meg boldogulni a férfiak uralta világban, hogy testét és intelligenciáját használja fel ennek érdekében – és igazából ez az egyetlen, a kortársai számára elfogadhatatlan bűne, nem pedig a kémkedés, amiről ma már tudjuk, hogy a vád megalapozatlan volt. Ezzel nincs is baj (mármint a feminizmussal), és személy szerint hajlandó vagyok művészként tekinteni Mata Harira, aki másként látja a világot, akinek folyamatosan új kihívás, inger szükséges ahhoz az állapothoz, amelyben jól érzi magát, amelyben képes új koreográfiát, előadást kitalálni. Aki nemcsak színpadi meztelenkedéseivel megy szembe a közízléssel, hanem például azzal, ahogyan nem törődik a lányával.

Mégis, ezúttal hiányérzetem van az utolsó oldalak után, mert ez a terjedelem érzésem szerint nem biztosít elég időt arra, hogy Coelho kellőképpen bemutassa/árnyalja a címszereplőt (például mennyire volt fontos számára a tánc, miként viszonyult barátaihoz, családjához, lányához, miért hazudott annyit), vagy még jobban beavasson bennünket a világháborúval kapcsolatos összefüggésekbe. A frappáns  idézetek nem segítenek annyit, hogy Mata Hari odakerüljön Az alkimista, vagy az „És a hetedik napon…” trilógia mellé.

Pusztán Paulo Coelho JÓ könyveinek sorát gyarapítja, mert jól megírt (tényleg olvastatja magát) és új szemszögből dolgozza fel a szerencsétlen sorsú kémnő történetét.