Ania Ahlborn: Vértestvérek
Írta: Profundus Librum (Hipszki László) | 2016. 10. 31.
A lengyelországi születésű, de jó ideje Amerikában élő – Stephen King rajongó –, fiatal írónő az új generációs horror-szerzők közé tartozik. Eddig nyolc regénye jelent meg, az első, a Seed még az amazonon magánkiadásban, 2011-ben. Persze miután már a debütáló könyve is hatalmas sikert aratott az olvasók és a kritikusok között, hamar felfedezték a morbid dolgokhoz, témákhoz vonzódó szerzőt a nagyobb kiadók is. A 2015-ben megjelent Vértestvérek az irgalmatlan tempóban alkotó író hetedik regénye, amit idén a The Devil Crept In követett a sorban.
Talán nem meglepő, hogy szeretem a borzongást. Horrorfilmek egész során nőttem fel, manapság is megnézek közülük annyit, amennyit csak találok. Az sem zavar, hogy emiatt itthon – már ha véletlenül pont akkor videózok, mikor más is van a házban – a családtagok milyen gyanakvó tekintetekkel pislognak felém. „Anyaaa, apa már megint zombisat nézett!” „Vedd már halkabbra legalább, tudod, hogy nem bírom, ha egy nő sikoltozik!!!” Na, hát én meg bírom! Na, nem konkrétan azt, ha egy nőt bántanak, hanem gyakorlatilag az összes horror tematikát. Élőholtak, túlvilági rémek, őrült sorozatgyilkosok, vérengző szörnyek, lappangó borzalmak, földönkívüliek vagy bármi más fenyegetés – mind jöhetnek. De tényleg, még a kifejezetten zs-kategóriás trash-filmek is mindig kapnak tőlem egy esélyt. Nem vagyok nagyon válogatós.
Ráadásul gyomorral is bírom. A direkt túlzottan véresre, undorítóra hangszerelt alkotásokat kifejezetten szórakoztatónak szoktam találni, hiszen könnyen meglelem a képek mögött/mellett rejtőző sötét humort is, ami szinte mindig ott van – bár néha tényleg jól eldugják. Ami pedig a filmvásznon „bejön”, az a könyvek lapjain szintén. Olvastam jó néhány remek horrort, kedvenc szerzőim (H. P. Lovecraft, Stephen King) jó része is ebben a témában alkotott, és persze kedvenc olvasmányokat is találtam az évek során (például Jack Ketchumtól A szomszéd lányt), de az biztosan először fordult velem elő, hogy nagyjából végig rosszul legyek egy könyv olvasása során. Nos, ez a fal is ledőlt végre…
Pedig semmi „extra” nincs a történetben elsőre. Egy tipikus, igazi horrorfilm-klisének számító redneck (amerikai fehér bunkók) család éli az életét évtizedek óta egy kisváros melletti erdőben, néha elkapnak egy-egy lányt, akit megkínoznak és megölnek. Hát, oké, igen, ez tényleg durva, de ilyen filmet láttam csak a múlt hónapban legalább négyet, szóval… kellene még ide valami igazán beteg dolog, amire a veterán horror-fanok is felkapják a fejüket. Ezt gondolta talán az írónő is, és ahogy eltervezte, meg is csinálta, és rögtön két lépéssel is tovább ment az átlagos – emberrablós-gyilkosos – művek szokásos sablonjain. A regény első oldalának elolvasása után mondjuk nagyjából mindenki jó eséllyel be tudja lőni majd, hogy mi lesz a könyv lezárása, a történet ugyanis szinte nyílegyenesen fut előre. Persze azért vannak benne váratlan csavarok is – ezekről nem fogok mondani semmit! –, amikre én mondjuk sajnos jóval időnek előtte rájöttem, talán mert túlságosan is megértettem a Ray-ben fortyogó indulatok mélységét, gonoszságának mozgatórugóit, na de nem is ezek a csavarok emelik a történetet egészen más dimenziókba, mint amiben a többi hasonló tematikájú slasher mozog.
