Jeffrey Brown: Jedi Akadémia

Ez már az ötödik Jeffrey Brown könyv, mely magyarul is megjelenik, de az első, amely nem 64 oldalas, illetve nem úgy néz ki, mintha kisgyerekeknek készült volna. Nem mintha a Darth Vader sorozat korábban megjelent négy kötete csak gyerekekhez szólna, de azok (így vagy úgy) leginkább kisebb gyerekekről szólnak, míg a Jedi Akadémia főszereplője nem Darth Vader és különféle rokonai és barátai, hanem egy tatuini fiú, aki épp kijárta az általános iskolát, és minden vágya, hogy pilótaképzőbe mehessen.

Ezt a fiút nem Luke Skywalkernek hívják, hanem Roan Nocheznek, és összedől számára a világ, mikor kiderül, hogy nem vették fel a pilótaképző középiskolába. Az sem dobja fel különösebben, hogy nem sokkal később levelet kap bizonyos Yoda mestertől, hogy a Jedi Akadémiára viszont felvételt nyert: „Benned az Erő nagy – lehetsz jedi. Van tehetséged sok. Téged tanítani jó lesz!” Mi, akik a Star Wars filmeken nőttünk fel, bármit megadtunk volna, hogy ilyen levelet kapjunk, de Roannak kevés fogalma van arról, kik azok a jedik, mi az az Erő, azt meg végképp nem tudja, mit keres ő a Jedi Akadémián. Hiszen aki odajár, az kisgyerekkora óta ott van, és ahogy az már lenni szokott, az új fiút alsó hangon is bizalmatlanság fogadja, ha ugyan nem elutasítás, utálat és lenézés. Pláne, hogy Roan jó ideig nemcsak beilleszkedni képtelen, de az Erőt használni is. Viszont mivel jól rajzol, képregény rovatot kap a suli diákmagazinjában, és aztán, szintén ahogy az már lenni szokott, szép lassan mégiscsak lesznek barátai, és a többi.

Brown egy teljesen átlagos gimis sztorit mesél itt el, egy teljesen átlagos, sutácska 14-15 éves fiúról, aki nem is lehet más egy olyan világban, ahol csak a menők számítanak, mint lúzer. Ámde Yoda mester tudja, mit beszél (ha mások nem is értik), és Roan az iskolaév végére be is bizonyítja, hogy érdemes volt bizalmat fektetni belé. Persze ettől még ez egy tök átlagos gimis sztori marad.

Ami nem átlagos benne, az nem is annyira a Star Wars világ, hanem Brown humora és rajzai. A Jedi Akadémia ugyanis úgy regény, hogy egyben képregény, tele remek ötletekkel, kreatív megoldásokkal, na meg Roan naplójának bejegyzéseivel. Ahogy a Darth Vader sorozatból már kiderült, Brown remek rajzoló és mesélő egyben, akibe jó adag megértés és emberség szorult, illetve dehogy szorult, épp az a jó, hogy bele tudja tenni a könyveibe. Ebben a kötetben ugyan nincsenek rímek, mint a Jó éjt, Darth Vader!-ben, és én legalábbis nem találtam benne olyasmit, amin hangosan felnevettem volna, de végigmosolyogtam a könyvet. Amellett, hogy a Star Wars fanok imádni fogják, és hogy mindenki, aki van vagy volt középiskolás, érteni és értékelni fogja, van ennek a regénynek valami olyan bája és kedves humora, ami szerintem az SW filmekből jobbára hiányzik – nem csak úgy, hogy nincs ott, hanem úgy is, hogy jó lenne, ha ott lenne.