Beleolvasó – Noah Hawley: Zuhanás előtt

Fülszöveg:

Egy ködös nyári éjszakán magánrepülőgép száll fel az Egyesült Államok keleti partvidékéhez tartozó Martha’s Vineyard-szigetről New York felé, fedélzetén tizenegy utassal.

 

Tízen a felső tízezer tagjai, a tizenegyedik egy nem túl jelentős festő. Tizenhat perccel az indulás után a gép az óceánba zuhan. A katasztrófát ketten élik túl: Scott Burroughs, a festő és a gépen utazó médiamogul négyéves kisfia. Burroughsnak sikerül a lehetetlen: partra úszik a gyerekkel. Ott aztán belekerül a nyomozás és a médiahisztéria kettős forgatagába. De vajon véletlenül zuhant-e le a gép? Vagy a befolyásos embereket szándékosan gyilkolta meg valaki?

 

Noah Hawley thrillere napok alatt felkerült a sikerlistákra. A történet nem csak az olvasók, de a kritikusok közt is egyöntetű sikert aratott, mert a szenvedélyes összecsapások nagy gonddal és alapossággal megrajzolt szereplők között zajlanak le. A könyv letehetetlenül izgalmas.

 

A szerzőt milliók ismerik szerte a világon, Ő a több földrészen is rendkívüli sikert aratott Fargo filmsorozat sokszorosan díjnyertes írója. Díjai közt ott az Emmy és a Golden Globe díjak. A zuhanás előtt filmjogait a Sony Pictures vásárolta meg.

 

 

 

Részlet a regényből:

A Martha’s Vineyard-i felszállópályán magánrepülőgép áll, első lépcsője lebocsátva. Kilencüléses OSPRY 700SL, 2001-ben épült a kansasi Wichitában. Hogy kié a gép, nemigen állapítható meg. A bejegyzés szerint egy kajmán-szigeteki levelezési címmel rendelkező holland társaság a tulajdonos, de a törzsre a GULLWING AIR logó van festve. A pilóta, James Melody brit. Charlie Busch, az első tiszt a texasi Odessába való. Emma Lightner, az utaskísérő a németországi Mannheimben született, az amerikai légierő egy hadnagyának és tinédzser feleségének gyermekeként. Amikor a kislány betöltötte a kilencet, a család San Diegóba költözött.

Mindegyiküknek megvan a maga útja. Megvannak a maguk választásai. Hogy két ember hogyan kerül végül ugyanarra a helyre, olykor valóságos misztérium. Az ember egy tucat idegennel száll be egy liftbe. Buszon utazik, sorban áll a mosdó előtt. Így megy, nap mint nap. Reménytelen próbálkozás megjósolni, hová vetődik az ember, kivel fog találkozni.

Az első ajtón át halogénvilágítás puha fénye szűrődik ki. Nyoma sincs a kereskedelmi gépek éles, fluoreszkáló világításának. Két héttel később Scott Burroughs arról fog beszámolni a New York Magazine újságírójának, hogy magángépen tett első útján a legnagyobb meglepetést nem a szokatlanul nagy lábhely vagy a teli bár okozta, hanem hogy milyen egyéni volt a dekoráció, mintha egy bizonyos jövedelmi szint fölött a légi utazás csak az otthoni tartózkodás egy sajátos formája volna.

Balzsamos éj borult Vineyardra, a hőmérséklet harminc Celsius-fok, enyhe délnyugati szél fúj. A tervezett indulási idő huszonkét óra. Az elmúlt három órában vastag parti köd ömlött szét a tengerszoros fölött, sűrű fehér pászmák indáznak lassan kúszva a kivilágított betonon.

Elsőnek a Bateman család érkezik a sziget rendszámát viselő Range Roveren: David, az apa, Maggie, az anya és két gyermekük, Rachel és az ifjabb David. Augusztus vége van, Maggie és a gyerekek egy hónapot töltöttek Vineyardon, és David a hétvégeken maga is odarepült New Yorkból. Ennél sűrűbben nem tud meglépni a városból, bár szeretne. A szórakoztatóiparban dolgozik, abban az ágazatban, amelyet manapság hírműsornak neveznek. Munkája az információ- és véleménygyártás római cirkusza.

