Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

  

 

Teresa Cristina: Canta Cartola (CD+DVD)

 

Kezdjük az album címével. A cilinder éneke – nyersfordításban ezt jelenti ez a két portugál szó, de ebben az esetben nem fejfedőről van szó, hanem egy álnévről. Tulajdonosa a hetvenkét évesen (1980-ban) elhunyt énekes, költő és zeneszerző, a több mint ötszáz dal szerzője: Angenor de Oliveira. Ő használta a Cartola nevet, és annyit illik tudni róla, hogy nagyon sokat tett a brazil szambáért. Az ő dalaiból gyűjtött össze tizenkilencet egyfajta tisztelgésként Teresa Cristina, amit aztán koncertlemezként tett le elénk, leporolva az időtállónak bizonyult zenei örökséget.

 

Előzetesen azt gondoltam, hogy most hallgatok valami vérbő latinos muzsikát. Tévedtem, mert ez a koncert nem arról szólt, hogy tüzes ritmusokra barnabőrű leányok és legények járják a szambát hullámzó csípővel, hanem egészen másról. Cristina újraértelmezte az eredeti szerzeményeket, mondhatni a lelkükig lecsupaszította azokat, hogy akusztikus formában adja elő. A hatás egyszerre olyan, mintha a karnevált hirtelen lecserélnénk egy nyugis bárra, ahol a vendégek italukat szürcsölve ülnek asztaluk mellett, és arra figyelnek, ami a maroknyi színpadon történik. Ahol nincs más csak egy gitáros (Carlinhos Sete Cordas) és az énekesnő.

 

Cseppet sem érzem túlzásnak az állítást, miszerint ezzel az „akusztikus” előadással a szerzemények új dimenzióba lépnek, az eredeti zenekari kíséret kiiktatása közelebb hozza hozzánk a mondanivalót, az érzést, a hangulatot. Eltűnt a kirobbanó életöröm, az erotika, helyette derűs melankólia, kényelmesen áradó érzelmek veszik át a terepet. Teresa Cristina teljesítménye igazából a DVD-n érvényesül maradéktalanul, mert minimalista módon ad elő, minden cifraság nélkül áll a mikrofon mögött, énekel, időnként beszél a közönséghez, de közvetlensége okán, s annak köszönhetően ahogyan átéli, előadja ezeket a szövegeket, csak szeretni lehet.

 

Persze a teljes műélvezethez nem árt az eredetik ismerete, azonban ez manapság már jelenthet akadályt, hiszen a youtube-on majd minden klasszikus Cartola felvétel megtalálható, és így mindenki megtapasztalhatja, mennyiben jelentenek mást, többet ezek a verziók. Például a „Corra e Olhe o Céu” teljesen másként szólal meg egyszem gitárral, mint zenekarral, nem beszélve a kórus hiányáról. Egy biztos, ezek a dalok úgy szólalnak most meg, mintha Cartola direkt Cristinának írta volna ezeket, és egyetértek azokkal, akik a szamba megújulásának egyik lehetőségét látják a koncertben.

 

Kinek ajánlom: akusztikus szamba – minden újdonság keresőnek ajánlott.

2016-ban megjelent lemez (Nonesuch).

Az énekesnő weboldala: http://www.teresacristinaoficial.com/

 

 

 

Gaye Su Akyol: Hologram İmparatorluğu (CD)

 

Igazából csak ámulok és bámulok, mert a Glitterbeat tényleg zavarbaejtő változatosságot kínál a rendszeresen megjelenő lemezeivel, gyakorlatilag idén nem még nem volt két egyforma stílust képviselő előadójuk. Az egyetlen közös vonás a minőség, nem véletlen, hogy immáron harmadszor nyerték el a Womex Toplabel címet.

