Főkép

Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban vettem észre magamon, hogy nagyon nehezen találtam hallgatnivalót. Fásultan böngésztem a környezetemben elérhető lemezeket, unottan nézegettem a streamszolgáltatásoknál megadott kedvenc előadó- és albumlistámat – hiába hallgattam bele egyikbe-másikba, pár ütem után továbbkapcsoltam, mert annyira untam őket. Úgyhogy elhatároztam, hogy belefogok egy új projektbe: tudatosan követni fogom az új albumokat (hiába, menthetetlenül újdonság-párti vagyok...), műfajtól és előadótól függetlenül lehetőséget adok az ismeretleneknek is, hátha váratlan felfedezéseket teszek. Valahogy így született meg az új rovatom, amiben rendszeresen három friss lemezt szeretnék górcső alá venni – bízva abban, hátha sikerült pár olyan érdekességre felhívni mások figyelmét, amik egyébként elvesznének az új megjelenések tengerében.

 

Quimby: English Breakfast

(Tom-Tom Records)

 

Eredetileg nemhogy írni nem akartam róla, de nagyon meghallgatni sem kívánkozott a Quimby legújabb válogatásalbumát. Elvégre egy szám kivételével csak régebbiek kerültek fel rá (az pedig a videomegosztókon is fellelhető), és egyébként sem szoktam rajongani az együttes angol nyelvű számaiért (persze nem is nekem kell, hiszen nem a magyar piacra lett tervezve ezt a best of), de azért valahogy mégis elkezdtem hallgatni... aztán még egyszer... és hirtelen arra döbbentem rá, hogy én ezt borzasztóan élvezem. Sőt: nemcsak sikerült megbarátkozni a régi, már gyakran hallott számokkal, de több újat is felfedeztem, amiken anno simán átsiklottam.

 

A legnagyobb felfedezés persze a „Heaven Goes to Hell”, ami idei, új dal – szerintem nincs is okunk panaszra. Jó a hangulata, a dallama fél másodperc után megragad, még a szövegben is rejtőzik pár igen érdekes gondolat: soha gyengébb számot. A többi darab persze már ismerős lehet, például nem olyan meglepő, hogy a koncerteken rendszeresen játszott „Turning to the Blue” és „I’ve Got a Girl” duója rákerült a lemezre, de számomra az már mindenképpen az, hogy mennyire jól szólnak. Előbbinek a finom hangulata és hangszerelése, utóbbinak az egészen elszállós stílusa eddig valahogy nem jutott hozzám közel, de most, a többi angol nyelvű dal között sokkal jobban előjött az egyéni hangzásuk.

 

Ugyanez igaz mondjuk a sokat szövegelős „Crazy Train”-re vagy a könnyed „Big Old Bang”-re, amik eredetileg a Majom-tangó albumon szerepeltek, hogy aztán kissé elfelejtődjenek – itt viszont annyira különböző mindegyik szám, hogy muszáj rájuk külön figyelni. A Quimby mondjuk általában izgalmas lemezeket szokott összerakni, de most különösen úgy érzem, hogy jól sikerült a válogatás: nem mosódnak össze a dalok, mindegyik képes valami újat mutatni, valami váratlannal előrukkolni. Egyszer üvöltözünk egyet Liviusszal és Dódival a „Made in China” kínai szövegeiben, majd elmerülünk a „Bluesy Heaven” füstös, bárba illő atmoszférájában, hogy aztán újra keményebb hangokra váltsunk a „Son of a Bitch”-ben. Egyszer a „Nice Day” vad, apokaliptikus világában vagyunk, aztán meg elalszunk a „Sail Away” lágy melankóliájában. Rég hallottam ennyire változatos lemezt.

 

Vélemény: meglepően kellemes élmény újra felfedezni az angol nyelvű Quimby-dalokat, igazi, elfeledett gyöngyszemekre lehet találni ezen a sokszínű korongon.

 

 

Bon Iver: 22, A Million

(Jagjaguwar)

 

Már amikor az első hangot meghallottam a lemezről, akkor éreztem, hogy itt valami teljesen mást fogok kapni, mint amire várnék. No nem mintha annyira jártas lettem volna a Bon Iver életművében (pedig még Grammy-t is kaptak), de Justin Vernont (aki a banda központi alakja) eddig inkább a klasszikusabb folk miatt ismertük: különleges hangját, szép zenei témáit (hangsúlyos gitárral, minimális elektronikával) egyszerűen jó volt hallgatni. Aztán jött pár személyes válság (széteső banda, világhírnév, megromló családi kapcsolatok), Vernon pedig újra elvonult a világtól, hogy öt évvel a második lemeze után megszülethessen a 22, A Million. Én pedig nem tudok magamhoz térni attól, amit hallok.