Szép szál férfi, félelmetes telefonhanggal. Az idegenek az első találkozáskor gyakran megdöbbennek a keze méretétől. A fia elaludt a kocsiban, és mialatt a többiek a gép felé indulnak, David behajol a hátsó ajtón, óvatosan felemeli a gyereket a hátsó ülésről, és egyik karján tartva elindul vele. A kisfiú erősen ráfonja a karját az apja nyakára, arca álomtól ernyedt. Leheletének melegétől David háta végigborzong. Tenyerén érzi a gyerek csípőcsontját, a kis lábak az oldalánál kalimpálnak. David, négyesztendős lévén, tudja, hogy az emberek meghalnak, de ahhoz még fiatal, hogy felfogja: egy nap ez vele is meg fog történni. Az apja és Maggie örökmozgónak nevezi, mert csakugyan egész álló nap mozgásban van. Hároméves korában dinoszauruszüvöltéssel kommunikált. Mostanában a miértkorszakot éli: végtelennek látszó türelemmel kérdez rá újra meg újra minden szóra, amíg meg nem kapja a választ, vagy rá nem szólnak.

David a gyerekkel egyensúlyozva berúgja a kocsi ajtaját. Szabad kezével telefont szorít a füléhez.

– Mondd meg neki, ha egyetlen szót köp – szól bele halkan, hogy ne ébressze fel a gyereket –, úgy bepereljük, hogy azt fogja hinni, hogy az égből is ügyvédek potyognak, mint a békák.

Az ötvenhat éves David vastag zsírréteget visel a testén, mint valami golyóálló mellényt. Kemény áll, dús sörény. A kilencvenes években politikai kampányokkal szerzett nevet magának – dolgozott kormányzóknak, szenátoroknak, sőt egy-két ciklusra megválasztott elnöknek is –, de 2000-ben visszavonult, és egy lobbicéget vezetett a K. úton. Két évvel később egy agg milliárdos azzal az ötlettel állt elő, hogy indítson huszonnégy órás hírtévét. Tizenhárom évvel később és tizenhárommilliárd dollár vállalati jövedelem után Davidnek van egy bombabiztosan üvegezett, felső emeleti irodája, és használhatja a cég magángépét.

A gyerekeket nem látja eleget. Ebben David és Maggie egyetért, ennek ellenére folyton veszekednek miatta. Ami abból áll, hogy Maggie előhozza a kérdést, David pedig védekezni próbál, bár a szíve mélyén ugyanúgy érez. De hát végtére is mi más a házasság, mint két ember huzavonája piti ügyek miatt?

Egyszerre szélroham söpör végig a kifutó betonján. David még mindig telefonál, közben Maggie-re pillant, és rámosolyog. Örülök, hogy itt vagyok veletek – mondja ez a mosoly –, szeretlek benneteket. De azt is mondja: Tudom, hogy ez már megint egy hivatali telefon, és megint azt kell kérnem, hogy ne szekálj miatta. És azt is mondja: Úgyis csak az a fontos, hogy itt vagyok, és hogy mind együtt vagyunk.

A mosoly bocsánatkérő, mégis van benne valami acélos.

Maggie visszamosolyog, de az ő mosolya figyelmetlenebb, szomorúbb. Az igazság az, hogy már nemigen számít, megbocsát-e Davidnek, vagy sem.

Nem egészen tíz éve házasok. Maggie harminchat. Azelőtt óvónő volt. Az a fajta, aki beindítja a fiúk fantáziáját, mielőtt egyáltalán fogalmuk lenne az ilyen dolgokról. Ezt hívják mellfixációnak, ami csecsemőknél és tini srácoknál egyaránt hibátlanul működik. Maggie néni – ahogy a gyerekek szólították – mindig vidám volt, és szerette a gyerekeket. Minden áldott reggel hat harminckor érkezett, hogy rendet csináljon, és késő estig bent maradt, hogy kitöltse a fejlődési naplókat és megírja a foglalkozásvázlatokat. Maggie „néni” huszonhat éves lány volt a kaliforniai Piedmontból, aki imádta a tanítást. Igen, imádta. Ő volt az első felnőtt, aki ezeket a hároméves csöppségeket életükben először komolyan vette, meghallgatta őket, és úgy bánt velük, hogy felnőttnek érezzék magukat.