 

Novemberi, vélhetően idei utolsó lemezük ismét egy váratlan húzás, hiszen török világzenével leptek meg, amely egyszerre egzotikusan idegen és kellőképpen ismerős. Az egzotikumot az énekesnő Gaye Su Akyol képviseli, aki nyilvánvalóan a török hagyományokból építkezik, a klasszikus énekstílusokból merít, és időnkét úgy tűnik, cseppet sem foglalkozik a zenével. Ez persze nem így van, csak akkora a kontraszt a keleti ének és nyugati gitárjáték (rock, post-punk és new wave ami hamarjában eszembe jut erről), hogy elsőre fel sem fogtam teljes mélységében. Mintha a stúdióban összekeverték volna a hangsávokat, és ennek eredményeként került Selda Bağcan a Sonic Youth mellé.

 

A legmeghökkentőbb, hogy ez a kulturális keveredés nem kioltja, hanem épp ellenkezőleg, erősíti egymást. Háromnál jóval több példát említhetek, mert a „Fantastiktir bahti yarimin”, majd teljes egészében török, csak időnként megszólal az elektromos gitár (gondolok itt például a szólóra), ami annyira nyugati, hogy bármely menő rocklemezre ráférne. Aztán ott van a „Dünya kaleska” ami a zenét tekintve elmehetne westernfilm hangulatkeltőnek, vagy egy alter altatódalnak – csak Akyol éneke jelzi, ez nem nyugat, hanem kelet. Ha már megemlítődött a punk, akkor természetes, hogy a szövegeknek mondanivalója, véleménye van, ami nem tudom mennyire tolerált magatartás manapság arrafelé. Nekem legjobban egyébként a „Kendimin efendisiyim ben” tetszett a nyitó „Hologram” mellett holtversenyben – úgy érzem, ezekben sikerült legjobban összemixelni a két világot.

 

Kinek ajánlom: a török és a nyugati (rock, new wawe) zene keveredésére kíváncsiaknak, egyébként minden világzene iránt érdeklődőnek, mert ez sem mindennapi élmény.

2016-ban megjelent lemez (Glitterbeat).

Az énekesnő weboldala: http://www.gayesuakyol.com/

 

 

 

 

Nigun: Live Inem Sargfabrik (CD)

 

Időről-időre összefutunk, próbálunk barátkozni egymással, de egyelőre a tiszteletteljes távolságtartással nézzük egymást a jazz muzsikával. Vannak irányzatai, melyeket gond nélkül hallgatok, akár órákig, és vannak – jóval számosabban – melyeket a mai napig nem tudtam megkedvelni. Mindezek ismeretében némi kétkedéssel vettem kézbe a Nigun új lemezét, amelyről előzetesen annyit tudtam csupán, hogy jazzban erős zenét tartalmaz.

 

Túl a sokadik meghallgatáson most ott tartok, hogy tiszteletteljesen nézem az albumot, hallgatom a koncertfelvételt, és az jár az eszemben, mennyire csodálatos valami a kortárs zene, hiszen az igazán tehetséges előadókat nem kötik a korlátok és határok. Szabadon kiélhetik alkotókedvüket, azt és úgy emelnek be művészetükbe, amit csak jónak, az általuk kívánt cél elérése érdekében kívánatosnak tartanak.

 

Jazzről lévén szó, egy pillanatig sem csodálkozom azon, ha a hosszabb lélegzetű kompozíciókban nagyobb teret kap a rögtönzés, amikor kicsit eltávolodva az eredeti szerkezettől kedvükre variálhatnak, és a muzsikusok egyszerűen élvezik a közös zenélést (A kántor szombaton), tetszés szerint kísérleteznek a hangok egymásra hatásával, a ritmusok és a dallamok játékával. A közös zenélés fontos, az együttesnél nincs előtérbe tolt hangszer vagy muzsikus, melyet/akit csak kísérnek a többiek, érzem náluk az egymásra figyelést – elég csak megnézni az élő fellépésen rögzített videót. Ha még nem mondtam volna, jazz és klezmer alkotják a Nigun zenéjét, ez a koncertlemez pedig pillanatfelvétel az ereje és kreativitása teljében lévő együttesről.

 

Kinek ajánlom: sok jazz, kevés klezmer és nem utolsó sorban az élő felvétel varázsa – az albumot elsősorban azoknak javaslom, akik szeretik a jazzt.

2016-ben megjelent album (Fonó).

Az együttes weboldala: http://www.nigun.hu/