Főkép

Bár az utóbbi időben mintha egyre több külföldi szerzős antológia jelenne meg itthon, egészen a Legendák megjelenéséig kissé alulreprezentáltnak éreztem a „klasszikus” stílusú fantasy megjelenését. Hiszen akármennyire kedvelem mondjuk az urban fantasy-t, akármennyire is örülök a kreatív, furcsa fantasztikumnak, néha jól esik visszatérni a heroikus alzsánerbe, és elmélyedni az eposzi csaták, a rendkívüli hősök és az elképesztő kalandok világában (ugyan volt pár hasonló történet mondjuk a Zsiványokban is, önálló kötet mindezidáig nem jelent meg). Hogy ráadásul mindez David Gemmell nevével lett összekapcsolva, az külön öröm – szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki a műfaj egyik legjobb írójának tartja Gemmellt, és rajong szinte minden magyarul megjelent könyvéért. A Legendák tizenhárom szerzője arra vállalkozott, hogy egy-egy írással tiszteli meg az emlékét (a kötetből befolyó összeget pedig a Gemmell nevét viselő, hagyományos fantasy regényeket elismerő díjakra fordítják), úgyhogy már akkor bizakodva tekintettem az antológiára, amikor még a kezembe sem fogtam.

 

Talán kicsit túl sokat is vártam tőle, ezért nem vagyok most maradéktalanul elégedett. A kötetbe ugyanis nagyon hullámzó minőségű írások kerültek, szerintem az egészen kiválótól a meglehetősen gyengéig minden előfordult, és ez kissé az összbenyomást is lerontotta. Például James Barclay rögtön egy olyan művel kezdte a gyűjteményt, amitől nekem a kedvem is elment a folytatástól (a „gemmelli” szellemiséget mintha egy kicsit a történet és úgy általában minden más rovására alkalmazta volna) – pedig kár lett volna abbahagyni, hiszen utána Gaie Sebold máris szépített (novellájában egy lélekorzó és egy hadúr párbeszédét követhetjük: hatásos és szép elbeszélés kiszámíthatósága ellenére is, szerethetően megfestett emberi vonásokkal, szerintem még Gemmell is örülne egy ilyen alkotásnak).

 

Az mindenesetre hamar kiderült, hogy nem kell megrémülni attól, ha a tartalomjegyzékre ránézve a szerzők többségének neve semmit sem mond: az ismertség nem garancia a nekem tetsző írásra, és persze az ismeretlenség sem ok arra, hogy valamihez rögtön negatívan közelítsek. Vegyük mondjuk a furcsa nevű Storm Constantine-t: én most hallottam először róla, ehhez képest a „Kyla sárkányurai” nagyon szimpatikus történet. Lírai hangulatával, ügyes stílusával, biztos narratívájával (még a kezdő többes szám első személy is simán működött nálam) hamar meggyőz arról, hogy nem véletlenül jelent már meg külföldön két tucatnál is több regénye. És még gyíkemberek is voltak benne!

 

Egyébként váratlan módon pont nem a „hagyományosabb” sztorik tetszettek jobban, hanem inkább azok, amik stílusukkal, hangvételükkel győztek meg. Jan Siegel „Tündérföld” című írása például maga a definíció szerinti „szerethető novella”: elragad, andalít, már-már mesés. Szállnak a mondatok, velük együtt pedig mi is elmerülünk ebben a világban, hogy aztán a mosolygós csattanó újra felébresszen. De említhetném még „A hegyi teá”-t is, Sandra Unerman tollából, ami szinte modernizálja a népmeséket. Ugyan túlzottan a várt csattanóra van építve, de tetszett a sorok mögül szivárgó feszültség, ahogy a messze földön híres lány mesél a kérőinek.

 

Azért a hősiességből sem volt hiány: a kötet legnagyobb neve, Joe Abercrombie a tőle várt módon lehengerel. Engem mindig lenyűgöz, hogy miként képes ilyen hihetetlenül élő, lélegző párbeszédeket írni – miközben hibátlan az információadagolás, hangosan nevetünk a remek humorán és még az akciójelenet is kellően szórakoztató. „Városkerülés” című novellája ügyesen csavar egyet a „küldetés után vissza kell menni a megbízóhoz – vajon átver-e” alapfelálláson, nagyjából két mondat után elkap a stílusa: egyértelműen a kötet egyik legjobbja. De szorosan követi Adrian Tchaikovsky: a „Kard és kör” megidézi Gemmell idősödő, nem éppen hősies főszereplőit, akiknek mégis hősként kell helyt állniuk. Bár a világról szívesen megtudtam volna még többet (remélem egyszer megjelenhetnek magyarul az ide kapcsolódó regényei), így is magával ragadott a stílusa, és izgatottan követtem a billoggal rendelkező főhősnőt...

 

Akad még a kötetben young adult hatású történet (Anne Nicholls kicsit talán túl sok történést zsúfolt művébe), de van itt városlázadás (Juliet E. McKenna novellája szerintem más szerzőknél önálló trilógiát érne), pogány kannibál törzzsel való harc (Jonathan Green és egy klasszikus sword & sorcery sztori), még egy mágusszellem is feltűnik (Tanith Lee-től egy kicsit azért többet vártam). A változatos témák miatt szerintem mindenki megtalálhatja a saját kedvencét a kötetben, de azon nem érdemes meglepődni, ha nem lesz mindegyik ugyanannyira emlékezetes. Úgyhogy aki szeretne pár kiváló hard fantasy novellát olvasni, annak bátran merem ajánlani a Legendákat – én bízok benne, hogy egyszer a folytatását is a kezünkbe foghatjuk...

 

Tartalomjegyzék

James Barclay: Így szól a legenda

Gaie Sebold: Penge a szívbe

Ian Whates: Visszatérés az ardeni zúgókhoz

Storm Constantine: Kyla sárkányurai

Tanith Lee: Arkrondurl tornya

Jonathan Green: Aki a Halállal jár

Joe Abercrombie: Városkerülés

Juliet E. McKenna: A Sas Földje

Anne Nicholls: Éljen soká a Tölgy!

Adrian Tchaikovsky: Kard és kör

Jan Siegel: Tündérföld

Sandra Unerman: A hegyi tea

Stan Nicholls: Elszántak Szövetsége