Twenty (film)

Eddig életemben csak egyszer mentem el egyedül megnézni egy filmet, mégpedig 13 évesen, és a Harry Potter első része volt az. Most viszont tizennégy évvel később újra vettem a bátorságot, és egyedül vágtam neki a Koreai Kulturális Központ által rendezett filmvetítésnek, mivel egyetlen egy barátom sem ért rá, no meg persze kiderült, hogy csak egy kőhajításnyira lakom, és az ember lánya nem hagy ki egy mozifilmet Kim Woo-Binnel ha egyszer adottak a feltételek.

Chi-Ho (Kim Woo-Bin), Dong-Woo (Lee Joon-Ho) és Kyung-Jae (Kang Ha-Neul) a középiskola óta jó barátok, épp a huszadik életévüket töltik, és igyekeznek megtalálni önmagukat... vagy legalábbis az arrafelé vezető utat. Chi-Ho nagy hóhányó, leginkább semmit sem csinál, és bár van állandó barátnője, ő közben más lányok után is kajtat. A véletlen végül egy színésznő mellé sodorja, és ez több szempontból is frissítően hat Chi-Ho-ra. Dong-Woo családja tönkremegy, így kénytelen több mellékállást vállalni, hogy segítse édesanyját és a testvéreit, miközben arról álmodozik, hogy híres képregény-rajzoló lesz. Kyung-Jae jól szituált családból származó tipikus jófiú, aki fontos egyetemi tanulmányokat folytat, és igyekszik komolyan venni az életet. Buzog a fiúkban az ifjonti lelkesedés, úgy érzik övék a világ és bármit elérhetnek, várnak rájuk a kalandok és a szerelem (de legalább is sok szex), és minden erejükkel próbálják elkerülni, hogy felnőjenek, miközben rengeteg kalamajkába keverednek.

Leszögezném, hogy én még filmvígjátékon ennyit életemben nem nevettem soha. Dél-Koreában ez a film abszolút a fiatalokat szólítja meg, körülbelül három millió embert csalogatott be odaát a mozikba. Sarkos és nagyon leszűkített kijelentés lenne azt mondani, hogy a Twenty a koreaiak amerikai pitéje, mert a pitéhez képest ez a film egyáltalán nem piskóta. Messze kenterbe veri az összes amerikai, nyugati típusú vígjátékot, felülemelkedik az alpári altesti poénokon és a töménytelen mennyiségű szexjeleneten, illetve azon hogy a fiatal fiúkat csupán kangörcsös, hormonoktól túlfűtött szexmániásoknak állítsa be. Ugyanakkor ebben a filmben is van erotika, pajzán viccek, utalások és még káromkodnak is benne. Nem gondolnánk a visszafogottnak látszó ázsiaiakról, hogy ilyen szabad szájúak igaz? Pedig de!

A koreai sorozatok, filmek és most a Twenty kapcsán is az a tapasztalatom, hogy okos, emelkedett, de mégis egyszerű és természetes humorral dolgoznak. Nehéz körülírni pontosan mitől működik, de valahogy soha nem alázzák meg magukat és válnak über cikivé a jelenetek. Itt nem azért nevet az ember, mert már-már izzadságszagúan arra van programozva a jelenet, hogy nevetni kell, hanem zsigerből jövően, gyöngyözően kacagni kezd azon, amit lát, hall, érez közben, de a színészi játék és a rendezés is annyira zseniális, hogy még meg sem szólal a karakter, még épp csak a szemöldökét, vagy a kezét emeli meg Woo-Bin, és máris kacagásra ingerel.

Végig úgy éreztem, mintha lebegnék, a hasam belefájdult a folyamatos nevetőgörcsbe, a szám két sarkát pedig a fülemhez ragasztották volna, miközben körülöttem még egy egész tengernyi ember hasonló „megpróbáltatásokon” ment keresztül. Két percenként volt valamilyen félmondat, gesztus vagy egymásra nézés, egyszóval olyan poén, ami ül és továbbfűzhető. Mindeközben mindazt, ami a szereplőkkel történik, a néző nem érzi szürreális kvázi-valóságnak, bár a koreaiak viselkedése, szavajárása első hallásra csodabogárnak tűnhet, de aki túl van már egy-két általuk gyártott drámán vagy minisorozaton, annak már meg sem kottyan semmi, csak tobzódik abban az aranyos, sugárzó energiában, ami annyi alkotásukat áthatja. Ha még csak most ér utol téged is a Hallyu (koreai kulturális hullám), akkor jó választásnak tűnik a Twenty-vel kezdeni – garantált, hogy bár ezúttal a nevetéstől, de szem nem marad szárazon.