Főkép

Idén végre megérkezett a Peter Grant-sorozat harmadik kötete is a hazai könyvesboltokba, számomra egészen váratlanul, hiszen jó ideje úgy tűnt, a kiadó megelégszik mindössze két kötet magyar megjelentetésével. Igazán kellemes meglepetés volt, mikor az idei Könyvhéten már kezünkbe is vehettük az új részt – bevallom, én egészen addig a második kötetet sem akartam elolvasni, hiszen akkor nem lett volna belőle több. Nos, ez a sajnálatos helyzet most viszont mégis fennáll, mivel nem tudtam ellenállni a Föld alatti suttogásnak: muszáj volt ezt is bekebeleznem.

 

Tudni kell a sorozatról, hogy ugyan egyes részei önmagukban is kereknek mondható történetet mesélnek el, amely általában valamilyen aktuálisan felderítésre váró bűnügy köré épül fel, mégsem hiszem, hogy ezek a kötetek önállóan, kontextus nélkül is ugyanúgy tudnának működni. Egyrészt, ahogy sok más hasonló krimisorozat esetén, itt is kapunk egy nagyobb, összetettebb rejtélyt, amelynek felderítése félig-meddig a háttérben zajlik, és az adott kötetben egészen epizodikus szerepet kap csupán, mégis szükséges hozzá már az elejétől követnünk az események alakulását. Másrészről pedig a főhősök magánéleti szálai is olyan jelentős fordulatokat tartalmaznak, amelyek miatt erősen javallott a kötetek sorban olvasása.

 

A Föld alatti suttogásban ezúttal a londoni metró területét szállta meg Ben Aaronovitch képzelete, így Peter Grant és az éppen mellé szegődő nyomozótársai bizony kénytelenek a város legmélyebb, és nem éppen a legtisztább bugyrait átkutatni nyomok, bűnösök, és ki tudja még miféle szerzetek után. Igaz, ezek között az egy-egy történet erejéig felbukkanó segítőtársak között is bőven akad szimpatikus karakter (most Kumar őrmester lett nálam a befutó, a Brit Közlekedési Rendőrségtől – ha valaha kedvem szottyan sétát tenni a londoni metró útvesztőjében, mindenképpen számítanék a segítségére), sajnos a kedvenc állandó mellékszereplőim – Nightingale és Molly – méltatlanul kevés szerephez jutottak. Jó hír viszont Leslie rajongóinak, hogy a mindenre elszánt rendőrnő végre új erőre kap, és bizony ismét aktív részesévé válik a cselekményeknek.

 

Nehéz erről a részről önmagában szólnom, hiszen aki kézbe veszi a kötetet, jó eséllyel olvasta már a megelőző részeket, és pontosan tisztában van azzal, mire számítson. Aaronovitch eddig számomra ilyen szempontból a megbízható szerzők közé sorolható – természetesen nem teljesen egyformák a kötetek, de ha a megelőzőek tetszettek, ez is biztosan fog. Hőseink esetében némi jellemfejlődés is tapasztalható, valamelyest a hangvétel is komolyabbra vált (a továbbra is állandó, fanyar humor ellenére is), és érzésem szerint ez jót tett a sorozatnak. Mindezzel együtt még mindig egészen könnyed krimi és urban fantasy keverékről beszélhetünk, ami kifejezetten ajánlott egy esős délutánon, vagy éppen egy kellemes nyári napon strandolás közben.

 

Nem biztos, hogy képes lennék szavakba önteni, pontosan miért is szeretem annyira Peter Grant történeteit, hiszen számos okom van rá: maga a világ; az a fajta furcsa humor, amely szinte minden felbukkanó szereplőt jellemzi; vagy éppen a számtalan történelmi, építészeti, zenei érdekesség, melyekről Peter London utcáit járva beszámol. A legvalószínűbb, hogy ezek összessége az, ami nem ereszt el, hiába nem ez a legzseniálsabb krimi vagy urban fantasy, amit valaha olvastam. Talán az is szerepet játszik, hogy némi vigaszt nyújt mindenki számára, aki hiába várta a roxforti levelet, hogy bizony még most sem késő rátalálni a mágiára. Mostanra megérett bennem az elhatározás, hogy akármi is lesz a hazai kiadás további sorsa, én bizony biztosan nem búcsúzom még a sorozattól. Addig pedig biztatnék mindenkit, ismerje meg Peter Grantet, és forgassa, olvassa, szeresse a történeteit... biztos vagyok abban, hogy a következő kötetekben is sok érdekességre és izgalomra számíthatunk még tőle.