Maggie-t és Davidet, ha úgy tetszik, a sors hozta össze 2005 kora tavaszán, egy szerda este, a Waldorf Astoria báltermében. Az esemény egy előkelő jótékonysági bál volt valami oktatási alapítvány javára. Maggie egy barátnőjével vett részt, David az alapítványi tanács tagjaként. Maggie egy virágmintás ruhájú szerény szépség, kék ujjfestéknyomokkal a jobb térde hajlatában. David nehézsúlyú sármőr, kétgombos öltönyben. Maggie nem volt a legfiatalabb nő a bálon, még csak a legcsinosabb sem, de ő volt az egyetlen, akinek kréta volt az erszényében, aki papírmasé vulkánt tudott építeni, és akinek volt egy csíkos cilindere, olyan, mint amit a macska hordott A macska – Le a kalappal! című filmben, és amelyben évente fellépett dr. Seuss, a gyermekíró születésnapján. Egyszóval, pontosan az a típus volt, akit David világéletében a feleségének kívánt. Bocsánatot kért a körülötte állóktól, és elindult Maggie felé.

Utólag visszatekintve, Maggie-nek semmi esélye nem volt.

Most, tíz évvel később van két gyerekük és egy városi házuk a Gracie téren. Rachel kilencéves, száz másik kislánnyal a Brearley-ba jár. Maggie otthagyta az óvodát, otthon van a kisfiúval, ami fehér hollóvá teszi a hasonló státuszú hölgyek – a munkamániás férjek gondtalan otthon ülő feleségei – körében. Amikor Maggie reggel kitolja a fiát a parkba, ő az egyetlen mama a játszótéren. Az összes többi kissrác európai dizájnú gyerekkocsiban érkezik, amelyet mobilozó filippinó nők tolnak.

Most a kifutópályán Maggie megborzong a hűvös szélben, és szorosabbra húzza nyári kardigánját. A ködpászmák lassú hullámhengerré váltak, amely jeges türelemmel terül szét a kifutó betonján.

– Biztos vagy benne, hogy felszállhatunk ebben a ködben? – kérdezi Maggie a férje hátától. David felér a lépcső tetejére, ahol a légikísérő, a csinos kékbe öltözött Emma Lightner mosollyal üdvözli.

– Minden rendben lesz, mami – mondja a kilencéves Rachel, aki ott lépked az anyja mögött. – Nem kell kilátni ahhoz, hogy repülhessünk.

– Persze, tudom.

– Arra vannak a műszereik.

Maggie helyeslőn rámosolyog a lányára. Rachel hátán zöld hátizsák, benne a legújabb DVD-sorozat, a Barbie-jai meg az iPadje. A zsák minden lépésnél ritmikusan zökken egyet a háta közepén. Nagy kislány. Kilenc létére már látni a jeleit, hogy micsoda nő lesz belőle. Tanár, aki türelmesen kivárja, amíg az ember magától rájön a tévedésére. Más szóval, mindenütt a legokosabb jelenlévő, aki azonban nem játssza meg magát, ó, nem, soha nem játssza meg magát, ráadásul jó szíve és dallamos kacagása van. A kérdés az: ezek veleszületett tulajdonságok, vagy az ültette el benne, amin keresztülment. Gyerekkora igazi rémtörténet. Valahol az interneten az egész sztori meg van örökítve szavakban és képekben: archív tévéhíradóban a YouTube-on, oknyomozó riporterek több száz munkaórányi anyagában, az emberiség egyesekből és nullákból álló óriás, kollektív memóriájában. A New Yorker tavaly könyvet akart csinálni a sztoriból, de David csendben leállította. Végtére is, Rachel még gyerek. Amikor Maggie-nek olykor eszébe jut, milyen szörnyűségek történhettek volna, attól fél, hogy megszakad a szíve.

Az asszony most ösztönösen a Range Rover felé pillant, ahol Gil rádión irányítja az elővéd csoportot. Gil az árnyékuk. Tagbaszakadt izraeli, aki soha nem veszi le a zakóját. Az az ember, akit az ő jövedelmi szintjükön belső biztonságisnak neveznek. Száznyolcvanöt centi, kilencvenöt kiló. Annak, hogy nem veti le a zakóját, oka van, olyan ok, amiről finom körökben nem szokás beszélni. Gil negyedik éve áll a Bateman család szolgálatában. Gil elődjét Mishának hívták. Misha előtt jött egy humortalan, öltönyös pasasokból álló csoport, automata fegyverekkel a kocsijuk csomagtartójában. Maggie óvónő korában elcsipkelődött volna a katonásdi és a családi élet efféle keveredésén. Valószínűleg narcisztikusnak tartotta volna az olyan embert, aki azt hiszi, hogy a pénze erőszakos támadás célpontjává teheti. De csak 2008 júliusáig, a lányuk elrablásáig, akit három nap halálos rettegés után kaptak vissza.

