Főkép

A szerzőkről:

Tom Ellen és Lucy Ivison gyermekkorukban ismerkedtek meg, és máig jó barátok. Közösen írták a Homárok és a Soha-soha című regényeiket. Tom továbbá újságíró több angol magazinnál. Humoros történetei igen népszerűek. Lucy könyvtárosként dolgozik, egy internetes tinédzser-magazint is szerkeszt, valamint önbizalom-fejlesztő és kreatív írás tanfolyamokat tart fiatalok számára.

 

Rövid leírás:

A regény főszereplőiben sokan magukra ismerhetnek. Egérke félve tér vissza régi iskolájába egy sítúra alkalmával, a kalandvágyó Jack pedig szerepet cserél a menő Roland-nal, és szerelmet vall Egérkének. Vajon mi történik, amikor kiderül az igazság?

 

Fülszöveg:

Egérke két év után találkozik ismét régi iskolatársaival egy sítúrán, tele félelmekkel és izgalmakkal. Jack abban bízik, hogy a kirándulás tele lesz izgalmakkal és kalandokkal, valamint hogy egy lányt is meghódíthat. Az üdülőhelyen megjelenik a jóképű Roland – aki Jack kiköpött mása. A menő tinibálvány és az átlagos iskolás srác egy napra szerepet cserélnek, mely alatt Jack szerelmet vall Egérkének. Vajon happy end lesz történetük vége, amikor lehull a lepel? Tom Ellen és Lucy Ivison vidám ifjúsági regényéből kiderül!

 

 

 

 

Részlet a regényből:

Aztán megszólalt a bejárati ajtó csengője. Anya szorosan megölelt, megcsókolta a fejem búbját, és összeborzolta a hajamat. – Egérke, úgy nézel ki, mint egy hupikék törpike. Gyorsan mosd meg az arcod.

Besétáltam a fürdőbe, és belepillantottam a tükörbe. A látvány hupikék törpikének jóindulattal sem volt nevezhető. Inkább bóknak tűnt ahhoz képest, ahogy kinéztem. Mindkét arccsontom kék színben pompázott, egy-egy aranybarna csíkkal a közepén. Olyan voltam, mint egy borz, amely elszabadult a kozmetikai osztályon egy rajzfilmben. Megnyitottam a csapokat, és próbáltam ledörgölni, de inkább csak szétkentem magamon az egészet.

Az ajtó mögül előtűnt egy kerek, szeplős, barna göndör tincsekkel keretezett arc, és rám vetette magát. Connie átölelte a derekamat, és sikítani kezdett. Olyan erővel ugrált, hogy engem is magával rántott a levegőbe.

Amikor abbahagyta az ugrálást, szorosan megölelt. – Egérke, az arcod olyan színes! Imádom! Nekem is lehet ilyen, vagy ez csak a te stílusod?

– Csak véletlen volt. – Nem volt elég erőm hozzá, hogy izgalmat tettessek. Connie, ha észrevette is, nem mutatta.

– A legjobb dolgok véletlenül sikerülnek – jelentette ki. – Mint én! – Aztán odahúzta a kezemet az arcához, és most már az övén is két kék tenyérnyom virított.

Vadul körbetáncolta a fürdőszobát, miközben én megpróbáltam leszedni a kékséget körömlakklemosóval.

– Mindenki nézzen jobbra! / Mindenki nézzen balra! / Én vagyok a középpontban, / Ó, alig várom, hogy síelhessek! – énekelte, majd felmászott a kád szélére és leugrott. – Úgy várom már, hogy síelhessek!

Ugyanúgy nézett ki, mint régen, és mégis másnak tűnt. Nagyon megnőtt. Kicsit már nevetségesnek is tűnt. Mintha nem kellett volna ennyire magasnak lennie. Mintha gólyalábon állt volna.

Kibontottam a hajamat a szoros kontyból, és hagytam, hogy leomoljon a derekamig. Előrehúztam a tincseket, hogy eltakarjam a nevetséges csíkos borz-törpike arcomat.

Connie egy pillanatra abbahagyta a táncolást. – Istenem, Egérke. Olyan hosszú a hajad! Járhatnál meztelenül is, mert eltakarna, mint egy kabát.

Mellém állt, és a hajam egy részét a saját feje búbjára húzta. Hároméves korom óta növesztem a hajamat. Ez az egyetlen dolog, amit mindenki azonnal észrevesz. Más érdekesség igazából nincs is ezen kívül rajtam. A szemem kékeszöld, az orrom felfelé kunkorodik, az arcom pedig enyhén szeplős. Nem annyira, mint Connié, de azért látszik. A baletthoz kicsit magas voltam, de egyébként nem vagyok az.

A kocsiban nem nagyon szólaltam meg, csak hagytam, hogy Connie magyarázzon anyunak a lavinákról, meg hogy mit esznek reggelire a franciák. (Általában nem csigát. Megnéztem a neten. Fúj!) De amint közeledtünk az iskolához, a kő a gyomromban ismét hízni kezdett.

– Izgulsz, Egérke? – kérdezte Connie váratlanul.

Annyira izgultam, hogy meg sem tudtam szólalni. Aztán megláttam őt. Az út túloldalán Scarlett-tel és Melodyval. A haja parkettafonással volt befonva, amit ezer évig tart elkészíteni. Egyszer egy hétig próbáltuk megtanulni, hogy kell. Apró farmersortot viselt, alatta vastag szürke harisnyával, és skót kockás inget. Ugyanúgy nézett ki, mint régen, csak még csinosabb lett. Mint egy tökéletesen kiszínezett kép, minden ecsetvonás a helyén. Még kabát sem volt rajta.

Messziről látszott, hogy még mindig ő a legmenőbb az osztályban. Bár nem ő a legcsinosabb – az egyértelműen Scarlett –, sem a legsportosabb vagy a legokosabb, de a személyisége… Mindenki őt utánozza. Mert ők is olyanok szeretnének lenni, mint ő. Egy részem nekem is azt szerette volna, hogy olyan legyek, mint ő. Még akkor is, ha gyűlölt engem.

– Ó, nézd, ott van Lauren Bradley – mondta anya vidáman, én pedig majdnem elhánytam magam.