A Vértestvérekben tehát nincsenek szörnyek – mármint ha a szereplőket nem számítjuk közéjük. Nincs benne misztikus szál egyáltalán, valamint nem túl valószínű, hogy félnénk majd rajta. (Inkább féltenénk.) Igazából olyan túl sok gyilkosság sem történik benne – persze azért lesz néhány! –, meg a vér is, mondjuk azt, csak módjával folyik, és nem is a válogatott szörnyűségek túlságosan naturális leírása miatt lesz folyton görcsbe rándulva a gyomrunk. (Pedig abban lesz, ez garantált.) Akkor mégis mi a fene miatt olyan nagyszerű ez a horror regény? Több összetevő miatt is, amik végül tökéletes eleggyé álltak össze. A szerző remek narrációja, olvasmányos stílusa alapvető fontosságú volt ahhoz, hogy a szereplők lelkivilágával, motivációival, gondolataival foglalkozó részek – ebből pedig lesz elég, hiszen az egész végig egy gyilkos bőrében leszünk! – sehol se legyenek érdektelenek, vagy épp giccsesek, még a romantikus részeknél sem. Merthogy lesz benne szerelmi szál is – amit körülbelül minden regénynél lehúzok, de most nem fogok.
A karakteralkotás szintén briliáns – igaz, ezen a téren túlzott egyediséggel azért nem lehet megvádolni a szerzőt –, ahogy a szereplők személyiségének elkerülhetetlen alakulása is példás precizitással és hitelességgel lett az olvasók elé tárva. (Már persze annál, akinél volt némi fejlődés…) A legdurvább diszfunkciókat felvonultató gyilkos kompánia, a Morrow-család – akikhez a főszereplő, Michael, három éves korában került csak – alakjai filmre kívánkoznak. Bérelt helyük lesz majd (ebből a könyvből biztosan lesz film, csak idő kérdése!) Jigsaw vagy a texasi láncfűrészes mellett a nagy horror-pantheonban. A szereplők közül ki a leggonoszabb? Akadémiai kérdés, ezen a szinten talán már nem is érdemes súlyozni a bűnöket. A nagyobb fiú, Ray (más néven Rebel, pedig dehogy is lázad ő bármi ellen is…) persze ugyan úgy áldozata szociopata szüleinek, mint az anyja az övéinek, felmentést ettől mégsem érdemel egyikük sem. Ahogy az apjuk, sőt még Michael sem! A civilizáció máza annyira vékony már rajtuk, hogy a gyanútlan prédát még megtéveszthesse, de egyébként állati ösztönök szerint élnek, emberségüket rég elfeledték. A regény alapvető dilemmája, hogy mennyire hibáztatható valaki akkor, ha egyébként akarata ellenére, mások gonoszsága miatt választja később önmaga is a sötétséget. Képes-e a számára kijelölt útról kitörni az ember, valóban a saját sorsunk kovácsa vagyunk? A könyv persze erre végül nem ad választ. (Már, ha azt a rohadt nagy NEM-et nem akarjuk elfogadni válaszként…)
A történet ’70-es évekbe helyezése is jó ötlet volt – talán egyfajta tisztelgés lehetett a (majdnem) klasszikus horrorfilmek előtt, amiknek a szerző nagy rajongója –, a korszak kisvárosi hangulata remekül köszön vissza a könyv igen kevés „nyugisabb” részében. De a legnagyobb ereje a regénynek a folyamatosan igen magas szinten tartott feszültség. Tudjuk, hogy mi lesz a vége – egyébként a vége hibátlan lett! –, tudjuk, hogy nem lesz itt semmiféle happy end, hiába is vergődnek a szereplők, egyszerűen innen nincs hová menekülni. (A legoptimistább vég talán még egy zárt-osztály lehet az esetlegesen életben maradtaknak.) A végzet érzéketlen, komor lassúsággal közeledik, mint egy tehervonat és végül úgy fog majd apró darabokra morzsolni minden olvasót, hogy közben le sem lassít.
Megemlítettem a poszt elején az egyik kedvenc horror-regényemet, A szomszéd lány című könyvet, aminek még a témája is egészen hasonló a Vértestvérekhez. A Ketchum-könyv talán picit jobb regény, mint ez, de a borzalmassági versenyen már a Vértestvérek nyerne. Magasan. Kell-e mondanom a talán túlzottan is rajongóra – és ezért egyúttal ide-oda csapongóra – sikerült írásom után, hogy Ania Ahlborn többi regényének magyar megjelenését repesve várom?