A gép lépcsőjén megfordul, és uralkodói mozdulattal visszainteget a beton felé. Ruhája fölött kék kardigánt visel, a haja lófarokba kötve. Hogy az a három nap milyen sérüléseket okozott Rachelben, jobbára rejtve marad: némi félelem a szűk terektől, szorongás az idegenek társaságában. De Rachel később mindig normális kisgyerek volt, hamiskás mosolyú, nyüzsgő kis csibész, és bár Maggie nemigen érti, ez hogy lehet, mindennap hálát ad Istennek, hogy a kislány mindmáig megőrizte ezt a természetét.

– Jó estét, Mrs. Bateman – köszönti Emma, amint Maggie felér a lépcső legfelső fokára.

– Ó, jó estét – feleli Maggie. Megint elfogja a szokásos szabódhatnék a gazdagságuk, nem is annyira a férje, mint inkább a sajátja miatt. Pusztán mert az egész olyan képtelenség. Nemrég még egyszerű óvónő volt, aki egy lift nélküli ötemeletes házban lakott, két másik hamupipőkével.

– Scott itt van már? – kérdi.

– Nem, asszonyom. Maguk érkeztek elsőnek. Már kinyitottam egy üveg pinot gris-t. Óhajt egy pohárral?

– Még nem, köszönöm.

A gép visszafogott luxussal van berendezve. A falakat tompa fényű kőrisfa burkolat borítja. A szürke bőrüléseket laza párokba rendezték, mintegy azt sugallván, hogy élvezetesebb a repülés, ha az ember egy partnerrel utazik. A kabinban pénzszagú csend honol, mint egy elnöki könyvtárban. Bár Maggie számtalanszor repült már ebben a miliőben, mindmáig nem tud úrrá lenni a megilletődöttségén. Egy egész repülőgép csak nekik!

David lefekteti a fiát az ülésre, plédet terít rá. Megint telefonál, ezúttal valami komoly az ügy. Maggie le tudja olvasni David állkapcsának bősz állásából. A kisfiú mocorogni kezd az apja előtt az ülésen, de nem ébred fel.

Rachel odalép a pilótafülkéhez, hogy beszéljen a pilótával. Ez állandó szokása, bárhová megy, megkeresi a helyi főnököt, és igyekszik kipréselni belőle valami információt. Maggie megpillantja a pilótafülke ajtajában Gilt, aki szemét a kislányon tartja. A testőr a pisztoly mellett sokkolót és műanyag bilincset is visel. Gil a leghallgatagabb ember, akivel Maggie valaha is találkozott.

David a füléhez nyomja a telefont, és megszorítja a felesége vállát.

– Örülsz, hogy hazamegyünk? – kérdi, másik kezével letakarva a telefon mikrofonját.

– Vegyes – feleli Maggie. – Olyan klassz volt itt.

– Maradhattatok volna. Persze van a jövő hét végén az a dolog, de különben miért ne?

– Á – rázza a fejét Maggie. – A gyerekeknek ott az iskola, nekem pedig szerdán a múzeumi tanácsülés.

Rámosolyog a férjére.

– Nem valami jól aludtam – mondja. – Egyszerűen fáradt vagyok.

David elnéz Maggie válla fölött. Elfintorodik.

Maggie megfordul. Ben és Sarah Kipling áll a lépcső felső fokán. Gazdag házaspár, inkább David barátai, mint az övéi. Mindamellett Sarah elsikkantja magát Maggie láttán:

– Drágám! – tárja ölelésre a karját.

Megöleli Maggie-t, közben az utaskísérő esetlenül ott áll mögöttük, kezében tálca, itallal.

– Imádom, ahogy öltözöl – mondja Sarah.

Ben ellavíroz a felesége mellett, lerohanja Davidet, és hevesen kezet ráz vele. Ben a négy nagy Wall Street-i cég egyikének társtulajdonosa. Kék szemű cápa, legombolt gallérú, szűkített szabású ing, öves, fehér sort.

– Láttad azt a kurva meccset? – kérdi. – Hogy lehet, hogy az a balfasz nem kapta el azt a labdát?

