Főkép

Sherlock Holmes-t mindenki ismeri. Ezerszer láttuk már vadászsapkáját és pipáját. Tudjuk, hogy Dr. Watsonnal a Baker Street 221B-ben lakik. Ismerjük briliáns logikáját és vonzódását a botanikához. De mi rejtőzik a felszín alatt? Kit rejt ez az elképesztő intellektus? A fikció köpönyege megtéveszt: kinek Jeremy Brett, kinek Benedict Cumberbatch, kinek Robert Downey Jr. jut eszébe, de milyen személyiség volt Holmes valójában? És főleg, milyen lehetett évekkel a fénykora után? Mit érezhetett akkor, amikor már nem vállalt ügyeket, amikor már nem volt ott mellette John, amikor már nem Mrs. Hudson szolgálta fel neki a teát? Vajon egy megfáradt öregember lett belőle, aki mogorván próbálja túlélni a mindennapokat? Magányos, aki társaságra vágyik? Szenved a hírnévtől? Szeretne visszatérni régi önmagához, vagy inkább próbál valaki más lenni?

 

Ian McKellen (akiről soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tökéletes Holmes lesz) egyszerre testesíti meg mindet – és egyiket sem. Az ő Mr. Holmes-a (vagy, ha úgy tetszik, Bill Condon rendezőé, illetve Mitch Cullin regényíróé) egy sokkal összetettebb figura, noha öregkorára már csak kevés dolog érdekli igazán. Nincsenek új ügyek, nincs Baker Street, az emberek ugyan még utána fordulnak, de mindenki hiányolja a vadászsapkát. Érzi mind a 93 évének súlyát, az aggkori szenilitás eljövetelét, amikor már nem marad más, mint újraolvasni a Watson által írt félig igaz történeteket. De azért ügy mégis van... még ha az nem is új. Egy régi, az utolsó esete, még önkéntes száműzetése előttről. A mindent megváltoztató – ami már az emlékek ködébe vész. Amit felidézve cserben hagy az öreg elme. Nincs más hátra: le kell írni. Ahogy a valóságban történt, a fikció szépítései nélkül.

 

Így válik a Mr. Holmes egy újabb Holmes-értelmezésen túlmutató drámává, ami nem szeretne belépni a nyomozások és akciójelenetek bűvkörébe, inkább radikálisan szakít a klasszikus Holmes-mítosszal. A nyomozás fókuszában nem egy furcsán viselkedő feleség áll, hanem az egyre halványuló emlékezet – nincs gyilkosság, nincs deduktív okfejtés a bűntett helyszínéről, még Mr. Holmes keresztneve is talán csak egyszer hangzik el a film során. Cserébe viszont megismerünk egy öregembert, akinek súlyos döntések terhelik a múltját, élete végére pedig nem marad más, mint hogy megbékéljen ezekkel, és végre felfedezze az őt körülvevő világot is. Önként vállalt vidéki száműzetése során ugyanis új házvezetőnője mellett annak fiát is gyakran látja, és olyan kapcsolat alakul ki köztük, amire mind az apa nélkül felnövő gyereknek, mind a család nélkül megöregedő férfinak szüksége van.

 

Ez a látszólag egyszerű, emberi kapcsolat az, ami teljesen új síkra helyezi a filmet. Már nem az utolsó bűnügyre figyelünk, hanem hogy Holmes miként képes új életet kezdeni. Hogy milyen az, amikor felelősnek érzi magát valakiért – legyen az akár egy éles elméjű fiú, aki a körülményei miatt sosem bontakozhatna ki igazán. Mindig is olyannak ismertük a nyomozót, aki kifejezetten elutasítja más emberek társaságát – mert túl butának és idiótának tartja őket –, de ezúttal Holmes egyenesen (még ha kimondatlanul is) vágyik rá. Már rég levetette magáról az okoskodó allűröket, nem akar mindenkiről mindent elmondani, nem akarja fitogtatni tudását: csak egy egyszerű öregember, aki örülne annak, ha nem egyedül kellene megküzdenie az emlékezetvesztéssel és a magánnyal. Ha lenne valaki, aki örömmel felsegítené, amikor elesik; akire rábízhatná a méheit, amikor nem érzi annyira jól magát.

 

Rendkívül szerethető, varázslatosan emberi film a Mr. Holmes – nem hittem volna, hogy valaha elkészülhet egy ilyen Holmes-feldolgozás is. Csakhogy ennek ismételgetésével saját magamat is félreviszem, mert a Mr. Holmes-t így a legrosszabb nézni: feldolgozásként, adaptációként. Persze néha utalgat a Holmes-legendáriumra, de könnyed kikacsintásai inkább csak erősítik a keserédes hangulatot, a fájó öregkor és a könnyed vidámság barátságos-szimpatikus kombinációját, ami finoman ránk telepszik, elringat, és segít, hogy tényleg közel kerüljön hozzánk ez az öregember. Ez pedig nagyon keveseknek sikerült eddig – hogy egy hús-vér, valószerű, sőt, hihető Holmes-t mutasson be. Akit az intellektusa mögött magány vár, aki néha úgy érzi, hibázott, akinek bűntudata van. Aki talán fél közel kerülni másokhoz, de mégsem tud már máshogy élni. Szerettem ezt a Mr. Holmes-t, jobban, mint bármelyik korábbi alteregóját.