 

A széteffektezett dalok mélyén persze most is megtalálható a „hagyományos” folk, a szépen ívelő témák, az érzelmes szövegek, azonban Vernonék mindezt annyira elfedték, hogy alig ismerünk rá. Furcsa zajok, zörejek uralkodnak, minden sáv a végletekig el lett torzítva, nincs elsőre jól körülhatárolható harmónia, csak a bizarrul tekeredő elektronika, amit elsőre talán nehéz befogadni, de mire a lemez végére érünk, már kezdjük érteni, mi is történik ebben a 34 percben. A vokálok annyira torzak, hogy az néha már bántó (mint a „29 #Stafford APTS”, ami egészen barátságosan és nyugalmasan indul, hogy aztán a végére minden várakozást felülírjon), még az egyszerű szaxofon is annyit változik, hogy alig ismerünk rá, és akkor még nem beszéltünk a gitárról vagy a billentyűsökről. Néha egészen értelmezhetetlen zörejtömegbe megy át („21 M◊◊N WATER” utolsó perce), máskor a hangszerek is hiányoznak, csak a groteszk ének marad (715 – CRΣΣKS), egy viszont biztos: egy pillanatig sem hajlandó alkalmazkodni hozzád, egy pillanatig sem elégszik meg az ismerőssel, az átlagossal, a normálissal.

 

A szimplán „furcsán izgalmas”-ból azonban akkor vált át „elképesztően zseniális”-ba, amikor már pár hallgatás után nem csak a különleges zenére tudunk figyelni. Amikor elkezdünk betekinteni a szövegbe, amikor van időnk megemészteni a fárasztóan magas vagy érthetetlenül torz hang mondanivalóját. Ott bukkan elő az igazi Justin Vernon, a maga egzisztenciális problémáival, a mindent embert elemésztő kétség, fájdalom és bizonytalanság tengerében. És amikor ez tudatosul, a zene új értelmet nyer: a bizarr elektronika minden atonalitása ellenére mégis összeáll kerek egésszé, érezzük a koncepciót, hirtelen magunkénak érezzük a hülye nevű dalokat. Ettől lesz a 22, A Million különleges hangokkal operáló, kaotikus, de mégis váratlanul mély és személyes album.

 

Vélemény: nehezen adja magát, de érdemes rászánni az időt a többszöri hallgatásra – mert a kakofóniában az év egyik legjobb lemezére találhatunk.

 

 

Passenger: Young as the Morning, Old as the Sea

(Black Crow Records)

 

Ha az előadót nem is ismeri mindenki, a „Let Her Go” című dalba biztosan nagyon sokan belefutottak már: igazi sírva mosolygós „van élet a szakítás után” szám, erős érzelmekkel na és persze az énekes elképesztően magával ragadó hangjával. De hogy ki a Passenger? Volt egyszer egy ilyen nevű banda egy Michael Rosenberg nevű énekessel és szövegíróval, akik elkészítettek egy albumot, aztán szétváltak útjaik. Rosenberg viszont úgy döntött, szólókarrierbe kezd, méghozzá ugyanilyen néven – négy évbe és négy lemezbe telt, mire befutott: a „Let Her Go” meghozta számára a világhírnevet (2012 óta több mint egy milliárdan látták a klipet). Azóta újabb négy év telt el, és már a hetedik szólólemezét köszönthetjük 2016-ban, ami tulajdonképpen pont ugyanazt mutatja, mint a korábbiak. De abban már nem vagyok teljesen biztos, hogy ez jó dolog...

 

Viszonylag nagy rajongója vagyok az amerikai stílusú folknak, úgyhogy alapból előnnyel indul nálam minden egyszálgitáros előadó, még akkor is, ha már inkább a pop felé viszi el a dalait, mint mondjuk Passenger. Ezek a halk, „tábortüzes”, minimális kísérettel énekelt szövegek simán elbűvölnek, köszönhetően annak az igazán szimpatikus, szerethető előadásmódnak, ahogy Rosenberg megnyitja előttünk a szívét. Finom érzelmek uralkodnak a lemezein: kevés az igazán magasra törő pillanat, inkább csak elringat, lágyan mesél szomorúságról, szerelemről, érzésekről. Ügyesen egyensúlyozik, még éppen nem giccses, modoros vagy mesterkélt, jól működik az őszinteség illúziója. És ilyen tekintetben az új albuma sem kínál mást, mint az előzőek: szerethető dallamokat, amiket szívesen hallgat az ember esős napokon (vagy akár egy tűzijátékos Sziget-zárás közben, ahol engem végleg megnyert magának Rosenberg).

 

Amiért mégsem vagyok annyira lelkes, az annak köszönhető, hogy szerintem semmi újat nem képes mutatni – lemezek óta egy helyben toporog, nem érződik változás. Ez persze nem biztos, hogy baj (sőt!), de egy idő után nekem már unalmassá válik. Akármennyire is kellemes a „Home” vagy az „If You Go”, akármennyire is könnyen lehet sláger a „Somebody’s Love”-ból vagy a „When We Were Young”-ból, igazából az előző albumokra is simán rámehettek volna. Talán egyedül az „Anywhere” lép ki ebből a szokottól játékosabb gitár és váratlanul lendületes szöveg miatt, no meg a címadó „Young as the Morning, Old as the Sea” (amúgy rajongok ezért a címért...) mutat még kicsit más képet, de a többi szám simán összemosódik bennem, annyira nincs markáns jellemvonásuk (jó, a Birdy-vel közös „Beautiful Birds” is kissé más – szerintem émelyítően nyálas). Ez most már kevés ahhoz, hogy gyakori vendég legyen a lejátszómban.

 

Vélemény: szimpatikusan hozza a kötelezőt, de ez már nem biztos, hogy mindenkinek elég lesz.