– Ne kezdd megint – feleli David.

– Esküszöm, én elkaptam volna azt a kurva labdát, pedig nekem lyukas a kezem.

A két férfi farkasszemet néz, játékosan leszegi homlokát, két kapitális hím, akik pusztán a harc szeretetéből egymásnak feszítik agancsukat.

– Elvakították a lámpák – mondja David, aztán megérzi a mobilja rezgését. Ránéz, összevonja a szemöldökét, választ pötyög. Ben átpillant a válla fölött, arca kijózanodik. Az asszonyok buzgón csevegnek. Ben közelebb hajol Davidhez.

– Beszélnünk kell, pajtás.

David leinti. Még mindig pötyög.

– Ne most.

– Ezerszer hívtalak – mondja Kipling. Folytatná, de megjelenik Emma az italokkal.

– Glenlivet, jéggel, ha nem tévedek – nyújtja a poharat Bennek.

– Maga egy tündér – bókol Ben, és egy korttyal leküldi a whisky felét.

– Én csak vizet kérek – mondja David, amint Emma fölemel a tálcáról egy pohárka vodkát.

– Máris hozom – mosolyog Emma.

Pár lépéssel arrébb Sarah Kipling már kifogyott a csevejből.

– Jól vagy? – kérdi őszintén, immár másodszor, és megszorítja Maggie kezét.

– Ó, minden rendben – feleli Maggie –, csak tudod, az utazás. Alig várom, hogy otthon legyünk.

– Na persze. Tudod, szeretem a tengert. De őszintén, unom. Hány naplementét lehet végignézni, hogy az ember ne akarjon, mit tudom én, elmenni a Barneysba?

Maggie ideges pillantást vet a nyitott ajtóra. Sarah elkapja a tekintetét.

– Vársz valakit?

– Nem. Csak… Azt hittem, lesz még valaki, de…

A lánya megmenti, hogy ne kelljen többet mondania.

– Anya – szól oda az ülésből –, ne felejtsük el, hogy holnap lesz Tamara partija. Még meg kell venni az ajándékot.

– Rendben – feleli Maggie szórakozottan. – Majd délelőtt elmegyünk a bűvészboltba.

Maggie tekintete továbbsiklik a lányáról, látja, amint David és Ben összedugja a fejét. David nem látszik éppen derűsnek. Maggie később megkérdezhetné, mi történt, de a férje az utóbbi időben olyan tartózkodó, és Maggie a legkevésbé se kívánja a veszekedést.

A légikisasszony elsiklik mellette, és átnyújtja Davidnek a vizet.

– Lime-ot? – kérdi.

David a fejét rázza. Ben idegesen felkapja kopasz fejét. A pilótafülke felé néz.

– Várunk még valakit? – kérdi. – Csapjunk a lovak közé.

– Még egy fő – mondja Emma, és belepillant az utaslistába. – Scott Burroughs, ha jól látom.

– Kicsoda? – pillant Ben Davidre.

David vállat von.

– Maggie barátja – feleli.

Maggie meghallja.

– Nem a barátom – tiltakozik. – A gyerekek ismerik. Ma délelőtt futottunk össze a piacon. Azt mondja, vissza kell mennie New Yorkba, erre meghívtam, hogy jöjjön velünk. Festő. Mutattam neked pár képét – fordul a férjéhez.

David az órájára pillant.

– Tíz órát mondtál neki?

Maggie bólint.

– Jó – feleli David, és leül. – Még öt perce van, és mehet a komppal, mint a többiek.

A kerek ablakon át Maggie látja a kapitányt, amint a betonon állva a szárnyat vizsgálja. Feltartott fejjel nézi a sima alumíniumot, és lassan a törzs felé lépked.

A kis David megmoccan a Maggie mögötti ülésen, az ajka lefittyed. Maggie megigazítja rajta a takarót, és megcsókolja a homlokát. Mindig olyan nyugtalannak látszik alvás közben, gondolja.

Az üléstámla fölött látja, amint a kapitány visszatér a fedélzetre. A hátvéd termetű, katonás tartású férfi sorra kezet fog mindenkivel.

– Hölgyeim, uraim, üdvözlöm önöket gépünk fedélzetén. Rövid repülés vár ránk. Enyhe szél fúj, máskülönben sima útra számíthatunk.

– Láttam magát odalent – jegyzi meg Maggie.

– Vizuális rutinellenőrzés – feleli a kapitány. – Minden felszállás előtt megteszem. A gép jól néz ki.

– Na és a köd? – aggodalmaskodik Maggie.

A lánya helytelenítően égnek fordítja a tekintetét.

– A köd egy ilyen kitűnően felszerelt gép számára nem tényező – feleli a pilóta. – Pár száz méterrel a tenger szintje fölött el is hagyjuk.

– Ennék egy falatka sajtot – jegyzi meg Ben. – Mi lenne, ha bekapcsolnánk valami zenét? Vagy a tévét. Azt hiszem, a Boston játszik a White Soxszal.

Emma nekilát megkeresni a gép készülékén a meccset. Eközben az utasok elfoglalják az üléseiket, és elrendezik a holmijukat. Elöl, a pilótafülkében a pilóták a felszállás előtti műszerellenőrzést végzik.

David telefonja megint megcsörren. Rápillant, és elkomorodik. Kezd ideges lenni.

– Na, jó. Azt hiszem, ennyi időnk volt a festőre.

Biccent Emmának, és az utaskísérő indul, hogy becsukja a fő kabinajtót. A pilótafülkében, mintha telepatikus kapcsolatban lennének, a pilóta beindítja a hajtóműveket. Az ajtó már csaknem becsukódik, amikor egy férfihang bekiált:

– Várjanak!

A gép megremeg, ahogy az utolsó utas felkapaszkodik a feljárón. Maggie érzi, hogy akarata ellenére elpirul, gyomra izgatottan megrándul. És már itt is van: Scott Burroughs, negyvenes férfi, kimelegedve, zihálva. Csapzott haja deres, de az arca sima. Fakófehér, nyári kék sportcipőjén kopott festékfoltok. Egyik vállán piszkoszöld vászonzsák. A tartásában még érződik némi fiatalos szilajság, de a szeme körül mély és megszolgált szarkalábak.

– Bocsánat – mentegetőzik –, a taxit lehetetlenség volt kivárni. Kénytelen voltam buszra szállni.

– Sebaj, ideért – mondja David, és biccent a másodpilótának, hogy csukja be az ajtót. – Ez a lényeg.

– Elkérhetem a csomagját? – kérdi Emma.

– Tessék? – kapja fel a fejét Scott, meglepetten, ahogy Emma odalopakodott mellé. – Nem, köszönöm. Majd én.

Emma odamutat egy üres ülésre. Scott, ahogy elindul felé, most először körülpillant a gép belsejében.

– Nem semmi! – mondja.

– Ben Kipling – áll fel Ben, és kezet nyújt.

– Jó estét. Scott Burroughs.

Észreveszi Maggie-t.

– Helló – szól oda, és széles, meleg mosolyt küld felé. – Még egyszer köszönöm a meghívást.

Maggie pirulva visszamosolyog.

– Semmiség – mondja. – Volt helyünk.

Emma elmosolyodik, és visszavonul. Scott Sarah felé pillant.

– Hozzá lehet szokni az ilyesmihez, mi?

– Nagy igazság – feleli Kipling.

A hajtóművek felpörögnek, és Maggie érzi, hogy a gép elindul. A hangszórókban megszólal Melody kapitány hangja.

– Hölgyeim és uraim, kérem, készüljenek fel a felszálláshoz – mondja.

Maggie a gyerekekre pillant. Rachel egyik lábát maga alá húzva a zeneszámokat pörgeti az iPadjén, a kis David összegömbölyödve alszik, ellazult arcán gyermeki feledés.

Maggie-t, mint minden áldott nap, a legváratlanabb pillanatokban, elönti az anyai szeretet feltoluló, kétségbeesett hulláma. Ez a két gyerek – ez az ő élete. Az ő identitása. Még egyszer a takaró után nyúl, hogy megigazítsa a fián, így éri a súlytalanság pillanata, amikor a kerekek elrugaszkodnak a földtől. A képtelen remény e mozzanata, az embert a földön tartó fizikai törvények e jól ismert szünetelése mindannyiszor lelkesedéssel és rémülettel tölti el. A repülés! Repülünk! S ahogy fölfelé emelkednek a köd fehérjében, diskurálva, nevetgélve, az ötvenes évek dzsesszénekeseinek duruzsoló szerenádjától és a baseballmeccs fehér zajától kísérve, egyikük sem sejti, hogy tizenhat perccel később a gépük a tengerbe zuhan.